Megkésve

Álmából későn ébredő...

Véletlenek pedig...

(facebookról)
- Szia! Valószínűleg apró memóriazavar, de nem tudom, ki vagy! Légy szíves segíts... Köszi.
- Szia! Semmi gond! Én is így vagyok ezzel... álnéven vagyok. Nem lehet, hogy pedagógus vagy?
- Nem lehet... nem vagyok pedagógus.
- Ha ismerős, akkor még a valódi nevem, (...) lehet az. Ez a lánykori nevem. Mivel szimpatikus voltál, ezért visszaigazoltalak. Tetszik, amikről írsz.
- Köszönöm... Nem ismerős a neved. S most azt sem értem, miért jelöltelek be és nem is tudom, mikor. Nem emlékszem ilyenre.
- Szerintem nem voltunk ismerősök a másik profilommal. Még a lakóhelyemet sem gondolom közös pontnak. Te pesti vagy, igaz?
- Nem.
- Hanem?
- Kaposvári vagyok.
- Várj... volt egyszer egy kaposvári ismerősöm... Kettő. Az egyiknek egy lánya volt. Egyedül nevelte...
- Négy lányom van, és egy ideig egyedül neveltem őket.... de két fiam is van.
- Gondolkodom.... nem tudom, honnan lehetünk ismerősök!
- Blog? Valamilyen csoport itt?
- Blogom nincs. Neked milyen blogod van?
- Személyes, semmi extra... de nem is tudom, tán tíznél is több éve írom.
- Régen nagyon sok blogot olvastam. Most már inkább szakmai dolgokat inkább. Sok volt a személyes nyavalyám, és nem tett jót, hogy "lelkiztem".
- Chanson néven írok elég régóta...
- Chanson... hm... nem is tudom... Szereted a pipacsokat? Lehet, ha mesélnél, akkor beugrana... Nem tudom... Kicsit ismerős ez a chanson... de mostanában annyi minden van a fejemben.
- Hajaj... a pipacsmezők...
- Lehet, hogy beugrik majd valami?!
- Olvastam egy pipacsot rég... de eltűntünk egymás szeme elől, mikor megszűnt a freeblog.
- Várj csak! Ott kékharisnya (kékvirág) néven írtam!
- Ez nagyon ismerős. A kezdetekkor én impression néven...
- Ok! Megvagy! Emlékszem! Szerintem még telefonon is beszélgettünk! Én a fiammal küzdöttem...
- Nahát...
- Emlékszel?
- Valami halványan dereng... Csepel? Budapest?
- Igen, igen, igen, igen! Ez mekkora véletlen!
- Én ezt most nem értem... Atyaég...
- Nyugi! Én sem értem! Lehet, hogy emlékeztél a kék virágra?
- Tudod, nem szokásom fotó nélkül vadidegeneket bejelölni... Nem, nem emlékeztem.
- Tudat alatt...
- Azt nem értem, hogy jelölődtél be ismerősnek...
- Szerintem azért jelöltelek vissza, mert ismerős volt a neved. De nem emlékeztem. Sőt! Ahogy megnéztem a profilod, úgy sem voltál ismerős, csak szimpatikus!
- Mert anno vörös voltam... tán azért?
- Nem tudom.
- Sok-sok év eltelt azóta... hihetetlen.
- Nem semmi véletlen!
- Most már a neved is kezd derengeni.... hogy elvolt mentve a telefonomban.
- Mondom én, hogy telefonon is beszéltünk!
- Igen, már emlékszem...

Perspektívák

Két ötödikessel tanulok. Egyik mondja, mire a másik közbevág.
- Tudja, én össze akarom ám szedni magam, hogy tizenhét éves koromra elvégezzem az általános iskolát!
- Megőrültél? Minek? Felnőttként is elvégezheted és még ösztöndíjat is kapsz érte!

Úgy, úgy...

- Szívem, én most ezt nem értem... Most még egy főiskolás csajjal élek együtt, pár hónap múlva pedig egy nagymamával fogok?

Még szoknom kell a gondolatot, de bizony, hogy ez van... 

Autóban

- Zé, lecsúszott a térdemről a kabátom... Felvennéd?
- Miért venném fel? Rám nem jó a kabátod.

Árvácska

Korán érkezett. Sápadtan sárga színű szirmaival, mintha a felkelő nap sugarait fürkészné az ablak párkányáról. Lelket melengető, aprócska színfolt ő a szürke télben.

