- Azért sem szeretném, hogy lefogyj, mert félek attól, hogy akkor valaki el akar majd venni tőlem... Én így is szeretlek. Nem akarlak elveszíteni, érted?
Úgy ültem az ágy szélén, mint aki sokkot kapott. A szavak elakadtak a torkomon, képtelen voltam megszólalni. Nem értettem Zét, hogy mondhatott ilyet. Ennyire önző lenne? Ennyire nem bízik meg bennem? Egyáltalán mi történik most? Mi van ezzel az egész francos világgal?
Hetekkel később egy barátnőmmel beszélgetve ébredtem rá, hogy köztünk is valami olyasféle történik most, mint köztük az évek folyamán. Teljesen kiakadtam a felismerésen. Zé olyan szinten törődik velem, hogy szép lassan eléri, hogy mindenben rá legyek utalva, létezni se tudjak nélküle. Napokig emésztettem magam, mire beszélgetni mertem vele erről.
- Tudom, hogy szeretsz. De te azt szeretnéd valahol, hogy én teljesen tőled függjek. Szerinted ez normális?
- Lehet, hogy nem... Szívem, te azért függsz tőlem ennyire, mert hagyod, mert valahol ez neked tetszik. Szerinted ez normális?
- Nem. Ez egészségtelen... De valahol tényleg jó. Tényleg szeretem, hogy így óvsz, meg gondoskodsz rólam... Mert eddig soha senki nem tette.
- Na látod! Azért teszem ezt, mert szeretlek...
- Jó, értem én, de kell egy kis önállóságot hagyni a másiknak!
- Ha akarod, megkapod...
Nem is igazán foglalkoztam többet a dologgal, míg nem egyik nap Zének be kellett mennie a városba. Nélkülem. Olyan ez néha, mintha Zé az ország másik végében tartózkodna már hetek óta. Nem is tudom, mi lenne velünk telefon nélkül... Mikor mondta, hogy már a buszmegállóban áll és nem sokára indul haza, én nem is gondoltam arra, hogy még egyszer megcsörgessem, valami mással foglalkoztam. Az utcából hívott:
- Húsz perce nem kerestél... Mit csinálsz közben?
Alig bírtam visszafojtani a röhögést vagy tán nem is bírtam. Mert függünk. Nem csak én tőle, ő is tőlem. Hogy ez egészséges-e? Nem tudom, de most így jó. Vagy mégsem?
