- Szétszórtam az összes fűmagot, gazoltam, öntöztem, a járda is kész, mindent elpakoltunk. Kész vagyunk!
Tegnap este, mint később kiderült naivan, ezekkel a gondolatokkal bújtunk ágyba. Hajnalban félálomban hallgattam az ablakon kitartóan kopogó esőcseppeket, örültem nekik. Aztán valamikor nyolc körül Zé csodálkozó kiáltása ébresztett fel, pár óra alatt megtelt a kétszáz literes hordó vízzel. Nem csak megtelt, de meg is süllyedt a ház felőli oldala, körülötte pedig mindenütt állt a víz, pedig úgy méricskéltük, ez a kert legmagasabb pontja. Az orgona virágai valamiért nem nyíltak ki, szinte valamennyi kókadtan lóg. Nem értjük miért. Le sem tagadhatjuk, hogy kezdő kertészkedők vagyunk... De a sok zöld látványa kárpótol minket. A zöldségágyasban előbújt a bab, a spenót hatalmas. A ládából kikandikálnak a dinnye apró levelei.
Sosem gondoltam, hogy valaha ilyesmit fogok csinálni, bár volt már benne részem. Az évek alatt beletörődtem, hogy az udvarról sosem fog eltűnni a törmelékhalom, a falak tövéből a semmire sem használható, széles betonjárda. Örültem a kicsi pázsitnak a bejárat előtt, a virágoknak a ház oldalában. Hosszú ideig senki nem volt mellettem, aki segített volna. Szeretem, hogy Zé partner ebben is, hogy minden épül és szépül a munkája által. Ha sikerülne eladnunk a házat, a kertért kicsit fájni fog a szívem. De lehet, valahol egy sokkal több lehetőséget tartogató ház vár ránk, amit úgy alakíthatunk majd, ahogy kedvünk tartja. Zé falura szeretne költözni, kertészkedni, állatokat tartani. Én meg mit tudok tenni? Megyek vele, hisz szeretem. Arról nem is beszélve, hogy egyre inkább tetszik ez a fajta életvitel.