Szalagavató

Petrus szalagavatójáról kifelé jövet:
- Már csak egyet kell túlélnünk...

Persze, büszke voltam, mert Petrus gyönyörű volt, bájos...

Mert megpróbálja, hátha

- Kaphatok teát?
- Most? Hát nem hinném, hogy ki tudnám nyitni a konyha ajtaját... Innál most vizet?
- Nyissa ki a konyhát! Kérem! Teát szeretnék inni!
- Nem tudom kinyitni, de tényleg... Nézd, itt ez a hatalmas kulcscsomó!
- Tudja, nem ihatok vizet!
- Nocsak, hogy-hogy?
- Vízallergiám van.
- Vízallergiád?
- Igen, semmit nem ihatok, amiben víz van.
- Mondd csak, szerinted a tea miből készül?
- Ööö... tejből? Na jó, lehet van benne víz is...
- Hát elmondom neked, hogy csak víz van benne.
- A francba!
- Akkor ez most nem jött össze...
- ...
- Most akkor mi lesz?
- Na jó, nem vagyok vízallergiás. De azért kaphatok teát?

Zárt ajtók mögött...

... avagy fogalmazhatnék úgy is: élet a rácson túl...

Első nap. Győztem kapkodni a fejem, miközben azon morfondíroztam, egy 11-13 éves gyerek miért hazudik úgy, mint a vízfolyás, miért válik egyik pillanatról a másikra kezelhetetlenül agresszívvé, miért nem akar tanulni, miből fakad a mérhetetlen akaratosság és türelmetlenség, ami ott lebeg az éterben szinte fenyegetően...
Második nap. Délelőtt, míg a fiúk iskolában voltak, keresztül rágtam magam a szakvéleményeken, részletesen elolvasva mind. Sírhatnékom volt, tehetetlen dühöt éreztem, miközben kétségbeesve konstatáltam, hogy a gyermekvédelem rendszere milyen szinten alkalmatlan arra, hogy ezeken a fiúkon segítsen.
Harmadik nap. Ellátogattam egy másik csoportba, ahol találkoztam egy nagyon kedves hölggyel, aki rengeteget segített abban, hogy "másképp lássak", s megtaláljam a sikert a sikertelenségben.
Negyedik nap. Újabb csoport látogatása, majd délben "értem küldtek". Az egyik fiút hazajött a suliból, aki meglátva átölelt:
-  Annyira örülök, hogy maga lesz velem, úgy szeretem, nem akarom, hogy elmenjen innen.
A legnagyobb segítség volt.

Gyakorlati hely

Kérem, engem bedobtak a mély vízbe!

A péntek éjjel margójára

Nem is szerettem volna erről írni, de csak szóba kerül egy-egy beszélgetés alkalmával és kikívánkozik az a pár szó. Aztán Édua is írt, hogy hívjam fel a nagyanyját, nem értettem, mert már beszéltünk aznap, de csak megcsörgettem, kérdezte, "tejóég" mi van veletek, mert látta a híradóban, hogy halálos baleset volt a városban, aggódott egész este és vissza sem hívtam, hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak.
- Nem mi voltunk anyu... Tudod, ha meghaltam volna ott, már felhívtalak volna! Ne aggódj!
Próbáltam elütni idétlen poénkodással, tán mégsem sült el rosszul, mert nevetett, de így sem kerülhettem el, jött az olaszországi tragédiával és a "mondoménhogysehovánemkellmenni"-vel. Nem szeretnék már erről hallani, híreket olvasni sem, mert ugyan nem öltöztem feketébe, sőt gyertyát gyújtani sem mentem el a tegnapi napon, de még mindig könnyeket csalnak a szemembe a történtek, el sem tudom képzelni, hogy élném túl, ha bármelyik gyermekemet elveszíteném, mert bár távol vagyunk egymástól, mégis valami láthatatlan kötelékkel kapcsolódunk. Csak olyat gyászoltam a lelkemben, aki meg sem születhetett, időnként másokat okolva a saját fájdalmamért, majd megbékélve, mégis hosszú-hosszú ideig küszködve a hiánnyal, ami bennem maradt. Így írva a sorokat, eszembe jut, tán mégis van kicsiny hasonlóság... Mert ezek a szülők sem búcsúzhattak el, nem láthatják a testet, amit már maga mögött hagyott a lélek, nem érinthetik a szeretett arcot, nem foghatják meg a kezet, nehéz így az elengedés, csak egy tátongó űr marad, az emésztő hiány, amit fel kell dolgozni és nem tudom, lehet-e.
Szóval nem szeretek erről beszélni és írni, inkább csak magamban, halkan mormolok valami imafélét, hogy akik ott voltak, túléltek, elveszítettek, akik most gyászolnak és sírnak, tudjanak egy új életet kezdeni, igen, azt hiszem ez a helyes kifejezés, mert a lélek is belehal ebbe, újra kell tanulnia élni.

