Mogyorócsók. Gyermekkorom talán legkedvesebb csemegéje volt. A nagyszüleim a falu apró vegyesboltjában vásárolták, a városban nem is hallottak róla. Nagymamám hetekig próbálta rejteni előlünk, hogy a "nejlonban" megpuhuljon. Hosszú évekig kerestem szerte az országban az üzletek polcain, vásárok asztalain, mígnem tavaly rábukkantam a Fő utcai mézes boltban. Valahol az Alföldön gyártják egy kis faluban, talán nem messzire a nagyszüleim falujától.
Az első szemnél muszáj, ha csak egy pillanatra is lehunyni a szemem. Ilyenkor mindig elkap egy különleges érzés, mintha visszarepülnék a múltba, a nagyszüleim házába, a hűvös gang mennyezetről alácsüngő aszparáguszai közé. Ujjaimat végighúzom az ablakra fagyott jégvirágokon, bámulom a téli hideget a sarokba állított karácsonyfa mellől, miközben a kicsiny konyha tűzhelyének pattogó tüze hívogat a csipkefüggönyös ajtó mögül. A többiek mind benn ülnek, beszélgetnek, sustorognak, én mégis ott szeretek lenni. A gangon. Mintha az a hely valami varázserővel bírna. Pedig csak köztes tér a kinti és a benti világ között. Ott mindkét helyen jelen lehetek. Vagy éppen sehol sem.