Meglátjuk

Talán mások is érzik már az őszt, ahogy halk melódiával simítja végig a lélek húrjait, míg a nyár elsuhanni látszik, szinte észrevétlen. Nem tudom, van-e értelme az újrakezdésnek éppen most, mikor hónapok óta csak fejben rovom a sorokat, nincs idő, ha mégis, lusta vagyok, illetve egyszerűen csak nincs kedvem odaülni a gép elé, mert mindig van valami más, miközben az agytekervények szálain hol csendesen ballagnak, hol zakatolva süvítenek a betűk, szavak, mondatok, nem hagynak nyugodni, míg a feledés homályába nem merülnek, akkor meg bánkódom, miért nem adtam magamnak időt.

Öregszem, ami nem azt jelenti, hogy öregnek érzem magam, de valamiért vízválasztó az 51. év,  ahogy a februári betegség is az életemben. Másképp látok, hallok, élem meg az engem körülölelő világot. Akárhogy is nézem, ez az év a változásokról szól, kis és nagy tereken, körülöttünk és önmagunkban is. Mire a hajam teljesen ezüstté válik, a legkisebb is kirepül otthonról, elcsendesedik a ház. Remélhetőleg, szeptemberben túl leszek a vizsgáimon, amik februárban lettek volna esedékesek, majd májusban, de elmaradtak. Várom. Talán az utolsó dolog, amit kötelesség szinten teljesítenem kell. Megfogadtam, utána semmit... Élnem kell, magamba szívni a világot, benne lenni, részévé válni, azt tenni, amit szeretek.

Cím nélkül

Része vagyok a végtelen, távoli, kéklő messzeségnek, 

miközben az idő ujjai közt perget a homok apró szemcséivel.

Döntéseink

Sokszor az ember azt mondja, azért nem lép, mert nem tudja, mi a helyes. Talán csak azért nem lép, mert fél. Mert ki tudja, mit hoz a jövő? Ki tudja, mire lesz képes? Ismerős érzések, ismerős mondatok. Talán csak azzal nem magyaráztam annak idején, hogy azért nem merek lépni, mert arra várok, mi lehet Isten akarata. Nem gondolnám, hogy mindig választ kapunk. Nem azért, mert nincs válasz, egyszerűen csak azért, mert Isten azt akarja, hogy képessé váljunk a döntés meghozatalára és MI DÖNTSÜNK. Mi másról szólna a szabad akarat?
Az egész életünk a döntéseink sorozata. Vagy éppen a nem döntéseinké? Bár ez utóbbi is egy döntés. Mert várhatunk. Egy óráig, egy napig, hetekig, hónapokig, évekig. Isteni kijelentésre, mások segítségére. Közben múlik az idő. S az idő könyörtelen, sosem forognak visszafelé az óramutatók. Senki nem fog helyettünk lépni, senki. Nem teszik  egyik lábunkat a másik elé. S napra napra egyre nyomasztóbban hat ránk a súly: döntenünk kell. Persze, hibáztathatunk mást a nyomorult helyzetünk miatt, a szeretetlenségünk miatt. Pedig mi ugyanúgy tehetünk arról.
Le merjem írni, hogy lelki nyomorékká válhatunk, ha nem tanulunk meg dönteni? Már le merem írni. Mostani fejemmel azt is megkockáztatom, ennél minden jobb lehet. Még egy rossz döntés is. Hiszek abban, hogy egy hibás lépés után, ha meg is botlunk vagy akár elesünk, Isten mindig figyel arra, hogy "jól" essünk. 
Legyen a döntésünk jó, vagy éppen nem az, mindkettőből tanulunk. Talán ez a lényege az egésznek? A tanulás. A döntéseink visznek mindig előbbre az utunkon. Jók és rosszak egyaránt. Ez által válhatunk érett, kiteljesedett emberré. Azt hiszem, ez mindenképp Isten akarata.

Magány

Vajon a magánynál jobban fájhat valami a léleknek?