Kis vasárnapi...

... szieszta.

Influenzajárvány

- A pincér is rendesen szívja az orrát, ahogy hallom.
- Engem nem zavar, amíg nem csöpögteti bele a levesembe...

Ajándék félév volt

Utolsó vizsgán is túl. Mindenből jeles.

Vissza...

Olga Podluzhnaya Uutai és Juliana nagyszerű doromb muzsikáit hallgatom, újra és újra visszatérek hozzájuk, furcsa módon érintik a lelkem, Ady sorai jutnak eszembe: "Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába... "

Talán hozzánk is

Hét elején öregurasan, ráérősen érkezett a hóesés, nem is tartott öt-tíz percnél tovább. Hét közepe felé már-már azt gondoltuk, a tél hófehér ruhájában mi is gyönyörködhetünk végre, de rá kellett jönnünk, túl gondoltuk. Ma eddig az eső, most a hó szakad szüntelen...

Várom már a tavaszt...

Levegőt...

Reggelre vacogtam a kimerültségtől a második át nem aludt éjszaka után. Nesze nekem új esztendő... Két nappal el vagyok maradva a tanulást illetően is.

Máskor nem megyünk úgy haza, hogy az egész család vírusos takonykórban szenved. Ha belegondolok, a fél országba széthordtuk.

Karácsony 2016

"Kínálkozik egy ünnep, és ilyenkor az emberek nyitnak némi rést szorosra zárt kagylóhéjukon, többségük ajándékoz, tehát odafigyel szeretteire, és ebből a figyelmességből juthat másoknak is. Mert az ünnep arról szól, hogy adni örömtelibb, mint elvenni; a szeretethez kevesebb energia kell, mint a gyűlölethez." 

(Kontra Ferenc)

Kaptam csipkéket, apró keresztszemest Katámtól, manót Ildikótól, rózsás szalvétákat Laurától... Mit is akarhatnék többet? Már ennyitől is szép... Köszönöm nagyon!

Már csak a hó

Rövidnek tűnnek, siettükben egymás lábát érik a napok, ha kinézek az ablakon, mégis úgy érzem, mintha a kinti fagyos szürkeségbe belefagyott volna az idő, szinte nem mozdul semmi. Azért jó, hogy itt benn már áll a karácsonyfa fehérbe, csipkébe öltözve, meleg ünnepi fények világítják meg az ablakot, a macskák mindig új rejteket keresve maguknak szundítanak valahol, épp csak a pattogó tűz melege hiányzik. A mézeskalács lassacskán elfogy a süteményes dobozból, ideje lesz megtölteni új, fehér porcukros finomságokkal. Errefelé még nem esett hó, s úgy tűnik, idén nélküle jön el a karácsony.

Azért Purcogot kereshettem volna egy ideig. Zé talált rá az udvarról behozott leander bokor tövében.

Mézesek

Százötven darab. Karácsonyig talán kitart.

Pihe-puha mézeskalács

Hozzávalók: 8 bögre finomliszt (1 kg), másfél bögre porcukor (30 dkg), 3 teáskanál szódabikarbóna, 1 evőkanál mézeskalács fűszerkeverék, 30 dkg margarin vagy vaj, 1 bögre méz (2,5 dl), 3 tojás
Elkészítés: A lisztet, a porcukrot, a fűszert és a szódabikarbónát egy nagy tálban összekeverjük. Hozzáadjuk az enyhén megolvasztott margarint, majd a mézet és a tojásokat. méz és a tojások szintúgy mehetnek a tetejére. Összegyúrjuk, majd a tésztát három egyenlő részre osztjuk. Nyújtjuk,  szaggatjuk, majd sütőpapírral bélelt tepsibe sorakoztatjuk a kiszúrt tésztát. 180 fokra előmelegített sütőben tíz percig sütjük. 

