A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékek. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 11.

Emlékképek


A régi, megfakult fotók nem adják vissza a törteli, nagyszülői ház falainak különös rózsaszínjét,
 az ablakok mély zöldjét,
a téglajárda kopott vörösét,
az udvarban virágzó kert bujaságát,
a napsugaras kerítés színeit,
a mezőbe nyúló őszirózsaföld életteli sziporkáját,
marhacsorda sem legel a távoli gémeskút mellett,
s nem vibrál délibáb a legelő felett,
de talán egy kicsit más számára is látható, érezhető, miért szerettem ott annyira...

Ha nagyon tiszta volt az idő, még a Mátra csúcsát is lehetett látni a fák mögött. (utolsó kép)

2014. szeptember 21.

A már nem kiskorú K. József

Annyira meglepődtem, mikor bemutatkozott markáns, mély hangján az illető a telefonon keresztül:
- K. József vagyok...
- K. József?
- Igen. Chansont keresem. Pontosabban én tudom, hogy te az vagy... (tegez, felismeri a hangom, tehát ismernem kell)
- K. József?
- Nem tudod? (szinte nevet, élvezve a helyzetet)
- K. József? Úristen... Pontosabban, igen... Tudom. Persze... Hogy lehetek ilyen bolond, hogy nem jutott rögtön eszembe! Tegnap volt osztálytalálkozó, s megadták a számom...
Körülbelül harminc éve hallottam a hangját legutóbb, mikor személyesen összefutottunk a város egyik aluljárójának lépcsőjén. Elsős korunk óta szerelmes volt belém. Kitartóan, nyolc éven keresztül. S én sosem akartam erről tudomást venni. Hangosan nevetgélve meséltük az emlékeinket. Ketten fiúk, átjöttek segíteni takarítani nekem és a nálunk nyaraló barátnőmnek, aztán hazajöttek a szüleim, anyám benézett ruhás szekrényükbe, a blúzok tetején ott pihent egy tányérnyi palacsinta... Képtelenek voltunk kimagyarázni magunkat, csak vihogtunk a barátnőmmel eszetlenül, válasz nélkül hagyva anyámat. Vagy amikor az osztálytársnőimmel fürödtünk a tóban, ő pedig hős szerelmesként a partról figyelt minket, észre sem véve, hogy a nap ereje pirosra égette a bőrét, kivéve ott, ahol neki támaszkodott a korlátnak... Még arra is emlékezett, melyik órán hol ültünk a padokban.Gyerekek voltunk. Komoly-komolytalan gyerkőcök. Rég volt. Nagyon rég.
Ő ott volt az osztálytalálkozón. Én nem... Állítólag mindenki hiányolt. Furcsa érzés... Valahol megható. Hogy van pár ember, aki hiányol harminc év távlatából is.

2013. január 12.

Pilot Bear

Napok óta üldöz:
- Írj már valamit végre!
Igaza van, annyi minden történt az elmúlt napokban. Mégis, ha arra gondolok, mivel is kezdhetném, mindig egy idejét múlt történet jut eszembe.
Még anno Münchausen bárótól kaptam egy apró, plüss repülős medvét. Tudtam, hogy kedves a szívének, mindenhová magával hurcolta a táskájában. Megegyeztünk, ha szakítunk, visszaadom neki. Nem egyszer, többször is próbálkoztam. Ő pedig itt felejtette, a táskámba csempészte, vagy egyszerűen csak a kezeim közé szorította búcsúzáskor, miközben szigorúan nézett rám. Görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy nálam legyen, mélyen hihetett abban, hogy ezzel magához láncol. Mintha valami mágikus kötelék lett volna kettőnk között az a kis tárgy.
Nálam maradt akkor is, miután már nem mert többé keresni. Nem szerettem, hogy a fiókom mélyén rejtőzik, mégis egy időre megfeledkeztem róla. Vagy talán nem akartam róla tudomást venni? Mikor a kezembe került, összefacsarodott a szívem. Fájt minden, nem volt jó emlékezni, mégis arra gondoltam, vajon most mi lehet Münchausen báróval? Hogy szerezhetnék róla valamiféle információt?
Mondtam Zének, hogy szeretnék megszabadulni ettől a jelentéktelennek tűnő emléktől, de nem akarom kidobni, találjunk ki valamit. Így esett, hogy mikor Zé a fővárosban járt, magával vitte és a valahol két megálló között a metrón leültette egy sarokba. Szinte hihetetlen volt az a megnyugvás, amit akkor éreztem, mikor felhívott, hogy már nincs nála. Repülős medve "elrepült", s érdekes módon vele együtt a Münchausen báróval kapcsolatos félelmeim is.
Mintha egy szomorú, olykor könnyeimen át megmosolyogtató történet végéhez értem volna. Becsuktam a könyvet, amelynek sorai rólam is szóltak. Jó érzés volt tudni, hogy következő történetnek már nem leszek részese.

2012. május 31.

Arany ribiszke


Valamikor gyermekkoromban a nagyszüleim házától pár méterre, egy rogyadozó kerítés oldalában éreztem legutóbb azt a számomra különleges virágillatot, ami időnként még most is eszembe jut, s megbolygatja az érzékeimet. Hosszú éveken át próbáltam fellelni különböző vidékeken azt a több méteresre is növő bokrot, melynek virága ily különös hatással van rám. Képtelen voltam beletörődni, hogy nem találom sehol. Pár éve legnagyobb megdöbbenésemre az utcánkban egy sövény mélyéről mosolygott rám egy-kettő a rég nem látott kicsiny, sárga virágok közül. Mára eltűntek, ritkították a kertet határoló cserjéket.
Így újra csak az emlékeim őrzik az illatot, s egy kicsiny, élénk sárga színű, mosolyt fakasztó remény, mert már tudom a növény nevét.