Sokszor az ember azt mondja, azért nem lép, mert nem tudja, mi a helyes. Talán csak azért nem lép, mert fél. Mert ki tudja, mit hoz a jövő? Ki tudja, mire lesz képes? Ismerős érzések, ismerős mondatok. Talán csak azzal nem magyaráztam annak idején, hogy azért nem merek lépni, mert arra várok, mi lehet Isten akarata. Nem gondolnám, hogy mindig választ kapunk. Nem azért, mert nincs válasz, egyszerűen csak azért, mert Isten azt akarja, hogy képessé váljunk a döntés meghozatalára és MI DÖNTSÜNK. Mi másról szólna a szabad akarat?
Az egész életünk a döntéseink sorozata. Vagy éppen a nem döntéseinké? Bár ez utóbbi is egy döntés. Mert várhatunk. Egy óráig, egy napig, hetekig, hónapokig, évekig. Isteni kijelentésre, mások segítségére. Közben múlik az idő. S az idő könyörtelen, sosem forognak visszafelé az óramutatók. Senki nem fog helyettünk lépni, senki. Nem teszik egyik lábunkat a másik elé. S napra napra egyre nyomasztóbban hat ránk a súly: döntenünk kell. Persze, hibáztathatunk mást a nyomorult helyzetünk miatt, a szeretetlenségünk miatt. Pedig mi ugyanúgy tehetünk arról.
Le merjem írni, hogy lelki nyomorékká válhatunk, ha nem tanulunk meg dönteni? Már le merem írni. Mostani fejemmel azt is megkockáztatom, ennél minden jobb lehet. Még egy rossz döntés is. Hiszek abban, hogy egy hibás lépés után, ha meg is botlunk vagy akár elesünk, Isten mindig figyel arra, hogy "jól" essünk.
Legyen a döntésünk jó, vagy éppen nem az, mindkettőből tanulunk. Talán ez a lényege az egésznek? A tanulás. A döntéseink visznek mindig előbbre az utunkon. Jók és rosszak egyaránt. Ez által válhatunk érett, kiteljesedett emberré. Azt hiszem, ez mindenképp Isten akarata.
