Mosoly

Van az úgy, mikor Zé annyira horkol, én inkább kimegyek gazolni a kertbe... Mint például most is. Kérdés, ki tudok-e olyan halkan osonni, hogy ne vegye észre?

Nekem már fel sem tűnik

A teszkóban vettem észre, hogy az ott vásárlóknak nem rajtunk, hanem a karomon éktelenkedő véraláfutáson akad meg a szeme, majd a mellettem sétáló Zét vizslatják kíváncsi, már-már rosszalló tekintettel. Pedig a most már több színben pompázó hematóma csak egy több, mint tíz napja "elszenvedett" vérvétel eredménye, semmi több.

Éjszakai telefon

- Te vagy a világ legidiótább, legelmebetegebb anyja, de téged szeretlek a legjobban!
Na jó, nem ezzel kezdte, hanem azzal, hogy két hét alatt letett tizenhét vizsgát, az utolsó kettőnk is túl van, s olyan jól esne hallania valakitől egy kis elismerést. Elmondtam neki, hogy mi tényleg nagyon büszkék vagyunk rá, tudom, mennyire okos, ha engem tart a világ legidiótább és legelmebetegebb anyjának... akkor is.
Az pedig, hogy éjszaka közepén hív fel, miután már a vizsgák után is beszéltünk, utal valamiféle genetikai öröklődésre. Ezt nem mondtam neki...

Hol van az a nyár...

HOL VAN EZ A NYÁR?

Gyönyörű haj?

Hetek óta kísérletezem, hogyan tüntethetném el VÉGLEG a fejbőrömön újra és újra megjelenő hámló, viszkető foltokat, eddig sikertelenül. Most épp a szódabikarbóna és a citrom párosítása az, ami ad valamiféle reményt, ha ez sem segít, akkor...

Aki(k)re büszkék vagyunk

Nem csak rá, hanem a többire is, de ma Kamilla volt az, aki gyönyörűen szavalt Arany és Wass verseket, énekelt Honfoglalást, táncolt moldvait, s még ezenkívül két versét is előadták. Mi pedig ott ültünk a közönség soraiban, törölgettük a könnyeinket, először csak titokban, aztán már az sem érdekelt, ha valaki látja. A műsor végén a gyerek is megjelent bőgve, mi pedig esetlenül próbáltuk vigasztalni azzal a hülye szöveggel, hogy nem is értjük a meghívóra miért nem azt írták rá: (gyermek neve) önálló estje.

A hétvége margójára

- Már ennyi az idő? Akkor lassan sietnem kell...

Elvesztek a szavaim

"Levélben próbálja meg ösztönözni az iskolák vezetőit és munkatársait a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM): énekeljék minél többen a Nemzeti Összetartozás Napján az Összetartozás Dalát. A lelkesítő államtitkári levél egyedülálló kezdeményezésnek nevezi a közös éneklést, egyben kiemeli, hogy a program kötetlen, “lehet otthon, baráti körben, iskolában, szervezetten, vagy szervezetlenül énekelni”, a lényeg, hogy minél többen énekeljenek. A minisztérium egyben arra is ösztönzi az iskolaigazgatókat, hogy a közös éneklésről minél több videofelvétel készüljön. Ezeket pedig “fel kell tölteni egy népszerű video-megosztó portálra, hogy ezen a napon határtalanul szóljon a dal”. A legjobban sikerült felvételek később majd megtekinthetőek lesznek amúgy a nemzetiosszetartozas.kormany.hu oldalon is."
(forrás: http://most.444.hu)

Ma már nem mertem

Tegnap este találtam rá a Diga Diga Doo-ra Big Bad Voodoo Daddy feldolgozásában, fél este erre táncikáltam idétlen pofákat vágva, miközben Zé a fejét csóválva konstatálta, hogy nem vagyok normális (mondjuk, ezt eddig is tudta). Ma az első dolgom volt újra meghallgatni, de csak miután Zé kitette a lábát a lakásból.

Perenne

Ezekkel a szavakkal fordult hozzám:
- Ha írsz, a mondat végére nem kell, hogy három pontot tegyél! Bár időnként úgy gondoljuk, folytathatnánk még a leírt gondolatot, de mégsem tesszük meg, mert ott a vége, ahová a három pontot tettük. Akkor minek oda az a három pont? Ugyanígy elhagyhatod a kérdőjeleket is egy-egy mondat végéről. Úgy érzed kérdezel, de ha jobban megvizsgálod, a kérdéseidben sokszor ott a válasz, ami már kijelentés. Akkor minek oda a kérdőjel?
Mindezt tette csak úgy egyszerűen... egyik éjjel álmomban.

