Erzsébet-utalvány

Ha kicsit késve is, de hozzánk is megérkeztek az Erzsébet-utalványok. Pontosabban mi mentünk be érte a postára, mert postást nem láttunk már napok óta, s értesítőt sem találtunk a levélszekrényünkben. El is kapott a félelem egy pillanatra bennünket, talán ő lépett-e le az utalványokkal. 
Az autóban ülve nagy boldogan rendezgettük kormányunk juttatását borítékból borítékba - e hónap végén is jut valamiból kajára -, akkor még nem gondoltuk, hogy a legtöbb helyen, ahol mi vásárolunk, el sem fogadják azt, csak a jó öreg forintban bíznak. A nap végére azonban nagyon kiokosodtunk. Míg a Tescoban fogyasztásra kész ételre - nem ám lisztre, meg cukorra -, ruházatra és tanszerre válthattuk volna be az utalványt, addig a sarki boltban a hiperpigmentált lakosság még cigarettát és alkoholt is vehet rajta, mert a forgalom ugye fontos a peremkerületek kis üzleteiben. Egy percig sem gondolkodtunk azon, mi hol fogunk vásárolni, mivel mosószerre és öblítőre is szükségünk volt.
Véleményem erről az egészről:
A kormánynak csak gratulálni tudok, büszke lehet magára, milyen jól megoldotta plusz költségkiadásokkal, hogy a nem megfelelően szocializált, c-típusú állampolgár csak hasznos dolgokra költse el az államtól kapott támogatást.
S egyébként nem, még mindig nem vagyok rasszista... De...

Játszom, de minek?

Nem tudom... Néha az agyamra megyek. Elcsesztem egy csomó időt, aztán nem is tetszik az, amit csináltam. Ráadásul addig nem nyugszom, míg valami olyat nem alkotok, amit valamennyire magaménak érzek.

19 éve jogsival, avagy anya és lánya

- Szia Édus, mondd gyorsan!
- De anya! Miért gyorsan már megint?
- Szívem, itt állok az autóval a lejtőn, ami elkezdett gurulni, előttem egy Opel. Szerinted?
- Hát lépj rá a fékre!
- Most ugrottam ki az autóból a másik oldalon!
- Akkor ülj be és lépj rá a fékre!
- Azt sem tudom, melyik a fék, csak sejtéseim vannak!
- De hülye vagy édesanyám, hát a baloldali...

Horror a kertben

Csak annyit mondtam Zének, hogy a mályvabokor egyik oldalsó ágát rövidebbre is vághatná, mire ő úgy odasuhintott a késsel, hogy két ág is repült egyszerre, de még az ujjából is egy darab...

Piros-arany

- Zé! Lehetne szó arról, hogy idén ne piros-arany legyen a karácsonyfa?
- Persze szívem, milyet szeretnél? Egy Erős Pistához mit szólsz?

Kicsoda ő nekem?

Én már nem is csodálkoztam a reggeli torokfájáson, igazán felkelni sem volt kedvem, nyögve-nyelve tápászkodtam fel az ágyból. Mindezek ellenére úgy tűnt, odafentről vigyáznak rám, a városban mindenhol fél órán belül végeztem, míg Édus a Fiatal Középkoros Régészek Országos Konferenciájának egyik előadásán üldögélt, de rá sem kellett sokat várnunk, így siethettünk haza.
Zének szoktam mondogatni, olyan ő nekem, mint egy tündérherceg. Hát ma csakugyan, egész délután sürgött-forgott a konyhában, hogy a kedvünkre tegyen, míg én az ágyba beájulva "gyógyultam". Semmi nem ért el hozzám a külvilág zajaiból, pedig húst kloffoltak, porszívóztak. Annyira emlékszem csak, hogy Édua bejött telefonálni, néha válaszoltam is neki valamit, pedig nem én voltam a vonal túlsó végén...

