Mert esett az eső, néhol a hó, és még fagyott is... Megfájdul a fej, bedagad a láb, görcsbe rándulnak az apróbb ízületek. Tisztában vagyok vele, mekkora szüksége van a földnek az égi áldásra, a növények minden cseppért hálát rebegnek, mégis keserédes hangulatban üldögélek a szobámban, elmélázva bámulom a kinti világot, már azt sem tudom, sírjak vagy nevessek, nem értem ezt az egészet, mintha felborult volna valamiféle rend, amit tudomásul kell vennem, mert lehet, ezentúl már mindig így lesz.
Azt álmodtam, hogy el kellett indulnunk anyukámékhoz, sietve indultunk, csak papucs volt rajtam. Gyalog mentünk, közben elkezdett szállingózni a hó. Mire a közeli városba értünk, néhol már térdig ért. Gyerekek vidáman, hangoskodva húzták maguk után a szánkójukat, a férfiak havat lapátoltak az út szélén.
- Odanézz Zé! Hogyhogy így élvezik ezt a gyerekek?
- Nem értelek szívem. Ez ilyenkor MÁJUSBAN teljesen természetes.
- De én fázom, papucsban indultam el... Nagyon fázik a lábam!
- Akkor üljünk be az autóba, azzal is mehetünk!
- Miért nem mondtad eddig?
- Ki gondolná, hogy tavasszal fázik a lábad?
- De hát, esik a hó! Nem is értem, miért kellett gyalog elindulnunk?
- Ne akadj fel ilyesmin! Látod, már olvad, a nap is süt.
- Nekem akkor is nagyon fázik a lábam. Zé, kaphatok egy új cipőt, ha megérkeztünk anyámékhoz?
- Persze, hogy kaphatsz szívem! Amilyet csak szeretnél!