Gerhard Glück

Gerhard Glück német képzőművésznek van pár alkotása, amikre rápillantva mindig elmosolyodom, mert szerintem Zével pont ilyenek leszünk húsz év múlva.

Lehet nincs igazam, de...

Időnként azt látom, vannak, akik az élet nagy igazságait szemük előtt tartva, azokat fennen hangoztatva keresik helyüket az univerzum örök körforgásában, pontosabban e mögé bújnak, hogy önnön esetlenségüket, szerencsétlenségüket, balfaszságukat elpalástolják legfőképp önmaguk elől, miközben nem veszik észre, hogy csak egyetlen egy dolgot felejtettek el: megélni azt az életet, ami nekik adatott, s ami mindvégig ott volt előttük, csak nem vették észre.

Azok a mutatóujjak

És akkor Zé felé nyújtottam a mutatóujjam, mire ő felemelte az övét, csókot nyomott ujjával az ujjamra, majd megsimogatott, utána az ujjam mögé rakta a sajátját, mire én behajlítottam az enyémet, s akkor beindult az a mocskos fantáziája, jól "megdöngetett" hátulról, majd "elém állt", lecsúsztatta az ujjam hegyét az ő ujjának középső ujjpercéhez, no komment... aztán egyszerűen csak elhessegetett magától, rajzolt a saját ujjával egy "kockát" magának két antennával és "leült" elé.
- Annyira ráértek - mondanák egyesek, pedig az egész nem tartott tovább fél percnél...

Kérem, én inkább nem leszek beteg...

Múlt hét péntek reggelén egészen biztos voltam abban, hogy még aznap leülök, s időt szakítva magamra írogatok egy kicsit. De aztán jött az a fránya szédülés azzal az iszonyatos hányingerrel, ami miatt a kórház sürgősségi osztályán kötöttünk ki, ahol megállapították, hogy valószínűleg jóindulatú helyzeti egyensúlyzavarban (bppv) szenvedek. Kaptam drága gyógyszert és használati útmutatást, milyen tornagyakorlatokat végezzek, ha már nem vagyok hajlandó benn maradni a kórházban egy infúziós kezelés erejéig. Így utólag azt mondom, hála Istennek, hogy így döntöttem, mert ma egy vizsgálaton kiderült, teljesen feleslegesen kapkodtam be a bogyóimat, a "valószínűleg" még sem állja meg a helyét. Persze ezt is csak a vizsgálatot végző hölgytől tudtam meg, mert a főorvos asszony az ambulancián csak pár szót odaböffentett az adminisztrátornak, mégis az mit írjon a papíromra, miközben ő a térden egyensúlyozva a homloktükrét, teljesen belemerült egy, a frissen szedett szemöldöke felett kidudorodó pattanás nyomkodásába.

Vihar

Először nem úgy tűnt, végül mégis elkerült minket.

Akác idén is

Szeretem az akác édes illatát. Szeretem forgatni, az ujjaim között pergetni a száradó virágokat. Szeretem a belőle készülő teát, s a szörp édes, szinte émelyítő ízét is. Szeretem az emlékeimet is, amit felidéz bennem ez az illat.

Elballagott a harmadik is

Azt gondoltam, minden egyes ballagást egyre könnyedebben élek majd meg, de nem. Mert tudom én, az az élet rendje, hogy idővel elhagyják a gyerekek a szülői házat, mégis...

Mit csinálsz?

Félix leakasztja a falról, majd elhúzza a fejem felett az órát.
- Kisfiam, TE mit csinálsz?
- Nézem, ahogy elrepül feletted az idő...

Négyes

Mióta megtudtam, hogy elmarad a holnapi pránanadis tanfolyam, azóta képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy miattam kellett így történnie.                                                                     

Közérdekű munka

Egész héten a családsegítő központ folyosóján üldögéltem és a telefonvonalakat kapcsolgattam ide,oda. Nem igazán kötötte le figyelmemet a munka, az odajárók személye annál inkább. Néha elcsodálkoztam egy-egy ember leírhatatlan egyszerűségén.
- A komáromit keresem, az annát, majd az anna megmonnya, az meg... Tuggya azt, az annát keresem, ő biztosan megmonnya nekünk és segít... majd ő megmonnya.
Próbáltam elmagyarázni, hogy várnia kell, foglaljon helyet addig, mert "az annát" nem érem el telefonon, de ő csak mondta, mondta csak úgy magának is. Miután leült, sem hagyta abba. Tekintetem megakadt az egyszerű fekete ruháján megpihenő vaskos ujjain, szerető, mégis otrombának tűnő mozdulatain, ahogy a leánykája felé nyúlt, néztem a fénytelen, semmibe meredő, üres szempárt, ami teljesen élettelennek tűnt. Annyira, de annyira sajnáltam ezt az asszonyt, aki épp most Annától várta a megváltó segítséget.

