Máshová kezdtem el írni, közben elgondolkodtam azon, az ember mennyire nem tagadhatja meg önmagát. Másról szeretne, de mégis arról ír, ami az adott időszakban foglalkoztatja. Elkezdi róni a sorokat, mondván magában, nem lényeges, amit ide és most írok. Aztán rájön, azt írta le, amit pár nappal ezelőtt máshol, csak épp más szavakkal:
Emlékszem, mikor megismertem őt, teli voltam gátlásokkal, mint kiderült nem is alaptalanul, hisz ő rögtön a fenekem nagyságát stírölte.
- Mi a francot akarok ilyen külsővel egy pasitól? Kövér vagyok és ronda - ezt ismételgettem magamban, mielőtt találkoztunk. Fő a pozitív gondolkodás és önbizalom. Nem? Az utóbbit már nagyon rég kiölték belőlem mások. Hiába volt sok pasi az életemben, hiába sírták volna vissza magukat többen is. Mások azt hiszik, ez jelent valamit. Azt gondolták, egy dög lehetek, egy veszélyes csábító, minden hímet leterítő NŐstény. Én pedig tudtam, valójában csak egy álmodozó, a gyermekkorom pipacsmezejét visszasíró kölyöklány vagyok, aki arra vágyik, szeresse valaki. Vártam valakire, aki mellett NŐ lehetek. Csendes és odaadó, szenvedélyes és vad. Megbízható, mégis fékezhetetlen. Mosolygó, de már nem a mosolyaim mögé rejtőző. A NŐ, aki valójában vagyok. Minden más, ami voltam, csak játék volt hosszú éveken át. Játék, aminek minden pillanatát megéltem.
