Legutóbb két hónapja beszélgettem Antoine-nal. Felkapta a vizet valami politikával kapcsolatos hülyeségen, majd közölte, hogy ezentúl nincs miről társalognunk. Azon nyomban letettem a telefont. Nem kerestük egymást. Egyszer jött tőle egy sms három kérdőjellel... Visszaküldtem egy pontot. Megértette. Tegnap este mégis ő volt az, aki írt, el szeretett volna búcsúzni. Több évnyi munkanélküliség után elhagyja az országot.
- Most akkor tényleg mész a messzi Amerikába?
- Te is tudod, hogy éltem. Muszáj valamit csinálnom, nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget.
- Mit mondhatnék erre? Jól teszed.
- Jössz velem?
- Azt nem tehetem. A gyerekeim, Zé...
- Nőknek mindig van munka. Ha majd kinn leszek körülnézek én is.
- Nem sürgős. Még évek, mire...
- Mennyi a legkisebb?
- Tizenhárom. Egyébként miért kerestél meg?
- Mert fontos vagy nekem. A bátyám, anyám és az unokaöcsém tudja még.
- Nem beszéltünk mostanában.
- Tudod, hányszor gondolkodtam, hogy írok? Te is tudod, mennyire önfejű vagyok. Csak azért se...
- Vagyunk így...
- Tudod te nagyon jól, hogyan gondolkodom rólad.
- Szóval most meg egyszerűen csak úgy itt hagysz... - próbálom tréfára venni a dolgot.
- Kicsim, te is tudod nagyon jól, ha nem lenne neked Zé és te arra kérnél maradjak, már holnap ott lennék nálad.
Kicsit ütöttek a szavai, még akkor is, ha nem szeretném, hogy holnap vagy bármikor itt legyen.
(Zé nem épp higgadtan reagálta le a beszélgetésünket. Azt mondta, nem ajánlja neki, hogy még egyszer felhívjon. Zé szeret engem, ez jó.)
