Paparazzi

Zé alattomban készített rólam néhány fotót még a Balatonon, amiket csak pár napja mertem megnézni. Igazából nem is az rettentett el, hogy mekkora a seggem fenekem a képeken, hanem az, hogy a hátsómhoz képest milyen kicsi a kezem.
Holnaptól vad bogyókon és almaecetes, citromos uborkalén fogok élni...

Rend a lelke mindennek

Miközben a nagyobbik fiamat költöztettük, addig itthon a kisebbik rendet tett az asztalomon, elpakolta az edényeket a mosogató tálcáról, rendet tett a nappaliban... Csak később,  fürdésnél vettem észre, hogy a tusfürdők és a samponok is élükre állítva sorakoznak a fürdőszoba polcán.

Való igaz, ő az egyetlen gyermekem, aki szó nélkül, akár minden este elteszi a fogkefémet és a fogkrémet a helyére, amit a fürdőkád szélén felejtek rendszerint.

Hazafelé

Ha harc, hát...

Ma akárhányszor mentem ki a kertbe dolgozni, eleredt az eső. Aztán mégsem az esőcseppek, inkább a szúnyogok kergettek vissza a lakásba. Estére bentre is jutott szép számmal belőlük. Zé azóta egyoldalú kommunikációt folytatva velük, az ágyon ugrálva ide-oda csapkod a törölközőjével, egy-egy sikeres akciót gúnyos felkiáltással "ünnepel".
Néha az az érzésem, Zé azért tudott beilleszkedni ebbe a családba, mert ő sem teljesen normális.

Valamit tud

Mondtam Fixinek, keresse már meg annak a bögrés, mikrós sütinek a receptjét, amit most azonnal és öt perc alatt... Megtalálta.

Herőce

A nagymama mindig bosszús volt, ha nem lett hólyagos a tészta sütés közben.
- Elrontottam, biztos rossz volt a tejföl - bosszankodott. Akármilyenre is sikerültek, kihűlni sosem volt idejük.
Amikor először említettem másoknak, hogy mennyire szeretem a herőcét, mindenki furcsán nézett rám, miközben bizonygattam, ha már fánkokról beszélgettünk, hogy az általuk ismert csörögefánkot hírből sem ismerem.
Jóval később tudtam meg, hogy a kettő egy és ugyanaz... állítólag. Még ma sem vagyok benne biztos.

Kiss in Blue

Napok óta el vagyok varázsolódva Boris Blank (Yello) és Heidi Happy dalától. Nem is értem, azelőtt miért nem...

Konyharuha és hajgumi

Mikor megláttam azt a képet Kamcsi mobilfotói között, már nem csodálkoztam a múltkori kis kalocsain.
- Te, mit csinál itt ez a gyerek?
- Nem látod? Olvas...

Dilemma

S újra felvetődött bennem a kérdés, vessek véget az írásnak, vagy kezdjem újra máshol?

Őszillatú nyár

Idén, ma reggel éreztem először, hogy ősz illata van a nyárnak.

Kellett már

Annyira hiányzott már, hogy ne csak elszáguldjunk mellette, hanem leüljünk a partjára, bámuljuk az égen úszkáló felhőket, belefeledkezzünk a távoli hegyek kékjébe, a sirályok vijjogásába...

Újjászületni víztől

"Monda néki Nikodémus: Mi módon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?
Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába. A mi testtől született, test az; és a mi Szellemtől született, szellem az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek."
(János 3.5-7.)
Több, mint egy éve vár Zé arra, hogy megtörténjen.
Miután csütörtökön újabb visszautasítást kaptunk a gyülekezet részéről (most épp azt, hogy a pénteki napon lehet csak szó bemerítésről, Zé kedvéért nem tudnak újra összeterelni százötven embert szombatra), nem akartunk várni, más megoldást kerestünk. Épp a megfelelő embert hívtuk, épp a megfelelő időpontban. Percek alatt megbeszéltünk mindent. Ma délután négy autóval indultunk a Balatonra, három ember született újjá... Mert így is lehet. Tisztán és sallang mentesen, nem keretek közé szorítva, hanem egyszerűen csak hitből.

Búcsú

Kedveltem édesapám kedvesét, bár nem találkoztunk sokat, inkább csak telefonon nyújtottuk hosszúra a perceket. Szerettem a kedves mosolyáért, a nyitott szívéért, tiszteltem a tudásáért. Rendkívüli ember volt, aki csodát tett apámmal is. Most mégis el kellett mennie, valamiért előre nem jelezve... végleg.

