Luisa Gelts neve semmit sem mondott számomra, míg meg nem ismertem a csendélet fotóit. Virágosak, finomak, lágyak, könnyedek... szemet gyögyörködtetőek. Nőknek valók.
Húsz évesen rajongtam a letisztult formákért, mindent száműztem magam körül, ami giccs. Míg később rá nem jöttem, hogy szükségünk van rájuk, tőlük válik igazán otthonossá a környezetünk. A mi apró mindennapi giccseink. A szemet sokkal jobban magukra vonzzák, mint az egyszerű, semmit nem mondó formák. Emlékszem, anyukám mímelt felháborodására, mikor meglátta a konyhánkban az első cserépkacsákat a szekrény polcán. Azóta ő is telepakolta a nappalijukat a nagymamától örökölt porcelánokkal. Vajon miért?
Valahogy így vagyok Luisa Gelts fotóival is.