Húsvét margójára

Vita kerekedett arról, hogy most akkor  Jézus halálához és feltámadásához, hogy jön a nyúl és a tojásfestés. Én meg csak úgy vagyok ezzel, az van megírva, hogy minden napon emlékezzünk meg, sehol nem olvasom, hogy csak húsvétkor. De mégis jó, hogy aki egyébként nem jár, az ilyenkor elmegy a gyülekezetbe.
Nekem a húsvét inkább a tavaszról, az éledő természetről szól, mint a tojásról és nyúlról, de hogy más fest-e tojást vagy nem, állít-e tojásfát vagy sem, cseppet sem zavar, mindenki tegye belátása szerint.

Mindenesetre idén is találtam szemet gyönyörködtető mesterműveket, hogy nyúlon túl vannak vagy innen, nem érdekel. 

Kereszténység?

Kis gyülekezetünk tavaszi és nyári programját elolvasva rájöttem, hogy a "jó kereszténység"-hez rengeteg pénz kell.

Gondolok itt az európai konferenciára Budapesten, az egy hetes jeruzsálemi konferenciára Izraelben, az országos konferenciára most épp a mi városunkban, a több százezerbe kerülő nyári táborra a Balatonnál... Tényleg erről kéne, hogy szóljon a kereszténység? Ez a kereszténység?

Legyetek olyanok, mint a gyermekek

Kíváncsiságból kattintottam rá a videóra, körülbelül a feléig bírtam könnyek nélkül. Valahol a Fülöp-szigeteken, ahol óriási a szegénység...

A dal refrénje magyar nyelven:

"Tenger tombol, zúg, süvít a szél, 

Te emelsz fel a vihar fölé. 

Uralkodsz hullámok habjain, 

Szívem nem fél, Benned remél. 

Csak Istenben bízz én lelkem, mert Ő él, nagyobb mindennél."

Újra és újra

(Ha most papírra írnék valószínűleg csak egy kitépett lap emlékeztetne arra, hogy valamit írtam ide, amit számomra sem jó olvasni.)

Mindig eszembe jutnak János szavai, legyünk elfogadóak. Értem én, csak nem találom a helyem... Minél inkább látok dolgokat, annál inkább nem. Egy ideje nem járunk el istentiszteletekre (még nem tűnt fel senkinek), pedig én szeretnék... Szeretnék eljárni egy közösségbe, ahol nem számít honnan jöttél, ahol nem érdekel senkit a pénzed, s nem néznek le azért, ha nincs, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagy. Ahol a befolyásosabb emberek nem érdekeik alapján döntenek és nem ítélnek meg, ha másképp gondolkodsz, mint ők. Ahol nem kell szemet hunyni és nem kell befogni a füledet.
Talán Kata barátnőmnek volt igaza, mikor azt mondta:
- Hidd el, mi már nem tudunk beilleszkedni sehová... Járjatok el, ahová tudtok, anélkül, hogy tartoznátok valahová. Isten mindenütt tud szólni hozzátok.

Régebben Gáborék hívtak magukhoz, azóta össze-összejárunk. Imádkozunk, beszélgetünk. Szabadon, őszintén, kötöttségek nélkül. Sallangoktól mentesen. Szeretem.

Feszegetem...

... a határokat.
Valamiért az ismerőseink nem értik, nem akarják megérteni, hogy nincs azzal semmi baj, ha mi nem emberek, nem egy adott gyülekezet, hanem Isten felé elkötelezett hívők szeretnénk lenni.
Mások még tovább mennek, szerintük az előbb leírtak miatt megbízhatatlanok vagyunk, akiktől jobb távol tartani magukat.

Egyik barátnőmnek írta a pásztorunk, nem azt kell nézni egy gyülekezetben, ki hogyan gondolkodik és miképp cselekszik, hanem arra kell figyelni, hogy mi magunk szeretetben járjunk.  Ezzel egyetértek. De ha a többiek arra néznek, hogy mi nem aképpen cselekszünk, ahogy ők elvárják, s emiatt megbélyegeznek, akkor jól érezhetjük magunkat az adott közösségben?