Azt hittem...

... én vagyok a keményebb, de nem.
Hiába intettem Zét a magam hülyeségéből okulva, ő is elgyengült, aminek meg is lett az eredménye.
- Haragszol rá?
- Nem.
- Haragszol a válasza miatt?
- Nem, dehogy.
- De látom, rossz kedved van.
- Nem emiatt. Ahogy csinálja... átlátszóan, bután.
- Mondtam.
- Most jutottam el oda, hogy beszélni se szeretnék vele.
- Nem túlzás ez?
- Nem. Elég volt.

Mert vannak, akik játszani akarnak. De amikor a feléd dobott labda elgurul melletted, te nem lépsz utána, inkább elfordulsz és csak annyit mormolsz magad elé: szaladj utána... 

Telnek a napok

Vizsgaidőszak. Telnek a napok, két réteg  fehér festék felvitele között (asztalt festek) beadandó dolgozatokhoz anyagot gyűjtve, azokat írva...

A karácsonyról konkrét elképzeléseim voltak. Ma már semmit nem tudok.  Hagyom magam sodorni az árral.

Félix vs. Béla

- Béla.
- ?
- Mindig is Béla szerettem volna lenni...
- Béla?
- Béla.
- Átírassuk a neved?
- Hova?

Shabby white, vagy mi

- Szívem! Arra gondoltam, hogy a levágok a lécből, kicsi tappancsokat a tévé alá, mert ez a könyvvel való alátámasztás nem az igazi... Tudod, abból, amit múltkor vettünk.
- Mondtam, hogy kell ide egy lapos tévé!
- Amíg ez jó... Majd a következő beruházás az lesz!
- Szóval tappancsokat fogsz gyártani...
- Igen. Jól fognak kinézni, meglásd!
- És milyen színűek lesznek?
- Fehérek, fehérek! Aztán magamat is lefestem...
- Magadat???
- Igen, lefestem magam fehérre, aztán az orrlyukamba két gyertyát dugok, a nyakamba rózsafüzért aggatok, hogy elég shabby legyek neked én is...

Megérte

- Anya, itthon maradhatok?
- Nem kisfiam. Az iskola olyan, mint a munkahely.
- Ha itthon maradhatnék, nagyon szépen meg tudnám írni az orosz fogalmazásomat!
- Minden másból meg elmaradnál. Tudom, milyen ez... Ja, és oroszból is elmaradnál.
- Anya, hány éves is vagy most? Negyvenhét?
- Miért?
- Harmincegy éves voltál, mikor megszülettem.
- Pedig nem is akartam harminc felett szülni.
- De megérte...
- Igen, meg. Kanyarodjunk vissza az eredeti témához... Miért is kéne itthon maradnod?
- Hogy beragyogja a csoda a napod, ami én vagyok...

Mikulás

- Idén nem fog jönni a mikulás?
- Huszonöt éves vagy... férjed van.
- Nem értem a problémát.

Nem és nem

Csak magamat okolhatom, mikor valamire azt mondom, hogy NEM, mégis egy idő után az elhatározásom ellen cselekszem, aztán az élet a nyakamba loccsant egy pohárnyi hideg vizet, hátha az felébreszt és a vödörnyit elkerülhetem...

Megtalálások

Hosszú hónapokig kutattam, kerestem, hátha rábukkanok egy használt, de jó állapotban lévő szekrényre, amire már nagyon nagy szükségünk volt, de vagy lemaradtam, vagy az orrom elől vitték el, vagy egyáltalán nem is volt olyan, amit el tudtam volna képzelni a lakásba. Aztán pár hete megláttam. Nem egy szekrényt, egy egész szekrénysort. Erre mondhatnánk, első látásra szerelem. Az ára, amennyit a szekrényre szántunk. Azért ennyi, mert egy tízemeletes nyolcadik emeletéről kellett lecipelni, ahol a liftbe jóindulattal sem fér el három embernél több.
Aztán nézegettünk cipős polcnak valót, fogast... Nincs rá keret. Így újra elkezdtem keresgélni. Egy kovácsoltvas fogasba máris belebotlottam pár száz forintért.

Ezek a "megtalálások" különleges melegséggel töltik el a szívet. Azt hiszem, sosem szeretnék új bútort. 

