Ember tervez, avagy...

Nem siettem semmivel, hisz alig terveztem valamit délutánra. Aztán jött az az utálatos görcs. Nem akartam semmire gondolni, magamhoz szorítottam a párnám, mintha úgy könnyebb lenne elviselni a fájdalmat. Némán, mozdulatlanul feküdtem, a könnyeimmel küszködve, s azon gondolkodtam, hogy az nem lehet, hogy teljesen elzárjam magam a külvilágtól. De annyira, olyan mocskos módon fáj.

- Zé, le kell mondanod a bajai utat! De úgy is jó, ha te elmész!

- Nem gondolod, hogy itt hagylak egyedül ilyen állapotban?

- Nem lesz semmi gond. 

- Szó sem lehet róla. Akkor maradunk. A gyerekek mennek, mi meg maradunk.

Hát ezt jól elintéztem magamnak. Le is mondta, hisz így logikus. Botorság lenne bevállalni most. Még hogy ne zárjam el magam a külvilágtól... Mennyire gyűlölök bármiféle rosszullétet! Legalább mozdulni tudnék! Nem akarom ezt az egészet.
- Akkor ma sem megyünk sehová. Nem kelhetsz most fel! Telefonálok, hogy nem megyünk.
- Zé, várj még... Várj egy kicsit! Pár perc múlva megpróbálok felkelni.
Nem is igazán figyelt rám, kiment a szobából. Telefonált. Hallottam, amikor mondja, itthon kell maradnunk. Ó, de én nem akarok... nem akarok itthon maradni. Az lehetetlen. Zé, már biztos hat a görcsoldó, hahó... Látod, már fel is ültem! Fel tudok öltözni, elkészülök időre. Csak egy kis időt kérek.
- Szívem, biztos hogy menni szeretnél?
- Biztos.

Jól éreztük magunkat, bár kevesen voltunk. Imádkoztak értem a többiek. A házigazda felesége hozott haza. A ház előtt még egy órányit sutyorogtunk olyan női mindenfélékről a hideg őszi estében. Közben Petrus is hazaért. Ők is imádkoztak, a fiatalok. Annyi hála van a szívemben. Mindannyiukért.
Most fáj. De jobb. Valamiért könnyebb elviselni a fájdalmat, ha nem is múlt el.