Kissé megszeppenve ültem be az évnyitóra, miután megkérdezték:
- Ugye, tanár?
- Nem.
- Hallgató???
- Igen. (de ezt már csak alig hallhatóan mertem suttogni)
Az útbaigazítás szerint lehuppantam egy székre a sorok szélén, amikor jött az újabb csapás:
- Ha elmondják a fogadalomtételt, felállnak és szép sorjában kimennek kezet fogni a dékánnal!
Hurrá, hurrá... Épp ezt kellett. Hová meneküljek, hová fussak, essek-e kétségbe? Istenem, kérlek ments ki innen! S akkor jött egy hang, egy szelíd: most kezded el tanulni, hogy nem nézel se jobbra, se balra, nem törődsz mások véleményével, csak mész és teszed a dolgod!
Hát ennyi volt.
Mindeközben Zé a bejárat mellett ült egy padon, közben akaratlanul hallgatósága lett az egyetemi főméltóságoknak és helyi fidesz guruknak. Legtöbbjük olyan szinten káromkodott, hogy még egy kocsis is elszégyellte volna magát mellettük. El sem akartam hinni, mert ott benn az épületben annyira tekintélyesnek és megközelíthetetlennek tűntek, akikhez sosem ér fel az ember, érdemben és tudásban semmiképp.
Orientációs nap.
Sikerült megmásznom pillanatok alatt két emeletnyi lépcsősort (apró örömök az életben), rögtön megtaláltam a termet (mentem a tömeg után), nem tört ki rajtam klausztrofóbia az ablaktalan előadóban, s még jól is éreztem magam. A szakos hallgatók aranyosak,
Ha elvégzem a sulit, lesz plusz ötven pontom, hogy ne akarjam befejezni, hanem menjek tovább. Ha felveszek valamilyen specializációt, még több. Aztán majd meglátjuk.