Csak a madarak, a többi nem lényeges

 Fáradt és nyűgös vagyok. Ráadásul mindenki egész nap csak mondta és mondta a magáét, az agyam folyamatosan kattog azóta is: túl sok az információ, túl sok az információ... Történt olyan is, ami nagyon kellemetlenül érintett, de azzal most képtelen vagyok foglalkozni . Talán jobb is így, mire időt szánnék rá, addigra homályba vész.
Estére annyira kész voltam, hogy elpityeregtem magam az autóban, mikor Zétől nem kaptam meg azt a polctartó konzolt, amit már hetekkel ezelőtt kinéztünk. Komolyan jobban örültem volna neki, mint bármilyen apró kedvességnek, nyalánkságnak amivel időnként Zé meglep. Hát ez van. A polcot az udvarra szerettem volna, hogy ne csak a madáretetőben leljenek eleségre a madarak, hanem a polcra kihelyezett tálkákban is. Ezek szerint nem mostanában lesz kész. Pedig annyira szeretem, amikor az udvarunk telis-teli van madarakkal, holott egy fánk sincs, mind a környékről jár hozzánk.

Emlékszem, nyáron volt olyan, hogy nem látszott a fű, annyi veréb ugrándozott kora reggel az ajtónk előtt - egy egész csapat. Nem tudom, mi vonzotta ide őket nap, mint nap. Talán a kert fűszálain megbújó harmatcseppek, vagy egyszerűen csak a falak hűvös árnyéka a forró nyári reggeleken? Ki tudja... Sokszor jönnek most is, ami nekem elmondhatatlanul sokat jelent.

Egy kis drog, az kell most

Egész délelőtt papírok után rohangáltunk. A munkaügyi központban olyan lekezelően beszélt velem az ügyintéző, hogy vissza kellett fognom magam és másfelé néznem, nehogy úgy érezze, akár egy pillantásommal képes lennék ölni hogy véletlen se vegye észre, mennyire bánt a viselkedése. Az okmányirodában közölték, hogy naivan állok a dolgokhoz, mert most csak egy kitöltendő űrlapot adnak, amit holnap vissza kell vinnem kitöltve, közben hívott a legkisebb, hogy hazaért az orvostól, majd Rachelt próbáltam hívni, aki nem vette fel, mert minek is, mikor a francba akarja már elküldeni a kitöltött pályázatot, amiért három hete könyörgök, mert lejár pénteken a beadási határidő, s ami miatt egyedül én idegeskedem, mert valahogy úgy tűnik, mintha a gyerekek tennének nekem szívességet azzal, hogy elintézem nekik. Mellesleg gyötört a lelkiismeret-furdalás, mert Zé kitartóan hurcolt ide-oda, miközben tudtam, hogy fáj a gyomra, s alig áll a lábán. Délutánra már úgy éreztem, szétesik a fejem, hazaérve egyszerűen magamra csuktam a szobaajtót, befeküdtem az ágyba és magamra húztam a paplant.  Valamikor késő délután Zé és Fixi segítségével kitakarítottuk a lakást, mert holnap érkezik Édus, aki már most azzal "nyaggat", mikor fogok ráérni a napokban. Hát most már ezt sem tudom, mert amit mára terveztem, azzal péntek délutánra fogok végezni.

Úgyhogy most itt ülök a számítógép előtt, s egész este Parov Stelarral "mérgezem" magam, mint valami drogos, mert feldob és jókedvre derít a zenéje, szeretem ezt a nu jazz-zel, funkyval, elektronikus swinggel vegyített muzsikát. Ez kell nekem most.