Darabjaira hullott

Csak ültem arcomat a kezeimbe temetve, éreztem, hogy valami összetört bennem. Ma sem tudom nevén nevezni, azt sem tudtam, hogy ott van, egyszerűen darabjaira hullott és azóta elveszettnek tűnik...

Nem írtam, mert...

Először arra fogtam, hogy egyszerűen magával sodort a tavasz. Ami igaz. Aztán arra, hogy szinte minden időnket a kertben töltjük, vagy a medvehagymásban virágok közt hasalva. Ez is igaz. Aztán meg arra, hogy fáj a hátam, ami miatt sokszor úgy érzem, még levegőt vennem is nehéz. Ez is igaz.
Mindennek pedig az vetett véget, hogy el kellett mennem egy orvosi vizsgálatra, ahol kiderült, mi okozhatja a hetek óta tartó hátfájást, az izmok fájdalmas, görcsös merevedését. Hazaérve, csak ültem magamba roskadva... Mert érzem napok, hetek, talán hónapok óta. Csak egyszerűen nem akartam foglalkozni vele. Valamiért azt gondoltam (akartam gondolni), a hosszúra nyúlt tél okozza minden nyavalyámat. Ez tűnt a legegyszerűbbnek. Pedig ezzel csak az időt húztam. Most pedig úgy érzem magam, mint akit arcon csaptak.
Semmi olyan bajom nincs, ami nem orvosolható. Egyszerűen csak össze kell(ene) szednem magam és...

Önvédelem

Zé azt mondta, ne keveredjek semmiféle verekedésbe, mert valószínűleg csúnyán össze fogom magam törni.
Ma megtanított arra, hogy vágjak állon valakit úgy, hogy az elájuljon. Az utolsó ütés egészen jól sikerült... Kicsit tartottam is attól, hogy ösztönösen visszaüt.

Visszautasítva

Azzal az indokkal utasította vissza az önkormányzat az egyszeri szociális segély kérelmünket, hogy mivel rendkívüli élethelyzet nem áll fenn a családban, ugyanolyan rossz helyzetben vagyunk, mint eddig, az átmeneti segély megállapításával úgysem oldhatnák meg a helyzetünket. Magyarán, minek segítsünk rajtad, előbb-utóbb úgy is megdöglesz kinyír a rendszer, kár lenne egy fillért is rád pazarolni.
A képviselő asszony azt mondta ma, nem úgy van az...

Sörgyári capriccio

A tavaszi szünet utolsó estéjének számomra idilli hangulatához el sem tudtam volna jobb filmet képzelni, mint a Sörgyári capriccio. Egyszerűen imádom Hrabal regényét, s a belőle készült filmet is.

Ezt kapd el

- Kitalálom, hogyan szeretném.
- Múltkor azt mondtad, hogy az ösztönös dolgok a legjobbak.
- Igen.
- Ez akkor nem ösztönös.
- De. Kitalálom, ösztönösen hogyan szeretném...

Ünnep után

Húsvét, Bolondok napja, Ráhel lányom huszadik születésnapja. Az ünnep az érzelmek különleges kavalkádjává alakult a mindig változó létszámmal, s megannyi információval, amit a gyerekek zúdítottak ránk.

Hurrá, havazik!

Bár felénk még csak az eső esik, az időjárási viszonyokat elnézve, valamint arra gondolva, hogy holnap szeretnénk csavarogni valamerre a környéken, csak rötyögök a Cavebeartől hallott beszóláson:
- Milyen jó, hogy egy órával később sötétedik, így több időnk jut a szánkózásra...

Húsvét

Eseménytelenül telnek a napok, észrevétlen kerget mindannyiunkat valamiféle keserédes mélabúba ez az időjárás. Még ma is készülünk a húsvétra, de igazán nem is értem minek, mikor jóformán csak aludni jönnek haza a gyerekek, annyifelé szóródunk ebben a pár napban is. Mindenesetre jót mosolyogtam, mikor a legnagyobb fiam felhívott pár perccel ezelőtt a barátnőjétől:
- Anya, figyelj! Hozzánk jön a nyuszi?
- Nyuszi? Hogy hozzátok jön-e a nyuszi? Azt gondoltam, már kinőttetek ebből...
Ezek szerint mégsem. Mondjuk, nem igazán tudom elképzelni, ahogy a kertben keresik, kutatják a fű között az édességeket, csokinyuszikat, mint rég.

A szomorkás, borús  idő ellenére is boldog nyuszit mindenkinek!

Hahó, tavasz!

