- Szimbiózisban élünk.
- Mi? Hogy élhetnénk abban?
- Hát mondjuk, én vagyok a fa...
- Mikor megismertelek, akkor hívtalak faembernek*.
- Eukaliptuszfa vagyok.
- És én mi leszek?
- Te meg egy koala vagy. Rajtam csüngesz egész nap, én látlak el táplálékkal...
- Rendben, de miért jó ez neked? Ez még nem szimbiózis.
- Hát ez az... De csak én adhatok neked táplálékot, tőlem függ az életed.
- Nem tudnék másra rászokni... Ha te nem lennél... Ez kegyetlen, nagyon kegyetlen!
- Cserébe semmit nem kérek tőled, csak annyit, legyél velem.
- Na jó, a koalák aranyosak... Nem lehetnék inkább fagyöngy?
- Szívem, a fagyöngy mit is tesz a fával?
- Élősködik rajta... Jaj hülye, én nem akarok élősködő lenni! Nem úgy értettem.
- Te mondtad, te mondtad...
- Na jó, legyek inkább koala, inkább csüngök rajtad, meg kapaszkodom beléd...
*Faembernek hívtam egy fantasztikus novella szereplője után, aki sosem aludt. Nappal hatalmas, árnyat adó faként susogtak lombjai egy parkban, éjjel emberré változva sétált a fák alatt. Egy nap felbukkant egy nő, akinek lénye elbűvölte. Zé is keveset aludt, mielőtt megismerkedtünk, sokszor rótta az utcákat magányosan, valakire várva.