Várakozás

Megfigyeltem, mindig hónap közepe felé kezdek el görcsölni a mindennapokon. Felébredek éjszakánként, néha úgy érzem, még a világból is kifutnék, hogy ne kelljen újra és újra szembenéznem a mindennapi problémáinkkal. Türelmetlenül várom a reggel, mintha a jótékony világosság valamit is változtatna a dolgainkon.
Múlt hónapban előre tudtuk, hogy nem lesz elég a pénzünk a következő hónap elejéig. Milyen jó, hogy eszembe jutott az a rengeteg vas a padláson. Zé meg nem volt rest lehurcolni azokat, hogy elvigye és leadjon mindent, ami mozdítható. Így éltünk napról, napra. Akkor sem panaszkodtam, mert minden napra jutott. Néha azért belegondolok, milyen élet ez így? Szép lassan veszünk vissza az igényeinkből, mert már nem tudom azt mondani, a samponra, a hajlakkra, az öblítőre, a mosogatószerre, akár az papírszalvétára sem, hogy szükség. Szükség az ennivaló, amit megeszel, a ruha, amit hordasz, a cipő, amit  a lábadra húzol. Az eszembe sem jut, hogy moziba menjünk, a színház már jó ideje luxus. Sokszor magunktól veszünk el. Tisztelem és csodálom Zét, mikor valamire azt mondja "nem kell", s tudom, csak azért ez a válasza, hogy a gyerekeknek több jusson.
De vajon meddig mondhatjuk azt, hogy nekünk nem kell? Mennyit engedünk még elvenni magunktól? Az igényeinkből, a szükségeinkből, egyáltalán az életünkből? Nem akarok így élni, oly kevés számomra az effajta létezés, ha másoknak épp az is a célja: fásult, gondolkozásra képtelen, sorsukba beletörődött lelkekké formálni minket.
Dolgozni szeretnénk, változtatni az életünkön. Magunk mögött szeretnénk hagyni a sűrűn lakott civilizációt, s nem tudom elfogadni, hogy ne történjenek a dolgok, amik előrefelé visznek a céljaink felé...

Mozdulatlannak tűnik minden. Mintha egy kísérteties állomáson vesztegelnénk, ahol csikorgó, berozsdásodott vagonok hangjaiból komponálna szívet sajdító éneket a párás, késő őszi szél. A kopott óramutatók lomha lassúsággal vonszolják magukkal a perceket, a lélek csak annyit érez, valami változás van készülőben, de azt nem, mikor mozdul meg körülötte a világ. Idegtépő a várakozás a ködbevesző, szürke peronon.
(Link: Montázs Andrej Tarkovszkij Stalker c. filmjéből - 1979)

Heves Beles

- Szívem, én is jelentkezzek amatőr színésznek?
- Jaj, inkább ne!
- Szerinted milyen színész lenne belőlem?
- Valami pornós...
- Pont erre gondoltam én is. Csinálhatnánk egy filmet!
- Milyen filmet?
- Szerinted?
- Pornót? Mi ketten, mi?
- Pont arra gondoltam. Kaszálnánk vele...
- Hülye vagy? Ki az a perverz állat, aki két ilyen dagadtat bámulna, miközben dugnak közösülnek?
- Hidd el, nagyon is sokan vennék! Tudod, mennyi perverz van, aki ilyeneket bámul?
- Na és, mi lenne a címe?
- Hát nem is tudom... Mondjuk, lehetne Heves Beles.

Komolyan is gondolta

- Tényleg sokszor van káposztás kaja mostanában itthon?
- Igen anya! Rohadt sokszor...
- Nekem fel sem tűnt. Múlt héten kínai kel volt.
- Nem érdekel anya, az is káposzta! Annyira elegem van belőle nekem is már.
- Akkor mondj valami olyasmit, amit igazán szívesen megennél!
- Mondjuk, káposztás tészta?

Hogyan mondhatnám el?