Vasárnap óta

A bőrömön keresztül éreztem a reggel hideg fényét. Nem akartam kinyitni még a szemem, ott voltak a gyerekek, még annyi mindent kellett sütnünk. Porcukor hullott alá az égből, a sütemények lágyan ringatózva keringtek körülöttünk a légben, mi pedig nevettünk, bolondoztunk színes kötényeinkben. Éreztem Zé kezét, ahogy a paplan alatt matat, kutat, keresi a takaró szélét. Jaj, ne ébressz még fel! Nézd milyen szépek a süteményeink! Érzed az illatukat, azt az édes vaníliasárga illatot? Ó Zé, ha közelebb jössz, nem tudok a süteményeimmel foglalkozni.! Hisz már itt vagy... A te illatodat érzem, az illatot, aminek nem tudok ellenállni. De most nem érinthetlek meg. Nem akarsz még felkelni szívem? Nem... hideg van, olyan fehér ma a reggel, mégis csak bújj közelebb, egészen közel! Éreztem az erős kezeket, amik átöleltek, a finom ujjakat, amik simogattak. Már nem akartam, hogy elengedjen. S akkor kivágódott a lányszoba ajtaja, valaki végigtrappolt a nappalin. Zé felemelkedett egy kicsit, hogy kinézzen.

- NEEEM!

- Mit nem?

- Még mindig esik, nagyon esik!

- Fehér minden, ugye?

- Az.

Egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy újra itt a tél... Happy Easter! Merry Christmas! Melyik filmbe csöppentünk bele? Nem állíthatnánk le a lejátszót? Tudod, azt a gombot kéne megnyomni és akkor eltűnik ez a fehérség, ami körülvesz minket. De nem, a lejátszóban mintha egy véget nem érő film peregne napok óta. Ébren álmodom a színeket. Közben teszem a dolgom, de úgy, mintha a visszatérő téllel időt nyertem volna... Időt, de mire? Magam sem tudom.

Ma be kellett mennünk a városba. Zé az egyik kereszteződésnél felnézett az égre, szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel:

- Nézd csak, mindjárt kisüt a nap!

Elmosolyodtam. Egy pillanat alatt lepergett előttem minden. A lebegő krémesek, a szitáló porcukor, Zé bőrének az illata, a paplan melege, a zuhogó hó, a kavargó szél, az ablakon kifelé tekintgető gyerekfejek, a hóban ugrándozó eb, a kamilla tea és a kétszersült régről megmaradt illata, egy Glenn Miller muzsika dallama, amit mintha már a tavasz sodort volna felém... 

Mikor hazaértünk, a  házunk előtt tanácstalanul álldogált egy feketerigó, nem repült el. Ide-oda tekintgetett, téblábolt jobbra-balra, mint aki keres valamit. Talán a tavaszt kutatta. Ki tudja?

Csak fekszem és fecsegek

Hát mégis kényszerpihenőre lettem ítélve, szinte egész nap felpolcolt lábbal kellett feküdnöm. A párnákat a fejem alá gyűrve próbáltam olvasgatni vagy csak egyszerűen bámultam a hálószoba kék falát. Annak idején a gyerekekkel együtt festettük ilyenre, minden szoba más-más színbe lett felöltöztetve. Mennyit változik az ember az évek alatt, az akkor kedvelt sárga, terrakotta párosítással a világból ki lehet üldözni. Már alig várom, hogy megszabaduljak a lakás élénk színeitől. A legkisebb lányom meg is jegyezte az egyik nap:
- Anya, miért lett minden párnánk egyszínű? Ez így unalmas, mintásat akarok!
El sem mertem neki mondani, hogy a terveinkben az szerepel, hogy idővel minden fehér és természetes, natúr árnyalatot kap. Na jó, azért az itt-ott megjelenő rózsamintáimról nem mondok le. Az nekem kell, ha mások idegeire is megyek vele...
Olyasmi lakást szeretnénk, aminek minden szeglete nyugalmat, tisztaságot áraszt a színeivel is. Zé nagyon kedveli a rusztikus stílust, nekem talán a provence-i jön be leginkább. Szerencsére a kettő hajaz hasonlít egymásra, így nem fogunk összeveszni.
Szóval álmodozni jó dolog, de ismerve anyagi lehetőségeinket, kicsit elkenődtem, hisz a lakberendezési üzletek árai számunkra jóformán elérhetetlenek. Van azonban egy-két turkáló a városban, ahol nagyon olcsón hozzá lehet jutni natúr, természetes anyagból készült terítőkhöz, párnákhoz, sötétítőkhöz, amikért mások nem igazán kapkodnak, hisz mindenki a színeset, a mintásat keresi.
Sajnos a falfestékekkel kapcsolatosan már nem ilyen egyszerű a helyzet. De, mint írtam is... álmodozni jó, főleg egy olyan napon, mikor az embernek muszáj feküdnie.