Nem szeretném emberek elvárásai szerint megélni a hitem.

Késő nyári esték

Sokat jár az eszemben szívemben Eszter barátnőm. Már annyira hiányzott a lénye, az ölelése. Múlt héten két estét is együtt tölthettünk, folyt belőlünk a szó. Ha két nő összekerül...

- Nem láttam, hogy ilyen ember. nem haragszom rá, inkább magamra, hogy bedőltem neki. Tudod, megkért valamire, de már nincs kedvem megcsinálni, nem is tudom, mitévő legyek...
- Nem jól gondolkodsz.
- Miért? Nincs bennem harag...
- Gondold végig, Jézus egy ilyen helyzetben mit tenne?
- Ne is folytasd! Teljes mértékben... teljesen igazad van.
Hát ezekért a mondataiért is szeretem annyira.

Szombaton átugrottunk a szomszéd városba, hogy vidámkodjunk egyet az Amarodel zenéjére. A hangulat fantasztikus volt, az pedig ennél is nagyobb bónusz, hogy olyan istentiszteleten vehettünk részt, hogy azóta úgy érzem, megfordult velem a világ.

Mintha felgyorsultak volna a történések, változások. Kérdés, hány lépcsőfokot merünk meglépni...

Erre varrjon...

...gombot, aki érti.
Úgy szerettem volna kezdeni a mondatot, hogy "az jó", de rájöttem egyáltalán nem jó az, mikor kiderül valami olyan, amit még sem írok le, mert ilyesféle negatív dolgokra még csak emlékezni sem akarok.

Úgy meg lettem vezetve, hogy magam szégyellem... De minden jó, ha a vége jó, a többi szóra sem érdemes.

Üres zsemle

Barátainkkal között üldögélve.
Gábor mesélte, hogy egyik nap bevásárlás után egy hajléktalan jött vele szembe ételért esedezve. Ösztönösen nyúlt a szatyrába odaadva a  négy zsemlét, amik legfelül voltak. Hazafelé ballagott, mikor megszólalt egy hang:
- Miért nem tetted bele a zsemlébe a felvágottat?

S valóban a zsemlék alatt ott lapult egy kis párizsi is, de meg sem fordult a fejében, hogy azt is odaadja. Akkor gondolta végig, mi sem szeretnénk, ha Isten nekünk üres zsemléket osztogatna. Nekünk sem szabad megelégednünk a tudattal: "de hát segítettem". Igaz, hogy nem adtam annyit, amennyit adhattam volna, de adtam. Hiányzott volna az a párizsi? Nem.

A gyülekezeteinkben is jelen van ez a probléma. Vannak tehetősebb emberek, akik a jó szándéktól vezérelve munkát adnak azoknak a gyülekezeti testvéreknek, akik rászorulnak arra. Minimálbérért vagy jóval az alatt dolgoztatják őket sokszor napi tíz-tizennégy órában a túlóráért semmit nem fizetve. Megelégszenek azzal, hogy ők segítettek, hisz munkahelyet teremtettek egy-egy rászorulónak, miközben teljesen kizsigerelik őket és megmagyarázzák, legyenek hálásak azért, hogy egyáltalán van munkájuk.
Vajon helyes ez a motiváció? Megelégedhetünk ennyivel? Hogy üres zsemléket osztogassunk, mikor megtehetnénk, hogy telepakoljuk azt mindenféle jóval, legfeljebb nekünk kicsit kevesebb marad? Hogy teli a szatyorral a kezünkben üres zsemlét adjunk?
Van még tanulnivalója... nem csak a tudatunknak, a szívünknek is.

Máté és Lukács evangéliumából:

Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”

Ő így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.”
Az megkérdezte: „Melyeket?”
Jézus így felelt: „Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat!”
Az ifjú erre ezt mondta: „Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?”
Jézus így válaszolt neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.”
Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.