Petrus pár napja tette fel a kérdést:
- Anya, észrevettem, hogy mikor imádkozunk a gyülekezetben, te nem mindig hajtod le a fejed, mint a többiek és nem imádkozol velünk. Miért?
Nehéz volt válaszolnom, ráadásul úgy, hogy megértsen. Hosszú éveken át jártunk gyülekezetbe, miközben sokszor a poklot poklát éltük meg a házasságunkban. Volt, hogy mindenkire rámosolyogva, imádkozva ültünk az alkalmakon, fennhangon dicsértük az urat. Mások csodáltak a jó házasságunk, a gyönyörű gyerekeink, s nem utolsósorban az elszántságunk miatt. Hazaérve eltűnt a varázs, sokszor markolt szívembe a keserűség, a fájdalom, sokszor legszívesebben elfutottam volna az életem elől. Gyűlöltem a házasságom, hogy a férjem sokszor emberszámba se vett. Szomorú és megkeseredett voltam. Bár többször megtapasztaltam Isten áldását az életünkön, iszonyatosan fals érzés volt bennem, hisz képmutató életet éltünk.
Miután elköltözött tőlünk a volt férjem, elmentünk pár rendhagyó istentiszteletre a városban, ahol még megtért a nagyfiam, és az egyik nagylányom. Aztán minden eltűnt a ködben, felszippantott az Élet. Élveztem, hogy kitörtem az éveken át tartó bezártságból, jó érzéssel töltött el, hogy kedvelnek az emberek, megnyílnak előttem. A férfiak újra NŐnek láttak, az emberek kíváncsiak voltak a gondolataimra, amik olyan hosszú időn át nem érdekeltek senkit. Mindent akartam, úgy éreztem, most tárul ki igazán előttem a világ.
Zét akkor ismertem meg, mikor már kezdtem elfordulni az élet zajaitól, csendre vágytam és tisztaságra. Elég volt a nyüzsgő, nyugtalan világból. Időnként beszélgettünk Isten dolgairól, de úgy voltam vele, Isten nem tud használni, hisz már jó ideje eltávolodtam tőle. Megelégedtem annyival, Zé tud arról, hogy hiszek. Mikor úgy döntöttünk, hogy szeretnénk gyülekezetbe járni, még nem sejtettem, hogy az Úr így is munkálkodik, s Zé meg fog térni. Most eljárogatunk egy frissen fejlődő közösségbe, a gyerekeim ki nem hagynák az ifjúsági alkalmakat. Szelektálunk jó és rossz dolgok között, nem élünk bezárt életet, próbáljuk megtalálni az egyensúlyt.
Ha imádkozunk, sokszor csak a szívemben kiáltok az Úrhoz, ha éneklünk, olykor elhallgatok. Mert egyet nem szeretnék, álszent képmutató lenni. Magam előtt, mások előtt, Isten előtt.
Hogy mondhatnám el mindezt a kamasz gyerekemnek? Csak egy rövidke választ adtam:
- Mert nem szeretnék képmutató lenni és olyat tenni, aminek köze nincs az igazsághoz.

A legjobb fejfájás ellen

- Zé, tennél valamit annak érdekében, hogy ne fájjon a fejem?
- Hozzak gyógyszert szívem?
- Nem kell.
- Hát akkor?
- Tudod te azt nagyon jól, mire gondolok.
- Ha attól elmúlik, akkor rajta...

Amikor elszáll a jókedv

Ma kénytelen, kelletlen, mondhatni akaratlan láttam magunkat a tesco bejáratának üvegportáljában. Olyan élesen vetődtek vissza a vonalaink a szürke, borús időben, mintha tükröt tartottak volna elénk. Istenem, hát nem vagyok valami építő látvány a plusz kilóimmal, inkább csak épületesnek mondható. Mert nem minden a vörösre festett haj, de nem ám... S ilyenkor ráadásul úgy érzem, nem segíthet rajtam semmi más, csak a totális koplalás.

Amikor Zé kedveskedik

- Annyira rossz, hogy olyan fiúkat fogok ki, akik nem itt a városban laknak. Bébét is csak egyszer láthatom egy héten!
- Semmi gond nincs ezzel Petrus! Kérj tőle egy fotót és akkor láthatod többször is...

Fügebokor

Kaptunk a szomszédainktól egy fügebokrot. Most azon agyalok, vajon cserépbe ültessem-e bízva abban, hogy nem több év múlva lesz lehetőségünk arra, hogy elköltözzünk innen, vagy a ház elé a konyha ablaka alá, de ott meg lelegelné boldog-boldogtalan, ha évek múltán teremne.

Övön aluli

Hát nem csalódtam Petrusban, amikor láttam, regisztrált arra a most éppen annyira "divatos" oldalra, ahol név nélkül kérdezhet bárki bárkitől bármit, természetesen a saját kilétének felfedése nélkül. Naná, hogy feltettem az ominózus kérdést a lányomnak az oldalon:
"Mire jó, hogy itt válaszolgatsz másoknak?"
A válasz övön aluli volt:
"Őszintén? Semmire. Anya, Te tetted fel nekem ezt a kérdést? xddd"

Semmi X, semmi faktor... elég volt

Zene, zene, zene? Komolyan csak azért ültem le az X-factor elé, mert vártam, hogy szegény Krisztiánt végre kiszavazzák a nézők, s nem kell kínlódnia tovább, de ha őt nem, hát akkor Stone-t. Hát nem... nem így történt. Nem is értem ezt az egészet... Komolyan elgondolkodtam, mikor azt mondta Zé:
- Azért tartják benn, hogy legközelebb is leülj és azt nézd, hogy kiesik-e végre...
Mert nem kívánok én neki rosszat, csak egyszerűen összeszorul a gyomrom, ahogy látom, hogy harcol adásról adásra a fantomjaival. Borzasztó, szívszorongató érzés.