Koszorú helyett

Nem hagyomány nálunk az adventi gyertyagyújtás, inkább csak valami karácsonyit kiteszünk az asztalra a hangulat kedvéért. Múlt héten beugrottam az egyik virágboltba, csodaszép koszorúkat láttam, Zé mondta is, hogy majd hoz egyet. De úgy szerettem volna valami egyedit, ami csak a miénk és még mindig akadt azokból a ládikákból, találtam tavalyról megmaradt tobozokat, emlékeztem, hogy egy kosárkában a színes üveggolyók között megbújnak fehérek is...

Zé felajánlotta, hogy lefúj nekem két ládát, aztán majd választok, amelyik tetszik, azt megcsiszolgatom, de kiderült, hogy a festék fekete. Láttam rajta, hogy nem adja fel, aztán megjelent a kezében egy vödör diszperziós festékkel... 

Késő estig

Magyarhertelend.
Hét eleje óta tervezgettük, nem bántuk meg, hogy elmentünk, késő estig maradtunk, lebegve sodródva a vízzel, rá-rácsodálkozva a fürdő éjjeli fényeire, mint a kisgyerekek.
Először csak Nórikának (csoporttársam) szóltam, már nyáron is szerettem volna, ha eljön velünk a Balatonra, aztán az utolsó pillanatban hozzánk csapódott egy régi barátja is. Jó arc, sokat beszélgettünk, mintha már "ezer éve" ismertük volna egymást...

Zé kollégájának javaslatára megkóstoltuk a somlóit is, de az nem is volt finom. Viszont a gesztenyepüré igen.

Jobban élünk?

Üres... A város legnagyobb üzletházának parkolója este hat után.

Polcok, ládák, dobozok

Hála Zének, a nyáron kapott faládákból négy felkerült a falra.

Ungarische design... Bármikor bővíthető.

Pulton felejtve

- Szia Zé! Tudod, ki evett bele éjszaka a sütőtökömbe?
- Na?
- A macska.
- Akkor siess szívem, gyorsan edd meg a maradékot!

Örök

„Minden jót kívánok, Marianne. Olyan időben járunk, amikor testünk annyira legyengült, megvénült, hogy úgy érzem, hamarosan én is követni foglak téged. Tudd, hogy annyira közel vagyok hozzád, hogyha hátranyújtanád a kezed, elérném."

Amikor olvastam egykori kedveséhez írt sorait, azt gondoltam a "hamarosan" még hosszú-hosszú hónapokat jelent... De Leonard Cohen november hetedikén útra kelt, amiről csak mára virradóra értesült a világ.

Kedvenc énekesem volt. A dalai, a hangja örök szerelem.

Néha nehéz

Eszembe jutott Müller Péter gondolatfoszlánya:
"A "Nekem így vagy jó, ahogy vagy" - nem a szeretet szavai. A kertedet sem fogadod el, ha gazos, a kutyádat sem, ha loncsos, mert ha szeretsz bárkit, bármit, gondozod. Önmagadat is. (...) 
Akit az ember szeret, abban följebb néz. Nemcsak azt látja, aki - hanem azt is, akivé lennie kell. Nem az "eszményit", mert az csak önáltatás: olyan valakit látni a másikban, aki nincs benne valójában. Nem! Nem! 
Ez a tekintet, vagyis a szeretet szeme a bölcs emberé, aki meglátja a másikban a szebbik, igazi arcát. Meglátja a hernyóban a lepkét. Benne van, csak meg kell szülnie még. Le kell tépnie magáról a hernyóságát, s ki kell bontania a színes szárnyait. (...) 
Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítsz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy legyen a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!" Ha szereted, tudod, hogy csak kívül gyenge, belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor.
Lehet, hogy dühbe gurul, persze, kikel magából és üvölt, de előbb-utóbb meghallgat. Ha nem hallgat meg, nem is szeret igazán, és akkor minden hiába.
Nevelni csak a szeretet képes, és tudja is, hogyan kell."

Nem hinném, hogy azért nem hallgat meg, mert nem szeret, talán csak azért nem akar hallani, mert fél attól, amit sosem élt meg: a bebábozódott némaság titkos varázsától. Hiába lenne szükséges a láthatatlan csendben újra születnie, nem siettethetjük, nem bonthatunk helyette szárnyakat... S van, hogy tovább kell lépnünk, s már nem lehetünk ott, amikor kiterjeszti könnyű pillangószárnyait.