Kis szellemi rafting, ismerőseimtől "lenyúlva"

Pé: Foszd ki és uralkodj!
(Ha bárki azt merészeli állítani, hogy fenti agymenésnek aktuálpolitikai vonatkozásai vannak, hát beperelem és találkozunk a független, magyar bíróság előtt!)"
Dé: Ugyan, ki gondolna rosszra itt?
Pé: ÉN!!!
Dé: Amikor elég, ha az ember kinyitja a szemét...
Pé: Na, látod?
Pé: 1990-1994
      Ha kiderült, az illető eltűnt a közéletből.
      1994-1998
      Ha kiderült, az illető hosszú időre eltűnt a közéletből, és titkosították.
      1998-2002
      Ha kiderült, letagadták.
      2002-2006
      Kiderült.
      2006-2010
      Letagadták.
      2010 -
      - Uraim! Önök lopnak.
      - Igen. És?
Dé: Nem tetszik.
Pé: Hja kérem, tetszettek volna forradalmat csinálni.
Dé: a Lóorvostörténeti Múzeum köpölyözőberendezéseivel, ugye?
Pé: A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos.
Dé: Tetszettek volna hozzányúlni!
Pé: Hát erről beszélek az elejétől, a hozzányúlásról!
       Próbáljunk figyelni, jó?
Dé: Tetszettek volna egyből lenyúlni mindent, nem ennyit szarozni kérem szépen...
Pé: Na, csak haladunk a végkifejlet felé!
Dé: Öles léptekkel, szépen, lágyan
Pé: A magyarországi történések bizonyítják, hogyan lehet lassan, keservesen vergődve eljutni sehova.
Dé: Tisztiházból disznóólba, és azt gyakorlottan takarítani
Pé: Visszalapátolni a szart a lóba. Ez se sikerült még senkinek, de mindig megpróbálják, újra meg újra.
Dé: Hátha eccer összejön mégis...
Pé: Így van! Közvetett bizonyítékokkal nem lehet befolyásolni őket.
Dé: A közvetett lószart csak közvetve tudja csipegetni a veréb...
Pé: Ehhez még korán van. Madártanból nem/sem vagyok túl erős.
Dé: Viszont a disznó ki tudja takarítani a disznóólat. Legalábbis azt mondja, már van benne gyakorlata...
Pé: Self made pig.
Dé: Bizony, hasznos az önképzés!
Pé: Sertésegylet?
Dé: Egy az isten.

Nem szeretem

Nem szeretem időjárás ez most.

Pár napja rendetlenkedik a szívem, mintha időnként ki akarna ugrani a helyéről, utána meg szorít, néha azt sem tudom, merjek-e mozdulni. A bal lábam viszont nincs bedagadva, már majdnem örömtáncot lejtettem, de reggel rá kellett jönnöm, elindulni sem tudok segítség nélkül, csak kapaszkodva... Szuper.

Amikor bókol

- Zé, tényleg kicsi füleim vannak?
- Igen szívem, nagyon kicsik.
- Nekem a tiéd sem tűnik nagynak. A tiédhez képest mekkorák?
- Mérd le a kezeddel és illeszd az enyémhez!
- Huhh, tényleg milyen kicsi.... Várj, még egyszer lemérem!
- Mérd csak!
- Most is akkora... Ez nagyon kicsi!
- Én mondtam!
S akkor Zé csuda szerelmes tekintettel rám néz, gyengéden két kezébe fogja az arcom, s halkan a fülembe búgja:
- Tudod, kinek vannak ekkora fülei? Tudod? Hát nem tudod? A vízilónak. Pont olyan kicsi aranyos fülei vannak, mint neked, és olyan gyorsan tudja őket mozgatni, hogy trrrrr...

Időt kérek

Észrevétlen tűnnek el a napok és az órák, nem szeretem állapot ez. Csak egy kicsivel több időre lenne szükségem, mint amennyi adott. Mert szükségem van arra a kis időre, s a benne rejlő csendre, hogy figyelni tudjak kicsit magamra, a gondolataimra.
Körülöttünk minden azt harsogja, sietnünk kell, mert ha nem tesszük, lemaradunk valamiről, de én egyszerűen már nem akarok sehová sem sietni.

Egyszerűen nem kell

Miért is fordult volna meg a fejemben, hogy vasárnap estére már csak vonszolni tudom magam után a bal lábam? A ma reggeli felkelésnél csak az ígéret hajtott, az ajtóból még gyorsan visszaszaladtam visszavánszorogtam fájdalomcsillapítóért, hátha... Pedig gondolni sem akartam a fájdalomra, mert az még inkább lebénít és sokkol. Aztán ott volt az a sok kicsi az óvodában, én bizony nem bírtam ki, hogy egy-két selymesen puha kobakot meg ne simogassak. Az elvállalt munkával meg pikk-pakk végeztünk. De akkor sem kell nekem ez a lábfájás... NEM és NEM.