Délutáni alkalom

Annyira kiakadtam Zén, mikor istentisztelet alatt elkezdte félresimítani a haját balról egészen a jobb oldalra és még jól le is nyalta azt, miközben ártatlanul, bambán meredt maga elé. Képtelen voltam kibírni röhögés nélkül. Mire mellettem ülő hölgy (aki nem mellesleg az éppen prédikáló gyülekezetvezető felesége) is felénk nézett, majd ő is nevetni kezdett, mire én épp belekezdtem a magyarázkodásba.
- Nem baj, épp a vidámság hiányzik erről a helyről! - súgta a fülembe.
Hát azért nem vagyok meggyőződve róla, hogy Isten ezt a fajta vidámságot hiányolja az alkalmak légköréből. Az viszont tény, hogy utána sokkal felszabadultabban éreztük magunkat, s figyelni is jobban tudtunk az elhangzottakra.

Játszom a színekkel

Zé sem érti, mi nők hogyan vagyunk képesek elszöszmötölni hosszú-hosszú perceket egy-egy lakberendezési portálon, vagy épp játszani a színekkel a magunk kedvére egy másikon. De talán így van ez jól.

Voice

Zenerajongó lévén nagy reményeket fűztem a Voice műsorához, bár a tegnap esti adás végén elkerekedett a szemem, mikor láttam a színpadról egymás után csalódottan távozó fellépőket. Aztán nem is tudom, min lepődtem meg jobban, Caramel megérzésén vagy azon, amit akkor éreztem, miközben Dávid énekelt a színpadon. Igaza volt Caramelnek, igaza... Tudta ő, kire is vár.

Nincs cím

Akár mondhatnám azt is, fotóim a hallban, hasznos-haszontalan gondolataim a jövőre átrendezésre kerülő nappaliban, titkaim a hálószobában vannak... Mind ez persze csak a virtualitás szintjén, ami csak azért érdekes még számomra is, mert régebben azt gondoltam, minden elfér egy helyen.

Érdekesek az emberek

- Szeretnék kérdezni valamit kicsim!
- Kérdezz!
- Ugye két éve együtt vagytok?
- Igen, több kicsivel. Erre voltál kíváncsi?
- Nem. Azt szeretném tudni, ha lehetőség lenne rá, akkor megcsalnád Zét?
- Nem. Biztos, hogy nem.
- De miért? Az ember mindig vágyik valami másra, valami izgalmasra...
- Nézd, úgy gondolom, egy kapcsolat sokkal többről szól, minthogy másnál keressek ilyesmiket.
- De ne mondd már, ha ott lennél egy bizonyos helyzetben, akkor ellenállnál, hogy megfosztanád magad a jótól!
- Ez meddő próbálkozás. Nem tennék ilyet!
- Nem értelek. Hogy lehetsz ennyire maradi és prűd? Ez teljesen beszűkült gondolkodásmód, nem normális.
- Nem fogok erről vitatkozni, de ha én maradi és prűd vagyok, akkor te miért a háta mögött csaltad a feleséged? Miért nem merted elmondani neki? Nézd meg, hol tartasz a szabad elveidet követve! Egyedül vagy a semmi közepén. Senkid és semmid nincs. Jó érzed magad most?
- Most komolyan beszélsz? Te akarsz kioktatni?
- Mondom, amit gondolok.
- Na jó kicsim, akkor erről ennyit. Szia!
Nem igazán hagyott időt elköszönni, ami talán nem is olyan nagy baj.

Ki mosogat?

- Drágám, nem tudok már elmosogatni!
- Miért nem?
- Annyi ideje vagyok itt melletted, hogy elhidegült tőlem a mosogatóvíz.