Szombat esti

A szombat esti házi csoport helyett. Evés, ivás, beszélgetés, zenélgetés. Mert ilyen is kell.

Sajnos egy részéről lemaradtam, kívül maradtam, tombol bennem valami kósza, nyári vírus, talán emiatt is volt, hogy a gondolataim teljesen másfelé jártak.

Jó...

... megélni számomra kedves emberek között, ahogy sodor magával egy-egy szó, mondat, amikor önkéntelenül mosolygok rá a másik emberre, amikor nem törődöm a könnyeimmel...

Közbenjárni valakiért, egymásra hangolódva lélekben... megint csak  jó.

Petúniás szívecskés

Kicsiny, hangulatos ajándékokat (bár lehet, elfogult vagyok) készítettünk tegnap az ovisokkal az istentisztelet alatt. Zével már szombat reggel megvettük a palántákat, egész este papírokat méregettem, vagdostam, illesztgettem, tűztem. Megérte.

Már déltől vendégünk volt a dunaújvárosi gyülekezet. Eleinte kicsit sajnáltam, hogy lemaradtunk a vendégpásztor tüzes üzenetéről, csak egy-egy hangfoszlányt sikerült elcsípni a teremből. Bár a gyerekekkel töltött idő, a kicsik lelkesedése, öröme áthat mindenen... ez kárpótol.

Hétvégéről

Mi vigyáztunk az ovisokra a vasárnapi istentisztelet alatt. Az alkalom vége felé az egyik kislány ráborította az unokatestvérére a teát, mire az egyik apuka a maga százkilencven centijével fölé hajolt, s próbálta számonkérni:

- Zoé, tudod, hogy ilyet nem szabad csinálni! Kérj bocsánatot!

- Jó, bocsánatot kérek. De itt nem te vagy a főnök!

- Nem? Miért, ki a főnök szerinted?

Zoé egy pillanatra elgondolkodott, majd rávágta:
- Isten, itt Isten a főnök. Nem te.

Annak örömére, hogy megérkezett a tavasz, színes kosárkákat hajtogattunk papírból, bele virágokat. Annyira szerették... én is szerettem. Lelket emelő, melengető velük lenni. Mindig csak utólag jövök rá.

Meghívás

Kiléptünk a házi csoportunkból, mert több hónapnyi próbálkozás után sem találtuk meg a közös hangot annak vezetőjével. Tegnap dél körül kaptuk pásztor Jánostól az sms-t invitálva bennünket a saját házi csoportjába:
" Hcs ma este ...-nél lesz. Móra F. u. 38. Szeretettel várunk! Téma: az igaz ember igaz tettei."
Beütöttem a Google keresőjébe a címet, elmagyaráztam Zének, hogy juthatunk oda a legrövidebb úton. Kis ház a város szélén. Furcsálltuk ugyan a nagy csendet, s hogy egy jármű sem áll a ház körül, de mivel a kapu nyitva állt, így betolattunk. Szerencsére a hatalmas sártól esélyem sem volt kiszállni az autóból. Egyszer csak Zé felkiált:
- Te, ezek nem ők!
Rátaposva a gázra kifordult az udvarról, nagy sebességgel végig száguldott az utcán, majd megállt.
- Nem értem... Úristen! Ezek vadidegenek voltak. Kik voltak? Vissza kell mennünk, már elindultak kifelé.
Megfordultunk, megálltunk a ház előtt, a ház tulajdonosa már ott állt kissé becsiccsentett állapotban az út szélén.
- Na, bökjék már ki, kit keresnek! Mi járatban vannak errefelé?
- Elnézést, de ezt a címet adták meg! T. Tamást keressük!
- Itt olyan nem lakik! De még az utcában sem!
- Az nem létezik. Nézze, ez a cím áll az sms-ben!
- Mondom, nem lakik errefelé ilyen...
- Akkor elnézést a kellemetlenségért!
Rögtön nyúltam a telefon után.
- Szia Tamás! Milyen utcában laktok?
- Váci Mihály.
- De harmincnyolc?
- Igen. Miért, hol vagytok most?
- Majd János elmeséli neked, hol vagyunk.
Ej, pásztor János, még jó, hogy nem lincseltek meg bennünket! Nem mindegy ám, hogy költő vagy író. Az sem, hogy melyik.
Persze, mikor elmeséltük a történteket, mindenki szakadt a röhögéstől...