Jaj, úgy élvezem én...

Először még élveztem az arcomba hulló langyos esőcseppeket, de egyszer csak nyakamba zúdult az "égi áldás",  megszaporázva lépteimet, aggódva tekintgettem az ég felé. Esernyő? Ugyan, minek az nekem? Reggel még ezt mondogattam magamnak. Most meg úgy tűnt, mintha az autóbusz megállója mérföldekre távolodott volna tőlem. Futottam, ahogy a lábam bírta, át-átszökkenve az aszfalton gőzölgő fekete tócsákon, nem törődve a zuhogó esővel. Na, most ezt húzzuk át... Próbáltam én futni, miközben bokáig merültem az útszéli pocsolyákba, meg a járdán lévőkbe is, miközben a hátamon a fehér blúzt szép pirosra színezte a frissen festett hajamból kioldódó lé, a farmernadrágom térdig keményedett a víztől, a cipőmben akár halakat is úsztathattam volna. A sálamat a táskámra terítettem, hogy legalább a füzeteim védjem, mindhiába.
Mikor hazaértem, a kutya még ugatni is elfelejtett örömében, látva, ahogy egy pillanat alatt hatalmas tócsa kerekedik körülöttem, szűkölve rohant a helyére. Azt sem tudtam, mit ráncigáljak le először magamról. Délelőtt még a fülledt meleg miatt dőlt rólam a víz, most meg az eső miatt...
Mindezt persze röviden is leírhattam volna. Szépen, magyarosan kifejezve magam, szarrá áztam.

Egyszerűen nem értem

Vannak az életben megmagyarázhatatlan dolgok. Mint például, hogy került ma a tízórai fasírtos szendvicsem mellé egy hóvirág?

Értékelés

A tegnapi dolgozat értékelése:
"Angyalom! Figyelni! Kiválót várok Tőled! Azért gratulálok!"
Most akkor tanulhatok.

Mese

- Zé, mesélj nekem valamit!
- Mit meséljek?
- Valami egyszerű is jó lesz!
- Hát jó. Volt egyszer egy szegény ember, annak két fia. Éltek, éldegéltek szegényen egy kis házban, egyszer csak lezuhant a házukra egy bomba...
- De Zé! Ez nem jó mese, valami vidámabbat mesélj! Ez annyira szomorú.
- Vidámabbat? Rendben. Volt egyszer egy szegény ember, annak két fia. Volt a pincéjükbe egy nagy hordó, teli borral. Lementek, jócskán ittak belőle, jó kedvük kerekedett. S akkor jött a bomba...
- De Zé! Ez nem vidám...
- De ők vidámak voltak, nem éreztek semmit az egészből...
- Nem, nem. Egy pozitív mesét kérek!
- Jaj, szívem! Volt egy szegény ember, annak két fia...
- Már megint?
- Igen, de ne szólj közbe! Szóval volt egy szegény ember, annak két fia. Egyik nap találtak egy hatalmas gödröt a házuk mellett, az alján sűrű, fekete folyadékkal.
- Olaj volt...
- Ne szólj közbe! Arra ment egy gazdag ember, aki felkínált a szegénynek egy csomó pénzt a házért. Az el is fogadta, beköltözött a gazdag ember házába, a gazdag pedig előre dörzsölve a tenyerét a szegény emberébe. Aztán jött a bomba...

Ember és ember között...

Megkérdeztem valamit egy nadis ismerősömtől, de annyira lekezelőnek és falsnak éreztem a hangját, hogy szinte megkönnyebbültem, amikor "lerázott". Mégsem esett jól, mert ez utóbbit nem először tapasztalom nála. Hirtelen nem is tudtam, mire vélni a viselkedését*, teljesen másnak ismerem őt, rögtön belém nyilallt egy régi ismerős véleménye: a nadisok mind elszállnak maguktól egy idő után.
Nem sokkal később felhívtam egy nagyon kedves, szintén nadis barátomat, elmeséltem neki, mi történt, hogy értetlenül állok az egész történés előtt. Szinte simogattak a szavai, derű volt a hangjában, anélkül, hogy rákérdeztem volna, a kérdésemre is választ kaptam. Sokáig beszélgettünk, időnként bele-bele kuncogva a telefonba a gondolataink kicsiny darabkái helyet cseréltek. Jó érzés volt... komolyan jó.
Annyira kedvem lett volna szorosan magamhoz ölelni és megköszönni azt, ami ő, s ami én lehetek általa.
Igen, azt hiszem, az igazi pránanadi erről is szól, nem csak a "fizikáról".