Zé főztje

Sütőtök krémleves szalonnával

Nekem kell

Tény, hogy sokat változtam az utóbbi időben. Talán még helyesebb lenne úgy fogalmazni, sokkal inkább vagyok önmagam, mint eddig bármikor.
Úgy tűnik az életnek vannak szakaszai, amikor jóval többet változunk, mint a köztes időkben. Kívülről, belülről egyaránt. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az ember ilyenkor törekszik arra, hogy a helyes utat válassza  és semmiképp ne visszafelé haladjon. 
Ahogy mondani szokták, a külső tükrözi a belsőt. Egy időre - többek között Zé kedvéért - még a hajszínem is más lett. A szolidan barna hajammal azonban öregnek és unalmasnak láttam magam a tükörben, még a természetes ősszel is jobban ki lett volna békülve, olykor sírni tudtam volna a látványtól. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kis dolgok ennyit jelenthetnek. Hiányzott a vörös hajszín, s vele együtt az a kis szeleburdiság, ami mindig is bennem volt. Mert annyira szerettem volna jobb lenni, le akartam vetkőzni mindent, ami a régebbi énemhez tartozott. Zé miatt, magam miatt. Egy valamibe nem gondoltam bele. Ha elfojtok valamit, ami az igazi énemhez tartozik, sosem tudok kiteljesedni igazán. Nekem kell az a bohém vadság, hogy mindig mosolygós és kedves legyek, amilyennek sokan szeretnek. Így tudok tiszta szívvel, őszintén fordulni mások felé.
Fel kell kicsit ráznom magam... A vörös hajszín már adott.

A tudatosan étkező magyar

Nem szeretem a híradókat, nem is igen nézem, inkább csak hallgatom azokat.
Tegnap mégis felkaptam a fejem, amikor arról volt szó, hogy nem folyt be megfelelő összeg az államkasszába a chipsadóból. Először is, ezt mindenki tudta előre, aki józan paraszti ésszel gondolkodik. Másodszor, kik azok az idióták, aki ezek után felvetik a kérdést, vajon ennek oka a termékek drágulása, vagy egyszerűen csak annyi, hogy a magyar emberek tudatosan étkeznek egészségesebben. S még azt is megemlítik, hogy ennek kiderítésére több év szükségeltetik. Mindezt annak közlése után, hogy az országban ebben az évben történt meg az, ami eddig soha: csökkent az egy főre jutó összes élelmiszer-fogyasztás.
Nem is értem ezt a gondolkodásmódot. Naná, ahogy felment a chipsadós termékek ára, a segélyből élő vagy épp a minimálbérből tengődő magyar ember rögtön észbe kapott, ő bizony ezentúl tudatosan fog étkezni, semmi számára károsat nem vásárol. Vajon mikor tűnik már fel ennek a kormánynak, hogy ebben az országban szegénység van és az emberek sok esetben NEM CSAK egészségesebben szeretnének étkezni, hanem egyszerűen csak ENNI szeretnének?

Így fogyókúrázni?

A fogyókúrámat illetően időnként gondolkodóba esem. Van ugyanis három étel, aminek képtelen vagyok ellenállni. Egyik a vadas, másik a paradicsomos húsgombóc, harmadik a töltött káposzta. Bevallom, még ahhoz is gyenge vagyok, hogy egy időre tiltó listára tegyem őket.
Jaj, drága Zé, tudod, ha ezekről van szó, nincs mértékletesség! Ne főzz nekem ilyesmiket!

Ócskapiac

Szeretem az ócskapiacok hangulatát. Kezembe venni az ódon könyveket, beléjük lapozni, megszagolni őket. Végigsimítani a régi csipkéken, több évtizedes terítőkön.  Megmosolyogtat porcelánokra vetődő napsugár, a a fényesre suvickolt evőeszközökön megcsillanó fény. Itt mindennek története van. Titkos mesék szállnak a széllel.
Olykor az arcokat is figyelem. Leginkább azokét, akik a saját portékájukat teszik ki az asztalokra. Nézem, hogy vesznek a kezükbe egy-egy szeretett tárgyat, maguk által készített kézimunkát. Szeretek elidőzni, beszélgetni, főleg az idősebbekkel. Míg mellém nem ér Zé, aki szinte felráz ebből a különös világból, mivel ideje tovább indulnunk.