Vitázunk

... az úrvacsoráról.
Megkérdezem, de már az első mondatában érzem a tartózkodást, a félelmet, hogy esetleg valamit másképp kell csinálnia, mint ahogy eddig tette.
- Mi van akkor, ha valaki herpeszes?
- Nem gondolod, hogy Isten ilyenkor megvéd téged? Kétezer évvel ezelőtt milyen higiéniai körülmények voltak? Mégsem problémáztak ilyesmin.
- De azóta voltak atomrobbantások, környezeti katasztrófák... legyengült az immunrendszerünk.
- De Jézus ma is ugyanaz, mint kétezer éve. Ugyanúgy képes megvédeni a betegségektől, gyógyítani.Vagy tévedek?
- De a gyülekezetben mindig is így szoktuk. Én sosem jártam máshová, nekem ez tűnik jónak.
- Félsz változtatni? Én csak egy bibliai verziót javaslok... Egy pohárban a bort, a pászkából is egyet adjunk körbe, ahogy Jézus is tette annak idején. Talán, ha kipróbálnánk?
- Gondolkodom. De egyre inkább nem látom értelmét.
- Érzem. Szerintem hagyjuk, jó lesz a kispoharas bor morzsapartival...
- A szellemi tartalom a lényeg... ami mögötte van, eltérhetünk a Bibliában leírtaktól.
- Hogy van az, hogy valamiben ragaszkodunk ahhoz, ami le van írva? Ilyenkor meg azt mondod, eltérhetünk? Esetleg a félelmeid miatt?
- Nem félek... de a mögöttes tartalom, az a lényeg...
- Rendben, de talán Jézus nem véletlen cselekedett úgy, ahogy, s nem véletlen mondta azt, tegyétek ti is így az én emlékezetemre. Nem azt mondta, a higiénát tartsátok szem előtt...
- De a mögöttes szellemi tartalom...
- Ok, belekapaszkodtál valamibe, ami igaz. Morzsaparti lesz.
Pár nap múlva ír pár sort, hogy békessége van a gyülekezetben gyakorolt "műanyag kis poharassal" és minden úgy lesz, ahogy eddig is volt, ne várjam tőle, hogy az ellenkezőjét cselekedje. Ellenkezőjét??? Békessége van? Ez nem békesség, csak egyfajta biztonságérzet, amit a megszokott ad.
Szinte mindig ide lyukadunk ki... Maradjunk a jól beváltnál, a megszokottnál, ami számára megfelelő.

Eszembe jut az a kép, amikor Jézussal szemben ott áll egy kislány a kezében az apró maciját szorongatva, kérve Jézust, ne vegye el a játékát. Jézus szelíden néz rá, a háta mögött egy hatalmas plüss mackóval... Hányszor vagyunk így. Nem merjük odaadni, amink van... mert az biztos, az már megvan. Nem baj, ha kopott, ha viseltes, ha nem sok... Pedig ha odatennénk...

P. János és a youtube

Sokan vannak, akik rejtőzködnek a neten, nem regisztrálnak sehová, a közösségi oldalakat is messziről kerülik. Mégis vannak ismeretlen ismerősök, akik által ismertté válnak anélkül, hogy tudnának erről. Ilyen például János (a gyülekezetünk pásztora) is. Az igazat megvallva, cseppet sem bánom, hogy a prédikációja által mások is megismerhetik. Végtelenül nagyszívű ember, telve szeretettel, türelemmel.