Kis kalocsai

- Fixi! Te tudod, mi van a fejeden?
- Persze.
- De... miért van ott?
- Mert kényelmes.

P. János és a youtube

Sokan vannak, akik rejtőzködnek a neten, nem regisztrálnak sehová, a közösségi oldalakat is messziről kerülik. Mégis vannak ismeretlen ismerősök, akik által ismertté válnak anélkül, hogy tudnának erről. Ilyen például János (a gyülekezetünk pásztora) is. Az igazat megvallva, cseppet sem bánom, hogy a prédikációja által mások is megismerhetik. Végtelenül nagyszívű ember, telve szeretettel, türelemmel.

Persze, azt is meg kell említsem, ő adott össze minket április tizennegyedikén... 

Valami zörgött

Zé mondta, hogy próbáljam összeszedni magam, mire hazaér, ha el szeretnék jutni a piacra. Így reggel hat órakor ott ücsörögtem az ágy szélén fél árbocra ereszkedett szemhéjjal, mosolyt grimaszolva a szám szélére. Nem kellett könyörögnöm, hogy bújjon mellém, lophattam még egy-két álmos órát magamnak. Egyszer csak kinyitotta a szemét, rám nézett, s cinikus vigyorral az arcán megjegyezte:
- Tudom, hogy kíváncsi vagy, mi zöröghet a szatyromban!
Mire feleszméltem, s visszakérdeztem, addigra már újra hortyogott. Sosem fogom megtudni, mi zörgött a szatyorban.

Ha már süt

Úgy megörültem a "monszun időszak" utáni napsütésnek, hogy késő estig nyírtam, nyestem, vagdostam, gazoltam, rendezgettem, gereblyéztem, sepertem a kertben. Boldogan nyugtáztam, hogy nemhogy megeredtek, de már bimbóznak a kertészetből kapott, enyészetre ítélt rózsatövek. Miközben metszegettem őket, azon morfondíroztam, mi a jobb? Ázni a hűvös esőben, bokáig merülni a lezúduló vízben vagy a a bőrömön végigpergő izzadságcseppeket törölgetni magamról a fülledt délutáni melegben, miközben az asztalon felejtett üvegből mohón kortyolom a langymeleg vizet, ami a kutyának lett odakészítve még előző este.
Nem sikerült végeznem mindennel, de már most grimaszolok, szisszenek és jajgatok. De mégsem nézhet ki egy leendő kertész kertje úgy, mint a kőműves háza... Már pedig a jelenlegi állapot valami ilyesmi.

Arról mélyen hallgatott mindhárom fiú (egy leányzó sincs itthon), hogy a konyhában ott tornyosul a mosogatnivaló, ami rám vár.

Még négy óra

Zé mindig hangoztatja, olyanok vagyunk mi ketten, mint a borsó, meg a héja. Képtelenek vagyunk meglenni huzamosabb ideig a másik nélkül. Azt mondják, ez egészségtelen, változtatnunk kell. Hát nem tudom. Biztos vannak, akiknél ez az állapot annak tűnik. De én akkor sem szeretem, hogy Zének éjjel is embertelen tizenkét órát lehúznia a Gyárban. Nem szeretek nélküle aludni. Egyáltalán nem is tudok nélküle aludni.

Ha akarunk, beszélhetünk velük

"Minden élőlényt megilleti a tisztelet. Az állatok nem alacsonyabb rendűek, mint mi, nekik is vannak érzelmeik, elvárásaik, megvan a helyük a természetben. Nem uralhatjuk őket parancsokkal, akaratunkkal. A videó azt bizonyítja, hogy kommunikálhatunk is velük, ha kicsit odafigyelünk rájuk, és ők ezt meghálálják."