Big Girl (You Are Beautiful)

Kisebbik lányom vigyorogva közölte Mika Big Girl (You Are Beautiful) számáról, illetve annak videoklipjéről mindig én jutok eszébe. Nem is értem...

A polihisztor

- Amit múltkor mutattam könyvet, azt is Boris Vian írta.
- Egyébként te olvastad ezt? (Tajtékos napok)
- Persze, nem is egyszer.
- Tényleg?
- Mutatok egy dalt! Tudod, ki énekli?
- Nem.
- Boris Vian. Ő sok mindennel foglalkozott. Írt, zenét szerzett, énekelt, jazz-muzsikus is volt, festett...
- Azta!
- Tehát mondhatjuk, hogy ő bizonyos értelemben...
- Poliészter volt... Jaaajj...
(fetrengés)

Somogyi...

- Ránk az egyszerűség jellemző. Mert mi egyszerű emberek vagyunk! De mondhatnánk azt is, olyanok vagyunk, mint a disznósajt! Teli vagyunk belsőséggel... Belsőségesek vagyunk.
- Bensőségesek.
- Hát úgy is mondhatjuk... Bensőségesek!
- Nem ugyanaz a kettő!
- Hogy nem ugyanaz? Szóval azt mondod, csak úgy helyes, hogy bensőségesek? Látjátok, mindig tanul az ember! Hát mondtam én, hogy egyszerű emberek vagyunk...

Ünnep után

Az engem leginkább megmosolyogtató mondat egy osztrák napilapból ollózva:
"Sokan kritizálják a magyar hatóságok tétlenségét, operett-hadseregnek nevezve a magyar honvédséget, ami még arra sem képes, hogy a hóban rekedt embereket kimentse."
A mosolyom jelen esetben nem felhőtlenre, leginkább cinikusra sikeredett.

Ma már csak a hó emlékeztet az elmúlt napok időjárási viszonyaira. Az elmúlt napokban nekem bizony könnybe lábadt a szemem, mikor hallgattam a híreket, amikor elmeséltem a még ébredező gyerekeimnek, mi történik az országban.
Vihar tombolt a lelkemben is, hol örültem, hol sírni tudtam volna dühömben. Mert onnan fentről könnyű ám prédikálni, hogy otthon kellett volna maradniuk az embereknek, de az meg sem fordult az okosok fejében, hogy a legtöbbje épp abban reményben ült be az autójába, hogy még időben hazaérjen, vagy mert valaki segítségre szorul. S míg ők ültek, mint trónoló, jobbra-balra tekintgető, dölyfös madarak a dróton, mit sem törődve azzal, hogy azt egyre jobban cibálja a szél, görcsösen kapaszkodtak ahelyett, hogy tennének valamit. Onnan károgtak, ígérgettek, hiábavaló üzeneteket küldözgetve a légbe, miközben alant már rég megmozdultak az emberek. A bajba jutókhoz siettek, ételt, italt osztottak, meleg takarókba bugyolálták, otthonukba fogadták őket.
Jó azt érezni, hogy van még ebben a népben valami, ami miatt kész az összefogásra, a segítésre. Este épp erről beszélgettünk Zével, hogy bizony márciusi forradalom volt ez a javából, ha sokan másképp is vélekednek erről. S milyen érdekes, hogy ezen a napon épp az osztrákok voltak azok, akik "felszabadították" a Dunántúlt.

Az ünnepről ma csak ennyi jut eszembe:
Kamilla lányom több osztálytársáról még tegnap este sem tudtunk semmit, mások csak akkor értek haza. Volt, aki több kilométer gyalogolt a hóban, a szerencsésebbekért terepjáró ment. A dolog pikantériája, hogy az iskolából a vidéken élőket azért nem engedték haza délelőtt, mert mint mondták, a március tizenötödikei ünnepélyen kötelező a részvétel.

Úgy biza', hideg

Ítéletidő van odakinn. Csontunkig hatol a jeges szél, az apró hószemcsék arcunkba hullva, nyakunkba fészkelve magukat perzselnek, majd izzanak el... Embert is alig látni az utcán.