Hévíz...

... avagy egy romantikus hétvégére margójára.

- Szívem, megmasszírozzalak?
- Köszi, nem szükséges... Csak bújj ide!
- De szívesen megmasszírozlak...
- Nem, ne fáradj most ezzel!
- De én szeretnélek...
- Na jó, masszírozz meg!
- Nézd, ezzel a rozmaringos krémmel foglak átmasszírozni tetőtől talpig...
- Ez mire jó?
- A fáradt Ízületekre, ilyesmi...
- Szuper!
Masszírozott és gyúrt, ajh de jó is volt... Közben magyarázott, hogy van a krémben mentol és kámfor is, majd milyen jót tesz.  S akkor egyszer csak dermesztő hideg járta át a tarkóm, ami idővel lehúzódott a hátamra, s onnan tovább... Magamra húztam a paplant, s húztam volna még rá ötöt, annyira vacogtam. Nem tudtam, sírjak vagy röhögjek... Az első éjszakánk hat év után, végre kettesben.

Azt már részletezni sem merem, hogy pánikoltam be a Hévízi-tó mélységétől, Zé nyakába ugorva, sikítva, könyörögve, hogy azonnal húzzon ki a partra, mert elsüllyedek. Negyven perc kellett, hogy legyőzzem a félelmemet, s dupla úszógumival hősként átszeljem a tavat (na jó, egy kicsiny részét).

Dorka

Mióta elmeséltem, hogy tavaly majdnem kiugrottam ijedtemben a teremből, amikor a hátulról váratlanul átölelt, ugyanakkor hálás is voltam érte, mert tudtam, mekkora szükségem van arra, hogy tanuljam még az ölelést, azóta szinte minden egyes nap odajön hozzám és hátulról átölel.

Férfiak, ha dolgoznak

Flexelnek a nappaliban. Nyitom az ajtót, a porfelhőn keresztül halványan kirajzolódnak a drága férjem körvonalai. Elképzeltem, ahogy tenyeremmel tölcsért formálva félénken kiáltom bele a légbe, mintha ködös, nyirkos bozótos sűrűjében botorkálnék, hogy: Hahóóó, van itt valaki?, de még ehhez sem volt bátorságom. Így csak egyszerűen megkérdeztem:
- Mi történt itt? Mi ez a rengeteg por?
- Szívem, ez ezzel jár! De látod, milyen ügyes vagyok? Bekapcsoltam a ventilátort, hogy kivigye az ajtón a javát.
- Az ajtón...
- Igen, az ajtón!
- Tudja, hogy arra kell irányítani a porszemcséket?
- Beállítottam...
Úgy hintáztatta, táncoltatta a ventilátor a porszemcséket, mint kósza, őszi szél a sűrűn aláhulló faleveleket. Hát... nehezemre esett, de nem kezdtem el magyarázni. Felesleges is lett volna, addigra már mindent belepett a nappalira ereszkedő szürke porfátyol.

Ősz eleje

Komolyan nem köthető a születésnapomhoz, talán inkább az ősz kezdetéhez a minden évben rám törő elmélázós, gondolkodós, "ezentúl másképp szeretném" napok egymásutánja, amiből úgy kell magam felráznom, mert egyébként baromi jól ellennék ezen a szinten akár még hetekig...

Kötelező korcsolya

Van egy tantárgyam. Szabadidős és rekreációs ismeretek. Gondoltam, a tantárgy keretén belül csakis és kizárólagosan elméleti oktatás lesz. Hát nem... S kezdek kétségbe esni. Mert a sportpályán még eldobálgattam a frizbit... Sőt lövök én nyilakat is az íjászkodás keretén belül. De ez a korcsolyázás dolog... Lelki szemeim előtt látom, ahogy óvatos léptekkel, a jégpálya korlátját két kézzel markolva, kétségbeesve próbálok egyensúlyozni a jégen, magamba elszidva az összes technikát, ami által az ember képes volt megalkotni eme remekművet, ami lehetővé teszi, hogy ne csak télen csináljak magamból hülyét, valószínűleg még a gondolataim végére sem jutnék, amikor hatalmas puffanással kiterülök, mint egy béka, tehetetlenül feküdve, kezem, lábam az égnek meredve, mondjuk, mire a többiek odaérnének görnyedezve a visszafojtott nevetéstől, talán sikerülne hasra fordulnom, de hogy felemelni nem tudna onnan senki, az tuti biztos... Ha másért nem, az erőtlenségbe torkolló, fel-felnyüszítő röhögés miatt semmiképp.

