Az engem leginkább megmosolyogtató mondat egy osztrák napilapból ollózva:
"Sokan kritizálják a magyar hatóságok tétlenségét, operett-hadseregnek nevezve a magyar honvédséget, ami még arra sem képes, hogy a hóban rekedt embereket kimentse."
A mosolyom jelen esetben nem felhőtlenre, leginkább cinikusra sikeredett.
Ma már csak a hó emlékeztet az elmúlt napok időjárási viszonyaira. Az elmúlt napokban nekem bizony könnybe lábadt a szemem, mikor hallgattam a híreket, amikor elmeséltem a még ébredező gyerekeimnek, mi történik az országban.
Vihar tombolt a lelkemben is, hol örültem, hol sírni tudtam volna dühömben. Mert onnan fentről könnyű ám prédikálni, hogy otthon kellett volna maradniuk az embereknek, de az meg sem fordult az okosok fejében, hogy a legtöbbje épp abban reményben ült be az autójába, hogy még időben hazaérjen, vagy mert valaki segítségre szorul. S míg ők ültek, mint trónoló, jobbra-balra tekintgető, dölyfös madarak a dróton, mit sem törődve azzal, hogy azt egyre jobban cibálja a szél, görcsösen kapaszkodtak ahelyett, hogy tennének valamit. Onnan károgtak, ígérgettek, hiábavaló üzeneteket küldözgetve a légbe, miközben alant már rég megmozdultak az emberek. A bajba jutókhoz siettek, ételt, italt osztottak, meleg takarókba bugyolálták, otthonukba fogadták őket.
Jó azt érezni, hogy van még ebben a népben valami, ami miatt kész az összefogásra, a segítésre. Este épp erről beszélgettünk Zével, hogy bizony márciusi forradalom volt ez a javából, ha sokan másképp is vélekednek erről. S milyen érdekes, hogy ezen a napon épp az osztrákok voltak azok, akik "felszabadították" a Dunántúlt.
Az ünnepről ma csak ennyi jut eszembe:
Kamilla lányom több osztálytársáról még tegnap este sem tudtunk semmit, mások csak akkor értek haza. Volt, aki több kilométer gyalogolt a hóban, a szerencsésebbekért terepjáró ment. A dolog pikantériája, hogy az iskolából a vidéken élőket azért nem engedték haza délelőtt, mert mint mondták, a március tizenötödikei ünnepélyen kötelező a részvétel.