Elmenni... messzire

Pár hete azon gondolkodtam, miért hatol az érzés a zsigereimen keresztül a lelkem legmélyéig, miért borzolja gyengéden és miért szorítja össze a szívem egy időben... Időnként újra és újra elkap. Ilyenkor mehetnékem van mindenhonnan... Talán épp most kéne kicsit nyugton maradnom? Fejemet a párnába fúrva próbálok menekülni a gondolataim elől. Mindhiába. A levegővétel hangosnak tűnik a szoba csendjében, olyan erősen érzem, hogy valami változni készül. Pedig látszólag minden mozdulatlanul lebeg körülöttünk.  

Mikor először éreztem ezt az érzést, alig vártam, hogy Zé hazaérjen. Valamivel később, mikor belépett az ajtón szinte villámcsapásként értek a szavai:

- Szívem, nem tudom, mi van velem, de úgy érzem, valami történni fog a közeljövőben. Annyira mehetnékem van, nem is tudom szavakkal kifejezni... Elmenni innen, semmire vissza nem nézni.

Azóta "így" élünk. A válasz valahol egy felhőn csücsül, tán épp a fejünk felett.

Nincs címe

Néha eltöprengek azon, miért van az, hogy a mélyebb gondolataimat, érzéseimet már nem olyan szívesen osztom meg másokkal, inkább mindenféle apró-cseprő, lényegtelennek tűnő dologról értekezem.
Pedig annyi minden dúl, vagy éppen ülepszik, csitul, tisztul bennem. Régebben úgy éreztem, nagyon sok kérdésre kell még megkapnom a választ, aztán megtanultam, nincs szükségem arra, hogy kérdezzek, a válaszok vagy ott vannak előttem (sosem hittem az egyre mélyebbre és mélyebbre való ásásban, mert úgy gondolom, minél mélyebbre ás az ember, ott egyre inkább nagyobb a sötétség) vagy egyszerűen anélkül is megkapom őket, hogy kérdeznék, mindet a maga idejében. Mióta ehhez tartom magam, valahogy könnyebb, s sokkal nyitottabb vagyok a változásra önmagamat illetően is. Nem érzem szükségét annak, hogy ezeket a gondolatokat, történéseket kifelé közöljem... Hogy ez jó (számomra mindenképp az) vagy rossz? Időleges vagy végleges állapot? Más mit és mennyit érzékel ebből? Nem tudom.

Tenyerén hordoz minket

Úgy éreztem, szilánkokra hasítják a lelkem. Azt hitték üthetnek, vághatnak a végtelenségig, nekem nem árt, mindent kibírok. Senki nem vette észre, mennyire elfáradtam, hogy a hónapok alatt olyanná váltam, mint a fogyó hold. Felőröltek az állandó harcok, a magyarázkodások, értetlenkedések, követelések... Hogy mindegyik szajkózza a magáét. Már nem bírtam hallgatni, hogy útjukba vagyok, mert nem elég, amit adni tudok, mindig több és több kell. Menekülni akartam... Nem, nem azért, mert igazságtalannak éreztem, ami velem történik, egyszerűen csak azt szerettem volna, legyenek elégedettek, nélkülem. Menni szerettem volna, csak el messzire... bele a végtelenbe. Megpihenni a véget nem érő csendben.

Zé talán az utolsó pillanatban fogta meg a kezem. Beültetett maga mellé az autóba, valahol lekanyarodott a fő útról. Fák hajoltak fölénk, virágok szegélyezték az utat. Aztán ott ültünk a tó mellett a padon. Zé próbált belém lelket önteni, olyan messzire éreztem magamtól, mintha valami vastag ködfátyol ereszkedett volna kettőnk közé, ami letompítja a fényeket, a hangokat... Néztem, ahogy rámutat a pillangóra az asztalon. Az asztal szélén toporgott apró lábain, mindig kicsit arrébb és arrébb vonszolva magát, mintha béna lett volna.
- Talán megsérült a szárnya - szólt Zé.
- Talán. De akkor soha többé nem tud repülni - suttogtam inkább csak magamnak szomorúan, miközben a pillangó felé húzódtam. Lassan nyújtottam a kezem, hátha sikerül felemelnem valahogy az asztalról anélkül, hogy a szárnyait érinteném. Az egyik ujjam már közvetlen előtte pihent, mikor aprócska lábaival felmászott rá és széttárva szárnyait tovaröppent a fény felé. A tűnő pillanat olyan sebességgel morzsolódott szét, hogy még meglepődni sem volt időm.
- Hát elrepült - néztem utána.
 Zé rám mosolygott:
- Tudtam, hogy nem birod ki, hogy közelebb ne menj hozzá! Talán megijedt tőled...
- Nem, nem ijedt meg. Akkor nem mászott volna fel az ujjamra... Hisz onnan repült el. Nem figyeltél?
Hála öntötte el a szívem. Hálás voltam a magasba nyúló, bennünket oltalmazó fákért, a színesen mosolygó virágokért, a szélben hajladozó fűszálakért, a tovaröppenő pillangóért. Zéért, aki elhozott erre a helyre.
Isten járt a gondolataimban. Miért nem veszem észre? Miért tántorgok annyiszor behunyt szemmel még mindig? Miért nem lépek fel Isten ujjára, miért nem engedem, hogy a tenyerén hordozzon? Ő az, aki tudja, ki vagyok valójában, aki így szeret. Ennyi elég... Hisz megmutatta. Az ujjának érintése is elég ahhoz, hogy szárnyalhassunk.

