A gyógyulás felé?

Múlt hétfőn Fe (pránanadis kezelő) közölte, hogy szörnyen nézek ki. Tudom én, nyúzott az arcom, a szemeim karikásak. Semmi vész, nyugtatgattam, zűrös volt a hétvégém, lezsibbasztottak a gyerekeim a lelki nyavalyájukkal, Zével is összekaptunk kicsit, de már semmi gond nincs. Túlzottan optimista voltam? Péntek reggel legszívesebben elbőgtem volna magam, mikor Zé arra kért, hogy keljek fel, mert ideje indulnunk. Délután hazaérve, lezuhantam a kanapéra, épp azon gondolkodtam, hogy szedjem össze magam, mert át kellene vánszorogjak a hálószobába, mikor csörgött az a rohadt a mobil, barátaink hívtak a gyülekezetből, kérleltek, hogy menjünk el házi csoportba. Nem, nem, nem. De mégis. Zé beadta a derekát.... Túl sem élem. Mi lesz ott velem?
Ma Fe csak annyit mondott, hogy meg kéne tanulnom tojni a világra nemet mondani, és időnként magammal is törődni, időt szánni a dolgaimra, mert ha nem, akkor előbb-utóbb elveszek, pontosabban elfogyok, hisz az energiatartalékaimat élem épp fel... Ha már itt tartottunk, megemlítettem neki, hogy egy hete mindenkivel kötözködöm és mindenkit rendre utasítgatok, miközben magamon is el-elcsodálkozva, jókat röhögcsélek a saját viselkedésemen. Erre nevetni kezdett, hogy végre valami elindult, mert mindaz az elfojtott indulat, érzelem és harag, amit hosszú évek óta az épemben raktároztam el, ezek szerint megmozdult, s ki akar onnan törni. Szóval reszkessen mindenki, aki az utamba kerül...