Persze, azt is meg kell említsem, ő adott össze minket április tizennegyedikén... 

A férfiak miért ilyenek?

Bár alaposan elkéstünk a gyülekezeti kirándulásról, Zé egy-két fotót engedélyezett a parkolóban. Persze, csak a "lényegről". A tó partján viruló nőszirmoknál azonban már morgott és siettetett, tolt maga elé, hogy még véletlenül se maradjak le. Így aztán nem sikerült egy igazán jó fotót sem készítenem. De kaptam egy ígéretet, miszerint valamelyik nap a héten... Amikor csak eget és földet, fákat és virágokat... Semmi szerinte "lényegeset".

Örömködős

Novemberben óta tervezzük, de hétvégén JA teljesen váratlanul bedobott a mély vízbe, egyszerűen megírta mindenkinek, hogy innentől kezdve együtt szerkesztjük a gyülekezet hetente megjelenő újság(ocsk)ját, ami azt jelenti, hogy az e hetit nekem kell megszerkesztenem. Ma egész nap a Worddel szenvedtem, kiderült, nem tudok én arról semmit, de még annyit sem, de azért estére csak sikerült valamelyest kiokosodnom, némi segítséget is igénybe véve. A lap kész, a vasárnapi megjelenésre vár.

Istentisztelet (helyett)

Ma Zé vigyázott a gyerekekre istentisztelet ideje alatt. Persze a dolognak előzménye is volt. A múltkori házi csoportos összejövetelen Zé mesélt a kicsiknek, akik ezt követően esténként a jól megszokott mese helyett ő történetét követelték. Így vele tartottam "gyerekvigyázni". Rajzoltunk, beszélgettünk a kicsikkel, Zé mesét olvasott. Élveztem minden percét az ott töltött időnek, gyerekekkel mindig jó lenni. Az istentisztelet után beszélgettem a pásztorunkkal a Zével történtekről. Pontosabban ez így nem is fedi a valóságot. A kommunikáció hiányáról, az ebből adódó félreértésekről volt szó. Valamikor az új évben folytatjuk.
Hazafelé kaptam az egyik testvértől egy igeverset összetekert papírlapon, a lényege ez volt: Isten úgy szeret és olyannak, amilyen vagyok.
Jó, mondhatni derűs kedvem lett ezektől a dolgoktól. Úgy érzem, Zé valahogy másképp éli ezeket meg, de valahogy most ez sem érdekel.

Ünnepi istentisztelet

Karácsony a gyülekezetben. A teremben ünnepelnek, ajándékoznak, beszélgetnek. Zé hátul őrzi a kazánt, dől az ajtaján a füst, eltömődött a kéménye. Nem lehet ott hagyni, bármikor kipattanhat egy szikra.