Ma a városba menet egymásután három kamion terítette be sáros, latyakos hóval a szélvédőnket. Csodáltam Zét, meg se rezdült, pedig hosszú másodpercekre eltűnt előlünk az út. Én bizony jobbra-balra kapkodtam volna a fejem.
Alig volt forgalom, mégis kifogtunk egy pár perces dugót, Kamilla aggódva hívott minket:
- Mikor értek ide?
- Majd megcsörgetlek, mert valamiféle dugó alakult ki előttünk.
- Ha a dugót is beleszámítjátok, akkor hány perc alatt értek ide?
- Kicsim, nem tudom...
- Hogy, hogy nem tudod?!
Ugye-ugye, mit ér az ember, ha vidéki... Jót derültem a szavain, miközben aggódtam a legkisebbért, edzésen volt, így el sem értem telefonon. Reménykedtem, hogy elér valamilyen buszt, mielőtt leáll az összes. Később kiderült előbb hazaért, mint mi.
Most hétfőig nem szeretnék kimozdulni itthonról. A nagy fiamnak is csak résnyire fogom kinyitni az ajtót hajnalban. Aztán vagy befér azon a résen vagy nem...

Március 14.

Viharos szél, zuhogó hó. Szép, szép... De hogy is mondják? Megvesz az Isten hidege... Még fotózni sincs kedvem.

Van úgy

Időben felkészültünk a tavaszi kertészkedésre, de a szelek időjósok mást üzennek. A lelki szemeink előtt már látjuk, miként válik kicsiny ékszerdobozzá kertünk. Az öreg nénikék azt mondogatják az utcában, nem szabad most ültetni, majd szombaton. De hisz, akkorra ígérik a leghidegebbet... Elnézhettek valamit.

Hosszú idő után, most

"(...) Úszó jéghegyek vagyunk, de tudnunk kell, hogy a tengerből vagyunk valamennyien, s mihelyt elmúlik ez a komisz tél, meglágyulunk, visszaolvadunk a végtelen és bölcs tengervízbe s újra egyek leszünk. Benső Énünk ebben a parttalan és határtalan tengerben él, ott, ahol a jéghegy összekoccan a másikkal, és csattanva szilánkokra törik - a Benső Én tudja, hogy mindez csak a dermesztően hideg külső világ tragédiája: belül egyek vagyunk.
Akkor szeretünk, ha elolvadunk, megpuhulunk. Ha a jéghideg én, én, én, én helyett megszólal bennünk először a Te, aztán a Te és Én - és végül a Mi. Minden ember mélyvalósága tenger természetű és szeret. Fönt azonban meg van fagyva, magányosan didereg és fél. Mitől? Fura dolgot mondok: a szeretettől fél. Mint jéghegy az olvadástól."
(Müller Péter)

Ki fogom kapcsolni

Már kora reggel szól a telefon.
- Szia nyuszi!
- Szia kicsim, mondd!
- Jöttök be ma a városba?
- Nem.
- Holnap?
- Igen.
- Akkor sorolom, mit kell behoznotok!
- Nem... nem, NEM!

Végre

Mindig szerettem a nagyszüleimnél látott fémtálakat, nagyméretű vájlingokat, bödönöket. Évek óta keresek hasonlókat, de valahogy mindig elkerültek, hiába jártam nyitott szemmel piacon, vásárban. Múlt héten azonban "beléjük botlottam", az enyészetnek szánták őket. Nem hagyhattam.

Szia szívem!

A kollégiumhoz érve Zé felajánlotta, hogy Kamillánk holmiját becipeli a portáig. Mókás volt, ahogy húzta azt a nagy bőröndöt, mint valami kisdiák, utána is szóltam:
- Szia Fufu! Csütörtökön akkor jössz haza?
- Szia szívem! Hát, ahogy a lányokat elnézem, inkább egy hónap múlva...

Szórakozott

Egy igazoláshoz töltök ki kérelmet az önkormányzatnál, már a dátumot írom: ezerkilencszáz... Hogy is folytatódik? Ez sehogy nem jó így, de akkor hányas évszámot is írunk most? Hiába gondolkodom, ezerkilencszáz akármennyi után ezer mennyi az, ami jön? Hisz olyan nincs is...  Jaj, hogy nem is egyezer, már kettő és annak is a vége tizenhárom... Te jó ég, hogy jött ez nekem? Ennyire nem lehetek szórakozott!
Az ügyintéző látva, mit biggyesztettem a papírra, hangosan felnyerít, alig tud megszólalni:
- Na jó, ezt javítsuk ki azért...
- Mondjuk, kettőezer-tizenkilencre?
Neki mindegy, senki nem nézi. Én azért mégis átírom azt a végére került kilencest hármasra.

