Éljen május elseje

- Szívem, nem tudom felhívni ezt a fickót!

- Akkor most mi lesz?

- Hát akkor ez az autó nem a mi autónk lesz!

- Hát nem tudom, nem tudom. Ha ránézek arra az autóra... 

Öt perc múlva csörgött a telefon. Hohóóó, visszahívás. Fülelni kezdtem. Nincs még eladva, épp most alkudtak belőle százötvenezret, hétfőn mennek érte, de tudja mit, ha tízezerrel többet ad és holnap elviszi, akkor a magáé. Nem volt számunkra kérdés. Másnap hajnalban vonatra ültünk, meg sem álltunk Kecskemétig. Onnan már autóval mentünk Szolnokra a szüleimhez.

Hónapok óta tervezgettünk, vártunk. Hányszor elkeseredtem, a párnába fúrva a fejem bőgtem titkon, mert nem tudtunk semerre mozdulni. A tél miatt, az eső miatt, a szűkös idő miatt, a lábam miatt... Zé is kitört időnként, vagy csak üldögélt magába roskadva egy-egy fárasztó nap után. Néha annyira sajnáltam őt, hogy már-már kezdtem feladni. Sokszor azt éreztük pengeélen táncolunk, mégis tartottuk egymásban a reményt. Meg kell lennie. Csak még egy kicsit türelmesnek kell lennünk.

Most van egy szép autónk. Amilyen még sosem volt. Amilyenről évekkel ezelőtt álmodni sem mertem. Isten segítségével. Anyukám, apukám és Zé apukájának segítségével. A barátaink segítségével. Nagyon, de nagyon hálás vagyok érte.

Amikor még gázolajra se....

Zé mondta, van még annyi gázolaj a tankban, elvisz autóval, ha már mindenképp be kell mennünk a városba ebben az időben. Így aztán kényelmesen készülődtünk. Aztán amilyen simán indultunk, ugyanolyan simán és csendesen állt le az autó az utcában, majd még egyszer a domb alján, majd a vasúti felüljárón. Begurultunk azért valahogy a benzinkúthoz, még pénz is volt nálunk egy liter gázolajra, amivel elértünk az önkormányzat épületéig. Hazafelé szinte a gondolataimmal toltam az autót, na még egy kicsit, na még... Kérlek!
Alig vártuk, hogy megérkezzen a postás a pénzzel, ugrás az autóba, irány a benzinkút egy liter étolajjal a tankban. Félútig se jutottunk, így Zé gyalog indult el, kezében kannával. Hazafelé azért már egyértelmű volt számunkra, hogy valami kosz kerülhetett a rendszerbe, mert az autó így is le-lefulladt. Azon meg már meg sem lepődtem, mikor Zé megállva egy kanyarban, felém fordulva annyit mondott:
- Figyelj már! Nézd a váltót, nem tartja semmi! Nem is működik...
Én tuti, ott helyben kiszálltam volna az autóból és a gyaloglást választom. De hála Zé önuralmának, egyesben döcögve, rángatva a motort szép lassan hazaértünk.
Csupa izgalom az élet... vagy akár írhatnám azt is, az ilyen pillanatokért szép élni.

19 éve jogsival, avagy anya és lánya

- Szia Édus, mondd gyorsan!
- De anya! Miért gyorsan már megint?
- Szívem, itt állok az autóval a lejtőn, ami elkezdett gurulni, előttem egy Opel. Szerinted?
- Hát lépj rá a fékre!
- Most ugrottam ki az autóból a másik oldalon!
- Akkor ülj be és lépj rá a fékre!
- Azt sem tudom, melyik a fék, csak sejtéseim vannak!
- De hülye vagy édesanyám, hát a baloldali...

Pierre jött...

Valamiféle kettős érzés volt bennem az autónk eladását illetően. Időbe került, mire meggyőztem magam arról, hogy muszáj eladnunk. De még akkor sem mertem belegondolni abba, hogy egyszer csak feltűnik maga a vevő...
- Hát elmész Döncike - suttogtam magam elé, mikor aláírtuk az adásvételi szerződést. Döbbentem néztem egy pillanatig a papírra, hisz mindig is hülyeségnek tartottam, ha valaki nevet ad az autójának. Mert azok csak tárgyak, nem? Azt meg végképp nem tudtam hová tenni, mikor azon kaptam magam, hogy kicsordul a könnyem, ahogy néztem a távolodó autó után. Ott álltam, mintha csak arra vártam volna, hogy visszaforduljon. Pierre (mert francia) meg csak ott állt megszeppenve, csendben várakozva. Ránéztem, végigsimítottam a kezemmel az ezüstösen csillogó karosszériáját, talán még rá is mosolyogtam. Szép ez az autó, szeretni fogom - gondoltam magamban szinte párhuzamosan azzal, vajon normális, hogy negyven felett ennyire érzelgőssé válik az ember?