Director: Craig Foster | Producer: Vyv Simson | Narrator: Swati Thiyagarajan
Produced In: 2012 | Story Teller's Country: South Africa 

Nem tudom miért, de a videó utolsó képsorainál bizony potyogtak a könnyeim. Talán, mert észre sem vesszük, hogy kegyetlenség az, ahogy időnként bánunk velük. Sosem voltam jó gazdi. Szórakozott és figyelmetlen vagyok. Nem dédelgetem őket, egyszerűen csak elfogadom a jelenlétüket. Persze hiányoznának, ha nem lennének. Emma Dezső (nyúl) is űrt hagyott maga után.
Örülök, hogy az anyukémáknál született kiscicák megmaradtak. Napokig beszéltem anyám lelkére. Ígértem fűt-fát. Mondtam, elhozzuk őket, szerzünk gazdikat. Négy apró cica... Te, jó ég!

Magam is meglepődtem...

..., mikor azt mondta, visszavár. A tekintetében sem véltem felfedezni neheztelést vagy ilyesmit..
- Milyet szeretnél?
- Valami egyszerűt.
- Milyen színt?
- Rózsaszínt.
- Világosat, sötétet?
- Világosabbat.
- Ok, mutatok párat. Mit szólsz?
- Ezek nem tetszenek igazán.
- És ez?
- Sötét.
- Ez?
- Szép, de nagyon világos.
- Esetleg?
- Nagyon csillámos.
- Akkor valami ilyesmi?
- Ezek szinte lilák. Mind.
- Van még egy dobozom eldugva.
- Miattam előveszed?
- Persze. Nézd csak!
- Ez nagyon durva, ezt biztos nem.
- Akad itt még egy!
- Ez túlságosan piros.
- Akkor most mi legyen?
- Válasszunk más színt?
- Várj, itt még van egy!
- Ez az. Ez tetszik.

Hát ezért

Amikor megszülettél, a te életed indult, amikor meghalsz, a te életed ér véget. A többiek nem halnak veled szolidaritásból, akik miatt úgy élsz, ahogy ők elvárják. 

(Szurovecz Kitti)

Tenyerén hordoz minket

Úgy éreztem, szilánkokra hasítják a lelkem. Azt hitték üthetnek, vághatnak a végtelenségig, nekem nem árt, mindent kibírok. Senki nem vette észre, mennyire elfáradtam, hogy a hónapok alatt olyanná váltam, mint a fogyó hold. Felőröltek az állandó harcok, a magyarázkodások, értetlenkedések, követelések... Hogy mindegyik szajkózza a magáét. Már nem bírtam hallgatni, hogy útjukba vagyok, mert nem elég, amit adni tudok, mindig több és több kell. Menekülni akartam... Nem, nem azért, mert igazságtalannak éreztem, ami velem történik, egyszerűen csak azt szerettem volna, legyenek elégedettek, nélkülem. Menni szerettem volna, csak el messzire... bele a végtelenbe. Megpihenni a véget nem érő csendben.

Zé talán az utolsó pillanatban fogta meg a kezem. Beültetett maga mellé az autóba, valahol lekanyarodott a fő útról. Fák hajoltak fölénk, virágok szegélyezték az utat. Aztán ott ültünk a tó mellett a padon. Zé próbált belém lelket önteni, olyan messzire éreztem magamtól, mintha valami vastag ködfátyol ereszkedett volna kettőnk közé, ami letompítja a fényeket, a hangokat... Néztem, ahogy rámutat a pillangóra az asztalon. Az asztal szélén toporgott apró lábain, mindig kicsit arrébb és arrébb vonszolva magát, mintha béna lett volna.
- Talán megsérült a szárnya - szólt Zé.
- Talán. De akkor soha többé nem tud repülni - suttogtam inkább csak magamnak szomorúan, miközben a pillangó felé húzódtam. Lassan nyújtottam a kezem, hátha sikerül felemelnem valahogy az asztalról anélkül, hogy a szárnyait érinteném. Az egyik ujjam már közvetlen előtte pihent, mikor aprócska lábaival felmászott rá és széttárva szárnyait tovaröppent a fény felé. A tűnő pillanat olyan sebességgel morzsolódott szét, hogy még meglepődni sem volt időm.
- Hát elrepült - néztem utána.
 Zé rám mosolygott:
- Tudtam, hogy nem birod ki, hogy közelebb ne menj hozzá! Talán megijedt tőled...
- Nem, nem ijedt meg. Akkor nem mászott volna fel az ujjamra... Hisz onnan repült el. Nem figyeltél?
Hála öntötte el a szívem. Hálás voltam a magasba nyúló, bennünket oltalmazó fákért, a színesen mosolygó virágokért, a szélben hajladozó fűszálakért, a tovaröppenő pillangóért. Zéért, aki elhozott erre a helyre.
Isten járt a gondolataimban. Miért nem veszem észre? Miért tántorgok annyiszor behunyt szemmel még mindig? Miért nem lépek fel Isten ujjára, miért nem engedem, hogy a tenyerén hordozzon? Ő az, aki tudja, ki vagyok valójában, aki így szeret. Ennyi elég... Hisz megmutatta. Az ujjának érintése is elég ahhoz, hogy szárnyalhassunk.