Esik

Csipp, csepp... Az álmaimba szövöm az eső hangját, majd halk nyüszítést. Kinyitom a szemem, Cseppke ott ül a szobánk küszöbén, kérlelően néz rám fekete gombszemeivel.
- Engedd ki, este sokat ivott! - mormolja Zé a párnába fúrva fejét.
Felkelek, megborzongok az éjszaka hűvösében. Odakinn még sötét van. Kinyitom az ajtót, sután nézek magam elé, várok. Esik, mintha sosem akarná abbahagyni. Kitartóan csepeg az eresz is. Milyen jó, hogy elvégeztünk tegnap. Úgy tűnik, az időjárás keresztül húzza a számításainkat, ma nem ültetünk. Bezárom az ajtót, a kutya vizes lábbal csattog keresztül a nappalin, szó nélkül gömbölyödik a vackára. Visszafekszem Zé mellé.
Csipp, csepp... Hallgatom a szemerkélő esőt, nem tudok elaludni. Eszembe jut öcsém, a családja. Aggódom érte, a szótlansága, a közömbössége miatt. Vajon meddig lehet úgy fenntartani egy látszólagos életet, mint az övék is? Jó lenne beszélgetni erről, de ha együtt vagyunk, ezekről a dolgokról inkább hallgatunk magunk elé nézve, mintha a csend elfedezne bármit is. Szeretném, ha boldog lenne, de ezt neki is kell akarnia. Nem élhetünk két életet, ha csak egy adatott meg.
Csipp, csepp... Máskor már derengene, de most sötét a hajnal. Csak világosodna már, nem szeretem az éjszakát, fényre vágyom, az az én lételemem, akkor tud megnyugodni igazán a lelkem.
Csipp, csepp... Öcsém feleségének arca jelenik meg előttem. Mostanában többször beszélünk, sokat változott az utóbbi időben. Látom felébredni azt a kedves lányt, aki volt annak idején. Talán a pránanadinak köszönhető, hogy ennyire egyformán gondolkodunk, így megértjük egymást mostanában. Hogy is lehetne másképp? Egyfajta nyugodtság, felszabadultság érezhető a hangjában. Ez jó... Csak tudjuk helyesen használni a döntéseinkben is, amit tanultunk.
Csipp, csepp... Hát sosem lesz vége? Mennyire várom már a reggelt. Már nem is vágyom napsütésre, csak egy kis fényre...
Csipp, csepp... Anyukám. Visszajutott hozzám, hogy aggódik értünk. Felhívtam hát, de csak azt hajtogatta, nincs miről beszélgetnünk, szinte könyörtelen és elutasító volt a hangja teli félelemmel... Egyedül van, mennyire egyedül. Jó lenne, ha egyszer megértené, fontos a számunkra, szeretjük őt. Akkor is, ha távol vagyunk, akkor is, ha nem keressük, ha néha hallgatunk. Mert okunk van rá, hogy hallgassunk, nehéz ennek a világnak a súlya, s időnként még nehezebb létezni benne.  Jó lenne, ha értene, ha elfogadna olyannak, amilyen vagyok. Vajon meglátja ő is bennem, amit mások? Nem tudom, de ha nem, úgy is jó.
Hogy mondhatnám el neki, hogy utat kell engedjen a szeretetnek, rá kell jönnie semmit nem ér az, hogy önmagát mérgezi haraggal, meg nem bocsátással. Hazug gondolatokkal csapjuk be önmagunkat, mert azt hisszük, ez kiút számunkra. Aki ellenünk tesz, ér annyit, hogy magunkat tegyük tönkre? A megkeményedett szív kérge vajon mi által válik újra lággyá? Hisz a belsejében ott lapulnak a ki nem mondott érzések, elfelejtett mozdulatok, amik szabaddá teszik az embert.
Csipp, csepp... Hallgatom a járdán szétterülő esőcseppeket... A magasból hullnak alá, hogy aztán látszólag semmivé legyenek. Kicsiny esőcseppek, amik életet adnak a kora tavaszi földnek, a benne megbújó magvaknak, a sápadt, zöld fűnek...
Csipp-csepp... Cikáznak a gondolataim, eszembe jutnak a gyerekek, alvó szelíd arcukra gondolok... Ilyenkor nem mérgezi őket ez a torz világ. Mennyi mindent másképp csinálnék így utólag, hogy nekik jobb legyen. Bonyolult lélek a gyermek, mennyi mindenre megtanít bennünket. A mi tükreink ők, hangos-hangtalan tükreink.
Csipp, csepp... Búcsúzik a hajnal, már látni a kinti világot. Megnyugtatólag hat rám a reggel szürkés, borongós, ajtón beszűrődő fénye. Mindennek a szeretet az alfája és omegája, úgy tűnik még a gondolatainknak is. Az ember nem adhat ennél többet, a szeretet az, ami minden felülír. Aminek energiája körbeszövi a világmindenséget. Valahol itt tartok az elmélkedésben, mikor Zé magához húz és két kézzel átölel. Szerencsés vagyok, hogy itt van velem. Ő ébredezik, én álomba merülök... Régóta kerestük egymást, senki nem is sejti, milyen rég.