Mintegy már megszokásból a 2015-ös munkanélküliségről, elvándorlásról szóló statisztikákat nézegetem. Persze közben máshol jár az eszem... Még egy év. Annyit kell itt kihúzni. Az iskola mellett még mindig keresem a MUNKÁT, de valamiért eddig nem találtuk egymást. Persze, elmehetnék a "videoton"-ba egy-két hónapra váltott műszakban hajszárítót szerelni, reménykedve abban, hogy kifizetnek, ám ezzel veszni hagynám a mostani ösztöndíjam, ami majdnem annyit tesz ki, mint egy ottani fizetés. Nézem az álláshirdetéseket, fals állások tömkelege, már tudjuk, ki hirdet és mit akar, avagy mit nem. Olykor legszívesebben beülnék az autóba: el innen messzire... csak menjünk már. Ez a város nem ad munkát, nem ad kenyeret. De vajon merre induljunk? Rákerestem, vajon Dél-Dunántúlon kívül mik tartoznak még az EU legelmaradottabb régiói közé? Hát...
A helyzet nem biztató. Viszont, ha még évekig itt maradunk, akkor a helyzetünk nem csak kétségbeejtő, de teljesen reménytelen is lesz. S mi nem a legszegényebbek vagyunk. Mert vannak családok, akiknek még ennivalóra sem telik és nem azért, mert "büdös nekik a munka", ahogy azt sokan gondolják. Szívszorító, szomorú történetekkel találkozom nap, mint nap.
