Augusztusi őszillat

Öt körül értünk le a partra. Még melegen cirógattak a nap sugarai, a fűzfák ringatózó táncukat lejtették a szélben. Sokan fürödtek, mégis csendesebbnek tűnt minden, mint az elmúlt hetekben. A tó vize kellemesen hűvös volt, a kezemmel körkörös ívben hullámokat rajzoltam a felszínére - mindannyiszor megcsodálom a víz különös textúráját -, közben mindenféléről beszélgettünk, teli szőttük álmainkkal az ég kékjét. Néha megborzongtam, ilyenkor végigpásztáztam a horizontot, de békésnek tűnt minden, csak a zsigerekben megbúvó tudatalatti suttogta, valami változóban van. Nem akartam kimenni, jó volt érezni, ahogy a víz langyosan simogatva körülölel. A férjem szólt:

- Menjünk ki most már, fázom...

Kinn a parton üldögélve azon gondolkodtam, vajon mi az a varázslat, ami által megosztjuk a szívünk mélyén rejtőzködő apró titkainkat ezen a helyen, amikor egy pillanat alatt hatalmas szél kerekedett, a tó szelíden zöld színe komor ezüstössé vált, tajtékos hullámok nyaldosták a parti köveket, mellettük sikló igyekezett a biztonságot nyújtó rejteke felé. A fák addigi táncát valamiféle hangos sóhaj váltotta fel, a szél válaszul felkapta a már elsárgult leveleiket és vad játékba kezdett velük. Az emberek meglepődött arccal néztek körül, mintha arra vártak volna, hogy valaki kikapcsolja az égi ventillátort, majd a válaszra hiába várva gyorsan összekapkodták holmijukat, pár perc alatt kiüresedett a strand, megszűnt a zsivaj. A sirályok kitárt szárnyaikkal szinte mozdulatlan lebegtek a fejünk felett, majd hangos vijjogással jelezve egymásnak, ők is eltűntek a légben.

A nap lassan hanyatlott alá a horizonton, miközben tájat betöltötte az ősz elmúlást idéző, fanyar illata.