Úgy éreztem, szilánkokra hasítják a lelkem. Azt hitték üthetnek, vághatnak a végtelenségig, nekem nem árt, mindent kibírok. Senki nem vette észre, mennyire elfáradtam, hogy a hónapok alatt olyanná váltam, mint a fogyó hold. Felőröltek az állandó harcok, a magyarázkodások, értetlenkedések, követelések... Hogy mindegyik szajkózza a magáét. Már nem bírtam hallgatni, hogy útjukba vagyok, mert nem elég, amit adni tudok, mindig több és több kell. Menekülni akartam... Nem, nem azért, mert igazságtalannak éreztem, ami velem történik, egyszerűen csak azt szerettem volna, legyenek elégedettek, nélkülem. Menni szerettem volna, csak el messzire... bele a végtelenbe. Megpihenni a véget nem érő csendben.
Zé talán az utolsó pillanatban fogta meg a kezem. Beültetett maga mellé az autóba, valahol lekanyarodott a fő útról. Fák hajoltak fölénk, virágok szegélyezték az utat. Aztán ott ültünk a tó mellett a padon. Zé próbált belém lelket önteni, olyan messzire éreztem magamtól, mintha valami vastag ködfátyol ereszkedett volna kettőnk közé, ami letompítja a fényeket, a hangokat... Néztem, ahogy rámutat a pillangóra az asztalon. Az asztal szélén toporgott apró lábain, mindig kicsit arrébb és arrébb vonszolva magát, mintha béna lett volna.
- Talán megsérült a szárnya - szólt Zé.
- Talán. De akkor soha többé nem tud repülni - suttogtam inkább csak magamnak szomorúan, miközben a pillangó felé húzódtam. Lassan nyújtottam a kezem, hátha sikerül felemelnem valahogy az asztalról anélkül, hogy a szárnyait érinteném. Az egyik ujjam már közvetlen előtte pihent, mikor aprócska lábaival felmászott rá és széttárva szárnyait tovaröppent a fény felé. A tűnő pillanat olyan sebességgel morzsolódott szét, hogy még meglepődni sem volt időm.
- Hát elrepült - néztem utána.
Zé rám mosolygott:
- Tudtam, hogy nem birod ki, hogy közelebb ne menj hozzá! Talán megijedt tőled...
- Nem, nem ijedt meg. Akkor nem mászott volna fel az ujjamra... Hisz onnan repült el. Nem figyeltél?
Hála öntötte el a szívem. Hálás voltam a magasba nyúló, bennünket oltalmazó fákért, a színesen mosolygó virágokért, a szélben hajladozó fűszálakért, a tovaröppenő pillangóért. Zéért, aki elhozott erre a helyre.
Isten járt a gondolataimban. Miért nem veszem észre? Miért tántorgok annyiszor behunyt szemmel még mindig? Miért nem lépek fel Isten ujjára, miért nem engedem, hogy a tenyerén hordozzon? Ő az, aki tudja, ki vagyok valójában, aki így szeret. Ennyi elég... Hisz megmutatta. Az ujjának érintése is elég ahhoz, hogy szárnyalhassunk.