Maholnap 16 éves...

... kisfiam.
- Hová mentek?
- Még nem tudjuk.
- Mégis?
- Nem tudom. Szeretnénk kicsit kettesben lenni!
- De csak tudjátok, hová mentek? Elvisztek engem is?

Megnőttek

Nyolc hetesek. Elvihetőek. Megy az alku, melyiket ne...

Új táska

Vettem egy táskát, egy büdös táskát. Csak itthon vettem észre, hogy egyáltalán nincs kellemes bőrillata, hanem szaga van. Ténylegesen. Beletettem egy reklámszatyorba, befújtam parfümmel. Hagytam, hogy magába szívja az erős, émelyítően édes illatot. De a táska még mindig BÜDÖS.

A táskához járt egy neszeszer is, amivel semmi probléma. A vállpántnak sincs szaga. Csak sejteni vélem, hogy a táskán lévő piros festékanyag az, ami ezt a bűzt okozza. Fogalmam sincs, mitévő legyek.

Édua és Tibi

Édua gyönyörű, a vőlegény sármos volt. Az esküvő megható, szemekbe könnyet csalogató. Öcsém felesége mesélte, ő már a menyasszony láttán elpityeregte magát. Szerencsére én már a menyasszony kikérő előtt túl voltam ezen, így csak megértően mosolyogtam.

Az esküvői dekoráció visszafogott és elegáns, leginkább Édua elképzelése szerint alakult az általunk annyira kedvelt vintage stílusban.

A lagzit elkönyvelhetjük az "ilyen jó lagziban még sosem voltunk" kategóriába, fergeteges volt, a násznép reggel hatig ropta a táncot.

Lehűlés

Szinte már fullasztóan fülledt volt a délután.
Zé az autóban várt rám, mikor elkezdett esni. Csipp, csepp, egy, kettő, három, négy... Szinte csiklandoztak az esőcseppek, ahogy végigperegtek a bőrömön. Legszívesebben kitártam volna a karom ott az utca közepén, s csak forogtam volna körbe-körbe, magamba szippantva az eső friss illatát, bőrig ázva, vizesen...

Logika

- Fotózol mostanában?
- Nem.
- Miért nem?
- Hát... régi a gép. Kaptam egyet kölcsönbe... Le kell fogynom, azért.

Bemutatkozás

Mindenki kedvenc szépfiúja:
- Szentgáloskéren élek és ott is lakom.

Utolsó "simítások", vagy inkább gyűrődések

Éduának már múlt héten elkészült a ruhája, szerintem csodaszép lesz benne.

Mi itthon úgy rohangászunk, mint a mérgezett egerek, egymás hegyire-hátára tornyosul minden. Megjártuk a napokban Pécset is, vettem is egy cipőt, de nem az esküvőre (huszonkétezerről volt leakciózva hatezerre, az akciós kuponnal négyezer-nyolcszázat fizettünk érte). A ruhám, amiért ma kellett volna mennem, remélhetőleg elkészül holnapra. Cipő is lett, az, amit legelőször kinéztem, de akkor nem vettem meg, mert úgy gondoltam, biztos találok annál jobbat is. Hát nem...
Éduának az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ő bizony szeretne egy ujjlenyomatfát vendégkönyv helyett, hála Zének sikerült elintézni a nyomtatást (egy spanyol nyelvű oldalon megtaláltam a meghívójukon lévő fa másolatát nagyban), holnap már keretezik a képet. Aztán apró süteményt is kellene még sütnöm, de az valószínűleg már nem fog beleférni az időmbe, pedig olyan szépen elterveztem mindent... 

Szeptember

Ötödikén elkezdődött a tanév a főiskolán is, nem vártam, nagyon nem, mert valahogy úgy elszaladt ez a nyár... Hiányzott a pihenés, vagy talán nem is az, egyszerűen csak a csend, távol lenni egy rövidke időre mindentől és mindenkitől.

Van nagy örömködés is a családban, Édua és vőlegénye esküvőjére készülünk. Már csak napok...

Születésnap

47.

Szinte észre sem vettem, a nap már alá is hanyatlott a horizonton.