Hónapok óta sokszor eszembe jut, de ma szinte egész nap János barátom szavai dübörögtek bennem, amit évekkel ezelőtt rólam írt:
"Ha a sivatagban találunk egy szál virágot, nem szakítjuk le, mert akarjuk, hogy más is gyönyörködhessen benne! De egy mezőn ahol millió számra nyílik a virág, vajon letépünk-e egyet, hogy megszagoljuk, letépkedjük a szirmait, végül a földre dobjuk. Te miért nem tépsz le egy szálat a magad örömére? Vagy még egy szál virág sem nyílhat neked? Én azt gondolom, hogy túlságosan alárendeled magad az embereknek. Teréz anya jó ember volt. Világszerte a jóságáról, szeretetéről volt híres. Gondolod, hogy ő nem tépett virágot magának? Azt gondolom, hogy csak a saját elvárásainknak felelhetünk meg, de ehhez el kell fogadni magunkat teljes valónkban."
Ahogy ott álltam Zével a Lidl bejáratánál, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon, elkezdtek potyogni a könnyeim. Miért nem merek letépni egyetlen szál virágot sem? Miért nem? Miért érzem még mindig úgy, hogy egy sem nyílhat nekem?
Jánostól már nem kérhetek tanácsot, pár hónapja örökre elköltözött. Sokáig nem is tudtam róla... Talán épp ezért fáj időnként annyira a hiánya.