Meglepetés

A két legkisebb gyermekem Szegeden kockul nyaral a legidősebb lányomnál. Reggel kilenckor kaptam egy rövidke üzenetet a legkisebb leányzótól:
"Baszki, itt a mama."
Ennyit. Mindössze.

Bóközön

- Mondj valami szépet nekem!
- Nagyon szeretlek drágám! Imádom, hogy ilyen édes, vörös kis cicám vagy... Ha pedig megcsalsz, akkor megöllek.

Étteremben

Kiszűrődő hangok egy étterem konyhájából.
- Ez a zöldségleves itt állt kinn egész nap?!
- Valahogy úgy...
- Hát ez nem jó hír! Na, mindegy... Holnap csináljátok meg ragulevesnek, rendben?

Vagy mondom

Néha elgondolkodom, vajon miért van az, hogy hiába szólok, kérek, könyörgök, nem figyel rám, mintha nem is akarna érteni, aztán mielőtt zuhanni kezdenék, mégis csak megfogja a kezem és szorosan magához ölel.
Vajon elvéthető az az utolsó pillanat? Vagy Isten szeme mindig ott lesz rajtunk és vigyáz ránk... Kérdezem vagy mondom...

Fejben

- Zé, mennyi is az?
- Az annyi, mint... igen igen... Az kettőezer-ötszáz naponta. Na, jó vagyok?
- Szuper...Nekem nem ment ilyen gyorsan.
- Ugye?
- Hát igen. Szinte hihetetlen, hogy pár évvel ezelőtt még rendőr voltál.
(nem ölt meg)

Amikor a gyerek segít

- Anya, diktálom: kőfaragó mester... tevékenységi kör: sírkő, fedkő, fejkő...
- Leírtam. Tovább!
- Kripták építése...
- Ok.
- Ablakpárkány, mosdópult.
- Ok.
- Várj! Anya, én ezt nem értem...
- Mit nem értesz ezen?
- Ezt a párkányos, mosdópultos dolgot...
- ???
- Minek egy kriptába mosdópult meg párkány? Felkel a hulla, kezet most, aztán csak úgy unalmában kinéz a kripta ablakán a gránit párkányra támaszkodva? Vagy minek?

Hálni jár belénk

Az utóbbi napokban gyakran éreztük úgy, már csak hálni jár belénk a lélek, Zé hetek óta dolgozik a Gyárban, kemény meló, nem fehér embernek való, de még feketének sem, kiszívja az ember erejét. Nekem estére sokszor annyi lélekerőm sincs, hogy leüljek a gép elé, el is maradtam az itthoni munkámmal rendesen, most aztán csücsülhettem hajnali fél négyig a gép előtt, hogy aztán nyolckor felkeljek és újra neki essek a hirdetések felvitelének, amivel ma el kellett, hogy készüljek.

Jaj, nekem...

Zé szerint eszelős megszállott vagyok, akinek az a rögeszméje, hogy minden pusztulásra ítélt növényt megment, épp most a kertészetből... Pedig nem. Vagy mégis... Próbáltam ígéretet tenni, hogy nem hozok többé haza egy növényt sem... onnan.

Amikor...

... egy óvatlan pillanatban kesztyűs kézzel belenyúlsz a kutyaszarba, majd egy laza kézmozdulattal hátrasimítod a hajad, hogy ne lógjon a szemedbe.

Rózsaillat

Miután meglátta a fürdőszoba egyik polcán a rózsás tusfürdőt, a tükör előtti polcon pedig észrevette a szintén rózsaillatú arckrémet, majd valamivel később előkotorva a táskámból büszkén mutogattam neki az Éduától kapott, "öregmamis" illatú, francia rózsakrémet, Ráhel rám nézett, s csak annyit mondott:
- Anya, most már minden kétséget kizárva megállapítható, öregszel...

