Petrus pár napja tette fel a kérdést:
- Anya, észrevettem, hogy mikor imádkozunk a gyülekezetben, te nem mindig hajtod le a fejed, mint a többiek és nem imádkozol velünk. Miért?
Nehéz volt válaszolnom, ráadásul úgy, hogy megértsen. Hosszú éveken át jártunk gyülekezetbe, miközben sokszor a poklot poklát éltük meg a házasságunkban. Volt, hogy mindenkire rámosolyogva, imádkozva ültünk az alkalmakon, fennhangon dicsértük az urat. Mások csodáltak a jó házasságunk, a gyönyörű gyerekeink, s nem utolsósorban az elszántságunk miatt. Hazaérve eltűnt a varázs, sokszor markolt szívembe a keserűség, a fájdalom, sokszor legszívesebben elfutottam volna az életem elől. Gyűlöltem a házasságom, hogy a férjem sokszor emberszámba se vett. Szomorú és megkeseredett voltam. Bár többször megtapasztaltam Isten áldását az életünkön, iszonyatosan fals érzés volt bennem, hisz képmutató életet éltünk.
Miután elköltözött tőlünk a volt férjem, elmentünk pár rendhagyó istentiszteletre a városban, ahol még megtért a nagyfiam, és az egyik nagylányom. Aztán minden eltűnt a ködben, felszippantott az Élet. Élveztem, hogy kitörtem az éveken át tartó bezártságból, jó érzéssel töltött el, hogy kedvelnek az emberek, megnyílnak előttem. A férfiak újra NŐnek láttak, az emberek kíváncsiak voltak a gondolataimra, amik olyan hosszú időn át nem érdekeltek senkit. Mindent akartam, úgy éreztem, most tárul ki igazán előttem a világ.
Zét akkor ismertem meg, mikor már kezdtem elfordulni az élet zajaitól, csendre vágytam és tisztaságra. Elég volt a nyüzsgő, nyugtalan világból. Időnként beszélgettünk Isten dolgairól, de úgy voltam vele, Isten nem tud használni, hisz már jó ideje eltávolodtam tőle. Megelégedtem annyival, Zé tud arról, hogy hiszek. Mikor úgy döntöttünk, hogy szeretnénk gyülekezetbe járni, még nem sejtettem, hogy az Úr így is munkálkodik, s Zé meg fog térni. Most eljárogatunk egy frissen fejlődő közösségbe, a gyerekeim ki nem hagynák az ifjúsági alkalmakat. Szelektálunk jó és rossz dolgok között, nem élünk bezárt életet, próbáljuk megtalálni az egyensúlyt.
Ha imádkozunk, sokszor csak a szívemben kiáltok az Úrhoz, ha éneklünk, olykor elhallgatok. Mert egyet nem szeretnék, álszent képmutató lenni. Magam előtt, mások előtt, Isten előtt.
Hogy mondhatnám el mindezt a kamasz gyerekemnek? Csak egy rövidke választ adtam:
- Mert nem szeretnék képmutató lenni és olyat tenni, aminek köze nincs az igazsághoz.