Akik csak beszélnek róla

Talán még sosem olvastam annyit a világhaló portáljain, közösségi oldalain, blogokon a szeretetről, annak fontosságáról, milyenségéről, mint ebben az évben. Sok-sok embert foglalkoztat a szeretet, s annak mibenléte. De vajon hányan élnek vele, s mennyien vannak azok, akik csak beszélnek, illetve csak írnak róla?

Az eszem megáll

Zé képes volt odabiggyeszteni a fotóm alá egy közösségi portálon a következőt: "ezt a helyet sosem fogom elfelejteni". Még jó, hogy csak én tudom, miért is nem, a többiek meg csak találgathatják, vajon a táj szépségére gondolt-e vagy valami másra.

Amik nem esnek jól

Kamilla lányom azzal jött haza az apjától, hogy a nagyobbik kisebbik jövő hétvégén hazalátogat. De hát én nem is tudok erről! Miért nem? Gyorsan felhívtam, nehogy váratlanul érjen a látogatás, tudjunk készülni valamivel. Hát volt vagy zavar, hirtelen nem is tudom mit mondjak a telefonban. Mert ő csak az apjához, hozzánk nem is volt tervezve, de majd lehet... Hát nem esett jól. S nem azért, mert intézd el anya, szólnál a papának, rendeld meg, vedd meg, küldd el... Vagy tán ezért is. Ilyenkor napokig rág a dolog, hiába tudom a józan eszemmel, hogy nem kéne. Egyszerűen képtelen vagyok lerombolni a köztünk lévő falakat, amit az apja maximálisan ki is használ. Az egyetlen gyermekem, akit a mai napig fel tud használni a pitiáner bosszúálló próbálkozásaira, ami a soha el nem múló sértettségéből fakad. Sokszor ezért is van innen költözhetnékem... Minél kevesebb információt tudjon rólam, rólunk. Mert ennyi év után is velem, velünk van elfoglalva és képtelen a mondat végére odatenni azt a pontot.

Amikor a legkisebb

A legkisebb rendet rakott az asztalomon, sőt az ágyunkat is rendbe szedte. Egy-egy könyvet is kikészített a párnánkra, miszerint én ma Bibliát fogok olvasni, Zé pedig Sherlock Holmes történeteit.

Csak természetesen

Sheila küldte a méregerős habanero paprikát, ami mellé bevetettem egy kis virágmézet is. Bár a paprikától azt hittem, kilehelem a tüdőm, folyt a könnyem, talán még a nyálam is, s úgy éreztem, menten lefordulok a székről kínomban. Zé meg csak röhögött rajtam, miközben azt ismételgette, hogy "köszi, de ebből én még egyszer nem kérek", meg hogy "te nem vagy normális". Egy azonban biztos,  a paprikának és a méznek köszönhetően már tegnap estére elmúlt a torokfájásom és a napok óta tartó szörnyű, éjjeli orrdugulás is. Sőt a esti vacsorameghívásunkat sem kellett visszamondani, aminek időpontját hetek óta tologattuk.

Kerülget valami

Valami influenzaszerű nyavalya kerülget már napok óta, de én most nem szeretném őt magamnak.

Kaptam

Valamikor a nagymamájától örökölte a csipketerítőt, aki talán még az ő nagymamájától kapta. Nem használták sosem, egy ruháskosár alján pihent, mióta csak hozzájuk került.
Szilvia tudja, mennyire szeretem az aprólékos munkával készített csipkéket, mégis meglepett, mikor úgy döntött elküldi nekem a terítőt, hisz legtöbbünk számára fontosak a szeretteinktől ránk hagyott apróságok. Épp ezért felettébb hálás voltam a gesztusért; valami apró, horgolt terítőre gondoltam, amilyenek nagyszüleim tiszta szobáját is díszítették.
Bevallom, mikor megláttam, a lélegzetem is elakadt nem csak a mérete, de szépsége láttán is. Nem is láttam még ehhez hasonló csipkét. Többféle technikával készült csodálatosan, mívesen összedolgozva. De nem csak ezt kaptam tőle. Egy hegyi kristályokkal díszített réges-régi nyakláncot is (persze erről egy szót sem szólt). Ajándékba. Csak úgy, mert mint mondja a tárgyainknak is rendelt helyük van. Ezeknek nálam. Külön kihangsúlyozta, meg ne merjem köszönni egyiket sem.
Egész éjjel az járt a fejemben, mivel érdemeltem ezt ki? Miért pont nekem ajándékozta? Hogy is gondolhatta, hogy ezért nem jár köszönet? S akkor azokat az apróságokat még meg sem említettem, amit a gyermekeimnek és Zének küldött.