Keletlen pite

Nem sok bizodalmam volt hozzá, de kíváncsinak lenni most... megérte.

Hozzávalók: 1 liter tej, 25 dkg liszt, 3 evőkanál cukor, csipet só, 4 tojás, 10 dkg olvasztott margarin
Egy közepes tepsit vajjal kikenünk.
A tojásokat szétválasztjuk. A fehérjét 1 ek cukorral kemény habbá verjük, majd hozzáadjuk a tejet, lisztet, tojás sárgákat, amiket előtte kikevertünk a maradék cukorral, sót, majd az olvasztott margarint is hozzácsorgatjuk és alaposan elkeverjük.
Az állaga a madártejéhez fog hasonlítani, de ne ijedjünk meg tőle. A masszát a tepsibe simítjuk. 180 fokon tűpróbáig sütjük. 

Hagyj már, fáradt vagyok

Már azzal sem foglalkozott, mikor türelmesen elmagyaráztuk neki, hogy a hotelszobák takarítása nem leányálom, mint ő képzeli, s a dolog meggondolandó lenne a részéről, pláne, ha a tulaj azt sem tudja, a tizenhét esztendős diáklány a Balaton északi vagy a déli partján dolgozik-e majd, így aztán elküldte a déli partra, majd onnan az északira, hogy onnan motorcsónakkal visszahozza a délire. Kicsit sem aggódom, áhh nem...
Mindezek után este jól felhúztam magam, mikor nyifegett-nyafogott a telefonba, hogy ő kilenc óra munka után mennyire fáradt, s ne most keressem rajta a neki kölcsönadott akkutöltőt, s egyébként is hogy képzelem, mikor még vihar is van, s ő aludni szeretne (igaz, elérni nem tudtam addig, mert foglalt volt a vonal)... Hogy is várhatnám ezek után, hogy arra emlékezzen, mikor éjjel készülődve pakolászott a bőröndjébe, hiába könyörögtünk neki, halkabban legyen szíves, mert fáradtak vagyunk, s holnap korán kelünk, ránk se hederített, hisz nappal sorozatokat bámult, így nem volt ideje... S még mindig aggódom...

Ha egyszer...

... nekünk is lesz fóliasátrunk, mi is belevágunk egy hasonló zenei projektbe. Feltéve, ha Zé bevállalja.

Hát akkor jó' van

Apukámnak meséltem, milyen okos dolgokat tanulunk a suliban. Például, hogy mi a mitokondrium feladata a sejtekben, mi a különbség a leukoplasztisz, a kloroplasztisz,és a kromoplasztisz között, és hogy olyan növényi hormonok nevét ismerhettem meg, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam, mint az auxin, gibberellin, citokinin és társaik. Mire a matematikus apukám halkan megjegyezte, hogy ezeket bizony meg kell tanulni, mert ma már hozzátartoznak az alapműveltséghez, s nekem is illik tudnom mindezt.

Pusikám, végtelenül örülök

- Ha majd hívsz és Zolinak nevezlek, akkor a közelben van a feleségem.
- Titkolózol a feleséged előtt?
- Hát jobb a békesség. Egyébként mikor jöttök errefelé?
- Még nem tudom, talán a nyár vége felé.
- Azért jó lenne már összefutni. Találkozunk ugye? Hívj előtte mindenképp! (vigyorgok, miközben zavartan nevetgél a vonalban)
- Hát mit mondjak erre? Ismered a tipikus női választ. Esetleg valahol a városban összefuthatunk.
- Hát én arra gondoltam... Úgy sem bírnám ki, ha a közelemben lennél újra. Szóval van egy üres lakás... (mintha pofon vágtak volna, szinte égetett)
- Te figyelj már! Közben férjhez mentem... Nem zavar?
- Én is nős vagyok. És akkor mi van? Csak mi tudnánk róla...
- Zárjuk rövidre... zárjuk rövidre...

Nem bírtam ki, pár nap múlva visszahívtam.