Valamikor később.
- Zé, mesélsz nekem?
- Szívem, nagyon fáradt vagyok.
- Ha azt kérem, hogy ez legyen a karácsonyi ajándékom, akkor se?
- Holnap is karácsony lesz még, majd akkor mesélek. Inkább még simogasd tovább a fejem, tizenhét percig!
- Tizenhét percig? Miért épp tizenhét percig? Az nagyon sok... Nem szeretném még tizenhét percig simogatni a fejed!
- Elég lesz négy perc is, addigra elalszom...
- Szomorú vagy Zé?
- Miért lennék? Nem vagyok szomorú. Csak nagyon elfáradtam ma.
- Érzem rajtad. Azt is tudom, miért vagy az.
- Ne törődj vele! Képzeld, ma is mi történt! Ott ülök hátul, pár kisebb gyerek játszadozott az udvaron. Egyszer csak látom, hogy egy öt éves körüli, tündéri kislány elesik. Gyorsan felálltam, kiléptem a kazánházból. - Nincs ám semmi baj, kiáltottam oda neki. Mire ő felpattant, odaszaladt hozzám és szorosan átölelte a lábam. Fáj? - kérdeztem tőle. Már nem fáj, mondta ő. Biztos? Biztos nem. Kérsz egy rágót? - kacsintottam rá. Aha, nézett rám mosolygó szemekkel. Öt perc sem telt el, újra odaszaladt hozzám: Zé bácsi, leesik a cipőm!  - Hát húzd fel gyorsan! - De Zé bácsi, én nem tudok cipőt kötni! Bekötöttem neki. És tudod, ahogy mondta: NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM ZÉ BÁCSI! Azt hittem, megzabálom, olyan édes volt. Megsúgta, hogy ő a fogó, de nem tud senkit elkapni, mert még kicsi. Kitaláltam valamit. Gyere ide Barnus! - kiáltottam. Barnus odafutott, mire a kicsi lány elkapta: Megfogtalak! Barnus csak nézett rám kikerekedett szemekkel, hogy hát ez nem ér. Mire kitalálták, hogy legyek én a fogó. Látod, ők ilyenek hozzám. Befogadtak maguk közé.
- És a felnőttek? Ki ment ki hozzád?
- Senki. Talán azt sem tudták, hogy ott vagyok.
- Zé, én ezt nem értem. Hisz láttak. Karácsony van! Senki nem hívott be? Senki nem vitt neked semmit?
- Ne törődj vele! Az a lényeg, hogy a gyerekek ilyenek... Ők odajönnek, átölelnek, nem számít nekik, ha koszos és büdös vagyok. S adhattam nekik rágógumit. Ez az, ami számít. A többi nem érdekes.
Zé észre sem vette, hogy megkaptam a mesém.

Ember tervez, avagy...

Nem siettem semmivel, hisz alig terveztem valamit délutánra. Aztán jött az az utálatos görcs. Nem akartam semmire gondolni, magamhoz szorítottam a párnám, mintha úgy könnyebb lenne elviselni a fájdalmat. Némán, mozdulatlanul feküdtem, a könnyeimmel küszködve, s azon gondolkodtam, hogy az nem lehet, hogy teljesen elzárjam magam a külvilágtól. De annyira, olyan mocskos módon fáj.

- Zé, le kell mondanod a bajai utat! De úgy is jó, ha te elmész!

- Nem gondolod, hogy itt hagylak egyedül ilyen állapotban?

- Nem lesz semmi gond. 

- Szó sem lehet róla. Akkor maradunk. A gyerekek mennek, mi meg maradunk.

Hát ezt jól elintéztem magamnak. Le is mondta, hisz így logikus. Botorság lenne bevállalni most. Még hogy ne zárjam el magam a külvilágtól... Mennyire gyűlölök bármiféle rosszullétet! Legalább mozdulni tudnék! Nem akarom ezt az egészet.
- Akkor ma sem megyünk sehová. Nem kelhetsz most fel! Telefonálok, hogy nem megyünk.
- Zé, várj még... Várj egy kicsit! Pár perc múlva megpróbálok felkelni.
Nem is igazán figyelt rám, kiment a szobából. Telefonált. Hallottam, amikor mondja, itthon kell maradnunk. Ó, de én nem akarok... nem akarok itthon maradni. Az lehetetlen. Zé, már biztos hat a görcsoldó, hahó... Látod, már fel is ültem! Fel tudok öltözni, elkészülök időre. Csak egy kis időt kérek.
- Szívem, biztos hogy menni szeretnél?
- Biztos.

Jól éreztük magunkat, bár kevesen voltunk. Imádkoztak értem a többiek. A házigazda felesége hozott haza. A ház előtt még egy órányit sutyorogtunk olyan női mindenfélékről a hideg őszi estében. Közben Petrus is hazaért. Ők is imádkoztak, a fiatalok. Annyi hála van a szívemben. Mindannyiukért.
Most fáj. De jobb. Valamiért könnyebb elviselni a fájdalmat, ha nem is múlt el.