Valami történik

Imádkozom. Egyszerű, földi dolog jár az eszemben, egy autó. Az autó. Nagyon tetszik. Kérem Istent, ha az akaratában van, maradjon meg nekünk. Közben eszembe jutnak azok az emberek, akikkel aznap beszéltem telefonon. Kettő közülük nagyon közel áll hozzám. De mindannyiukért hálás vagyok. Nem csak értük, a többiekért is, akik az utóbbi időben közel kerültek hozzánk. Nem tudom igazán szavakkal kifejezni, amit érzek, elerednek a könnyeim.
Egy ideje érzem, ahogy Isten nap, mint nap farag minket, tanít. Talán eddig is ezt tette, csak mi nem vettük észre. Mert annyira MI akartunk mindent. Jobbá lenni, jót tenni... Aztán eljutottunk oda, hogy csak annyi volt a szánkon:
- Uram, itt vagyok.
Már nem harcolunk, hagyjuk megtörni az akaratunkat, az ÉN-t. Tanulunk türelmessé válni, figyelni, észrevenni, tenni. Megbocsátani. másoknak, önmagunknak. Szeretetben. Rájöttünk, ha elfogadjuk Isten vezetését, kinyílnak a kapuk, az addig bezárt ajtók. Nem könnyű út ez, mégsem érezzük tehernek. Mintha együtt mozdulnánk ilyenkor az egész világmindenséggel. Most érzem igazán, mit jelent és menyire igaz, ha megalázzuk magunkat, Isten felemel. Hálás vagyok mindazért, ami történik velünk. S azért is, mert ezeket juttatja eszembe egy autóról, amit szeretnék...

Csak nevetett, nevetett

És az Úr megígérte a férfiaknak, hogy jó és engedelmes feleségeket találnak majd a világ minden szegletében. Aztán gömbölyűre alkotta a földet... és csak nevetett, nevetett és nevetett...
(Mark Gungor)

János gondalatai

Hónapok óta sokszor eszembe jut, de ma szinte egész nap János barátom szavai dübörögtek bennem, amit évekkel ezelőtt rólam írt:
"Ha a sivatagban találunk egy szál virágot, nem szakítjuk le, mert akarjuk, hogy más is gyönyörködhessen benne! De egy mezőn ahol millió számra nyílik a virág, vajon letépünk-e egyet, hogy megszagoljuk, letépkedjük a szirmait, végül a földre dobjuk. Te miért nem tépsz le egy szálat a magad örömére? Vagy még egy szál virág sem nyílhat neked? Én azt gondolom, hogy túlságosan alárendeled magad az embereknek. Teréz anya jó ember volt. Világszerte a jóságáról, szeretetéről volt híres. Gondolod, hogy ő nem tépett virágot magának? Azt gondolom, hogy csak a saját elvárásainknak felelhetünk meg, de ehhez el kell fogadni magunkat teljes valónkban."
Ahogy ott álltam Zével a Lidl bejáratánál, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon, elkezdtek potyogni a könnyeim. Miért nem merek letépni egyetlen szál virágot sem? Miért nem? Miért érzem még mindig úgy, hogy egy sem nyílhat nekem?