- Szia! Zoli vagyok???
- Ööö, igen... Szia Zolikám!
- Na, aztán mi újság öregem?
- Megyek holnap szolgálatba. Én váltalak Zolikám.
- Pusikám, ennek végtelenül örülök. Ha beérsz, rám érsz egy kicsit? Tudod, úgy óvatosan, de határozottan hátulról... megfarkalnál magadévá tennél? Keményen, férfiasan... ahogy belefér. (nagyon komoly vagyok, hogy érezze...)
- Igen, hátulról... hátulról... hátul... (visszafojtottan röhögcsél)
- Nehogy zavarba jöjj itt nekem...
- Nem... nem. Hátul... hátul fogok bemenni... Megyek holnap!
- Hátulról?
- Hátulról megyek... El kell köszönnöm. Szia Zolikám!

Érezzem magam megbántva? Azóta nem keres. Franc se érti a pasikat.

Murphynek mindig

Bekapkodtuk a még nyirkos ruhákat, mert eleredt az eső. Elállt. Kiteregettem a törölközőket, azóta zuhog. Vajon, ha beszedném...?

Gyakorlaton

Körülbelül délig tartott a kitartásunk. Addigra kitikkadtunk, leégtünk a tűző napon, miközben csak ültettünk, ültettünk és ültettünk... Persze folyamatos pofázás mellett, miközben jókat derültünk egymáson. Minden apró bőrredőben, minden szőrpihén megült a humuszos fekete föld finom pora. Különösképp vonzóak lehettünk.
Mikor Zé meglátott, csak ennyire tellett tőle:
- Ha hazaértünk, azonnal elmész fürdeni!

Nem szokta a cigány... meg én sem.

Vallomás (majdnem)

Szerintem sosem tudom tisztára mosni magam Zé előtt, hogy nem az egykori udvarlóm miatt szeretem a török zenét. S nem csak az autentikus népi dallamokat.
Mikor pár hónapja felfedeztem és meghallgattam Eflatun és Burcu Güneş közös számát a Çıkmaz Sokaklar-t, teljesen el voltam alélva, órákig táncikáltam vonaglottam a gép előtt ülve, fejemen a fülessel. Mégis a nagy kedvenc a Tiril Tiril lett, amit a mai napig muszáj meghallgatnom időnként, akár egymás után ötször-hatszor is. Azt végképp nem tudnám megmagyarázni Zének, miért van ekkora hatással rám Eflatun a dalaival (amiknek egyébként nagyon jó a szövegük), mikor alig-alig tudom végignézni a klipjeit, mert akármilyen helyes is ez a fickó, valami borzalmasan nyálas a megjelenése. Mégis... szeretem. Magyarázhatom Zének...

Ország, város

Félix: Nem hiszem el, hogy csak most jut eszembe név c-vel... CONCHIIITA! De most ezt a lány- vagy fiúnévhez írjam?
Édus: Hát ki tudja... Szerintem írd a kettő közé!

Csak azér' is

- Zé, most nem bújhatunk össze, mert nem szeretném, hogy a hús odaégjen a sütőben!
- Ne aggódj szívem, gyors leszek...

Kertész leszek

Azért ma erőt vettem magamon és elkezdtem egy újabb OKJ-s tanfolyamot, amire pár hete jelentkeztem. Ha már munkát nem kapok, akkor tanuljak... Pláne, ha ezért fizetnek is valamit. Kertész leszek. Most épp.

Napjaink

Nem is igazán csodálkoztam, mikor két napja ledöntött a lábamról az a fránya vírus...
Már hetek óta sírok Zének, hogy annyira, de annyira fáradtnak érzem magam. Nem fizikailag, inkább lelkileg. Kimondhatatlanul szükségét érzem a csendnek... Mondom ezt épp neki, aki olyan fáradt, hogy néha még a beszéd is nehezére esik.
Azért van némi remény, mert még jókat tudok derülni a hülyeségeinken, legalábbis idétlen, vinnyogó vihogás tört elő belőlem, mikor a valamelyik reggel korrektor helyett a rúzst kentem a szemem alá, s akkor is valami hasonló, amikor megkérdeztem Zét:
- Mennyi ideig tart az összefoglaló, amit nézel?
Mire ő:
- Mindjárt.

Balkonszoba

"Szerelem 
ahogy a szél meglebbenti a függönyt 
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés." (Fodor Ákos)
Köszönet Adolph von Menzel német festő és grafikusnak, hogy 1845-ben megalkotta. Ezt kerestem, ezt a fajta lebbenést.  Amikor egy finom, lágy szellő fúj be a szobába a nyitott balkonajtón keresztül. Alig észrevehetően. A szobában egy tükör, két szék, semmi több.