Hajnalban

Amikor felteszem a kérdést önmagamnak, a helyemen vagyok-e ebben világban, egy valamiben biztos lehetek: még nem jutottam el odáig.

Ahogy a festő látja

Már régebb óta csodálattal adózom Hargitai Beáta akvarelljeinek. Szeretem a lágy vonalakat, finom színeket, a kedves-mosolygós hangulatot, amit ecsetvonásaival megörökít a képein. Van annál különlegesebb öröm, mikor egy ilyen művészt ihlet meg egy jelentéktelennek tűnő fotó? Bizonyosan. Nekem mégis annyira jól esett, mikor ez történt. Bea szavairól nem is beszélve:
"... festve jobbnak tűnik a világosabb megoldás. István kifogásolta a hiányzó ködöt, valóban inkább napsütötte, de hát így sikerült. A cím jár, ne ellenkezz, tudom, hogy eredendően szerény vagy, de a fotóid beszélnek!" Merthogy azt írta, fotóművész vagyok, de nem... Nem vagyok az. Még amatőr fotós sem. Csak úgy kattintgatok.

Amikor Zé mesél

- Zé, mesélsz nekem?
- Egyszer volt, hol nem volt, itt a vége, fuss el véle!
- Ez így nem ér, a mesékben elmennek, visszajönnek, satöbbi...
- Rendben. Egyszer volt, hol nem volt, elmentek, zárva volt, visszajöttek, itt  a vége.
- Ennyi? És a három fiú vagy a három lány?
- Na jó! Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király és annak volt három fia. Balambér, Benedek és Bendegúz. Egyik éjjel sétálgattak a palota kertjében és látják ám, hogy valaki összefirkálta a falat.
- Várj! Mivel foglalkoztak?
- Balambér grafológus volt, Benedek bérgyilkos, Bendegúz pedig ostoba. Balambér rögtön észrevette, hogy a király firkálta össze a falat fiait becsmérlő szavakkal, Benedek ezért elintézte az apja sorsát, Bendegúzt pedig királlyá választották. Az országot rögtön el is nevezték Magyarországnak, a határra pedig kiírták nagy táblákra: ki itt belépsz, sz..ni fogsz!
- Zé...
- Hát úgy is szólhat, hogy egyszer volt, hol nem volt, kivágták az aranyerdőt, összetört az üveghegy, ezért eddig tartott a mese. Aludj már szívem!

Gábriel, aki nem angyal, de...

A világhálón való létezésem mostanában eléggé rapszodikus annak köszönhetően, hogy a gépem D meghajtója is fertőződött huszonnyolc kedvesnek nem mondható kártevővel, ami gyakorlatilag ledarálta a merevlemez tíz százalékát. Mennyi lehetett belőlük a C meghajtón? "Kedveskéim" már az előző telepítésnél is ott csücsültek alattomban megbújva valahol, s mivel a felkért szakember nem viselt gondot rájuk, a gép szinte napok alatt beadta a kulcsot a telepítés után.
Azt mondják, véletlenek nincsenek, így a történtekért valahol még hálás is vagyok, hisz így ismerhettük meg Gábrielt a gyülekezetünkből, aki amellett, hogy egy délután alatt használhatóvá varázsolta a gépem, közben tört magyarsággal szórakoztatott kalandos életéről szóló történeteivel. Csodáltam a hitéből fakadó optimizmusát, a szavaiból áradó derűt és kedvességet.
Egy röpke egyszerű gondolat tőle, amilyet ma már keveset hallunk:
-  Lehetnék nagyon gazdag is, de nem hiszem, hogy jobb lenne az nekem. Most egyszerűen élek. Ki tudja, ha gazdag lettem volna, sosem találkozhatok az Istennel. Ennek így kellett történnie, így jó. Elégedett vagyok. Nézzetek körül, minden megvan, ami kell!