Jánostól már nem kérhetek tanácsot, pár hónapja örökre elköltözött. Sokáig nem is tudtam róla... Talán épp ezért fáj időnként annyira a hiánya.

Lehet nincs igazam, de...

Időnként azt látom, vannak, akik az élet nagy igazságait szemük előtt tartva, azokat fennen hangoztatva keresik helyüket az univerzum örök körforgásában, pontosabban e mögé bújnak, hogy önnön esetlenségüket, szerencsétlenségüket, balfaszságukat elpalástolják legfőképp önmaguk elől, miközben nem veszik észre, hogy csak egyetlen egy dolgot felejtettek el: megélni azt az életet, ami nekik adatott, s ami mindvégig ott volt előttük, csak nem vették észre.

Egy kis csend

Mostanában egyre fáradtabbnak érzem magam. Először valamiféle lappangó kórra gyanakodtam, aztán rájöttem, nincs itt semmiféle betegségről szó, egyszerűen csak egy kis csendre lenne szükségem.

"Aki a csendet hallgatja, boldog lesz, elégedett és békesség tölti el, mert a csend hangjai a lélek hangjai."
(Őri István)

Dac

Azt hiszem, végképp meggyűlöltem a televíziózást, mert ez által kapiskálom azt, a csodák nem tarthatnak tovább egy hétnél örökké, valamint azon is elgondolkoztam, higgyek-e továbbra is a tündérmesékben vagy egyszerűen hagyjam magam mögött a francba csudába az egészet.

Miért?

Ha el kell temetned a szívedben valakit, akit szeretsz, miért érzed azt, mintha te is meghalni készülnél?

Nem arra

Nem arra van szükségem, hogy kiszolgálj, hanem hogy törődj velem.

Akik csak beszélnek róla

Talán még sosem olvastam annyit a világhaló portáljain, közösségi oldalain, blogokon a szeretetről, annak fontosságáról, milyenségéről, mint ebben az évben. Sok-sok embert foglalkoztat a szeretet, s annak mibenléte. De vajon hányan élnek vele, s mennyien vannak azok, akik csak beszélnek, illetve csak írnak róla?

Hajnalban

Amikor felteszem a kérdést önmagamnak, a helyemen vagyok-e ebben világban, egy valamiben biztos lehetek: még nem jutottam el odáig.

Miért bántottad?

- Miért bántottad?
- Miért bántottam volna?
- Rosszindulatú voltál vele.
- Ne mondjon ilyet...
- Ez még nem ok arra, hogy így bánj vele. Miért kellett vele rosszindulatúnak lenned?
- Mert az akartam lenni és kész!
- Micsoda? Rosszindulatú akartál lenni?
- Igen. Rosszindulatú akartam lenni. Na és akkor mi van? Veled még sosem fordult elő?
- Nem... Régebben mégis, voltam az. De nem úgy, mint most te...
Persze ez nem ment fel semmi alól. Volt olyan, hogy rosszat akartam másnak. Mert annyit "ütött-vert" a szavaival, alázott meg a tetteivel, hogy úgy éreztem belepusztulok. Azt akartam, hogy neki is fájjon. Hogy érezze, milyen az, ha a fájdalom belemar a szívébe, a lelkébe, hogy megbéklyózza az elméjét, a gondolatait. Pedig tudtam, a bosszú csak arra jó, hogy önmagunk lesüllyedjünk a másik szintjére. Vagy még lejjebb. Nincs jogom beleavatkozni a másik életébe, nincs jogom arra, hogy rosszat akarjak neki. Mert valamiért az az ember ilyenné vált. Nem született gonosznak, az évek nyomorították meg, s emiatt lövöldözi a mérgezett nyilait a másik felé. A saját mérgeivel próbál gyilkolni, amik már évek óta mételyezik a lelkét. Ha engeded, s amíg engeded.
Már megbántam, hogy másnak rosszat akartam, mert ezzel magamnak ártottam a legtöbbet. Isten bocsássa meg...

Csak egy kósza gondolat

Naiv voltam, mert gondolni mertem... Hogy hamar túl teszem-e magam a történteken, illetve meg nem történteken, még nem tudom.