2012. december 24.

2012. december 23.

Futtában

Tegnap végeztünk a takarítással. Mára csak egy kis varrás és a sütés, főzés maradt. Zé lebetegedett, így a munka java rám vár, mert úgy tűnik rajtam kívül mindenki fáradt. De sebaj, a képviselőfánk tésztája épp pihen, így van némi időm leülni. Igaz, csak rövid időre. Még szerencse, hogy a fát napokkal ezelőtt feldíszítettük.
Most épp Zén vigyorgok, eszembe jutott, ahogy délután beleesett a frissen elkészített, túrós süteménybe. Pontosabban beletenyerelt. Persze akkor nem nevettem, majdnem elsírtam magam. Tegnap meg azon, hogy kaptunk a gyülekezeten keresztül egy ajándékcsomagot, a felajánló szeretett volna inkognitóban maradni. Ebben pedig annyi az érdekes, hogy véletlen meghallottam az ajándékozó nevét, ismerem őt: pránanadis. Kicsi a világ... Előtte meg azon bőgtem el majdnem magam, hogy a konyhai függöny megvarrásáért nem kértek egy fillért sem, pedig nagyon számolgattuk a pénzünket, hogy legyen miből kifizetnünk. Aztán bevásárlás közben találkoztunk az egyik kedvenc csipketerítős néninkkel, aki megkért ugorjunk el hozzá, mert oda szeretné adni azt a gyönyörű, hímzett angol terítőt, amit már hónapokkal ezelőtt kinéztem nála.
Hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül minket. Hogy valamiért szimpatikusnak találnak minket, valamiért kedvelnek, szeretnek bennünket. Talán ez a legjobb érzés így karácsony táján.

2012. december 17.

Nagytakarítás

Egy biztos, ha már jobban állunk anyagilag, az összes muszlin függönyünket lecserélem hagyományos csipkefüggönyre. Az nem gyűrődik, nem szakad olyan könnyen, mint ez. A gyerekek meg mondhatnak, amit akarnak, nem érdekel az éppen aktuális függönydivat, amíg nem ők mossák, vasalják, teszik vissza a helyére. Na.

Nekem ez tetszik

"De most akkor ezt BEZABBANTHATOM nyugodt szívvel vagy nem? (by Rachel)

2012. december 16.

Következetesnek lenni

Próbálok szigorú és következetes lenni szülőként, de nem mindig megy. Most azonban nagyon elszánt vagyok, mert a legkisebb annyira szétszórt és figyelmetlen lett az utóbbi időben, ami a tanulmányi eredményén is meglátszik. Ráadásul azt vettük észre, mindennek oka nem más, mint egy internetes stratégiai játék, ami miatt annyira sietnie kell minden más sokkal fontosabbal. Volt már egy hetes eltiltás, kevésnek bizonyult. Most annyit mondtam neki, szeretném látni, hogy kijavítja a jegyeit. Hallottam, ahogy sír a szobájában. Nagyon sajnáltam, legszívesebben tettem volna valamiféle engedményt, de... Néha muszáj azt látniuk, hogy erősek vagyunk. Miattuk.

Hová, merre?

Vajon mennyire etikus másik gyülekezetet választani a mostani helyett, mert ott egyikőnk sem érzi a helyén magát. Megbántani sem szeretnénk senkit, de többször érezzük azt, inkább maradnánk otthon, mint... Akkor mitévő legyünk?
Ma olvastam pár sort Pál Korinthusiakhoz írt első levelében, ami megnyugtatott:
"Ha az egyik ezt mondja: "Én Pálé vagyok", a másik pedig azt: "Én Apollósé", nem emberi módon beszéltek-e? Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívővé lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan."

Mi nők, amikor sírunk

Mi nők ugyancsak könnyelműek vagyunk, mert végig sem gondoljuk, mielőtt kitör belőlünk a zokogás, hogy másnap reggel csupán a bedagadt, résnyire nyíló szemhéjainkon keresztül leszünk képesek érzékelni a világot, mellesleg olyan erőtlennek érezzük majd magunkat, mintha több napot dolgoztunk volna végig egy huzamban.
A látványról pedig, amit ilyenkor nyújtunk, szólni sem érdemes...

2012. december 15.

Amikor nyílt az ajtó

Hát ez is megvolt - suttogtam magam elé a teadélután végén, miközben kezemben szorongattam a könyvet, amit kölcsön kaptam egy időre. 
Igazán elmenni sem volt kedvem a ma történtek miatt. S meg kell hagyni, örültem, mikor nyílt az ajtó és megláttam Petrust, mert hiába ültek körbe annyian és mosolyogtak rám, nagyon egyedül éreztem magam. Így legalább ott csicsergett mellettem, míg díszeket készítettünk, süteményt majszoltunk. Gyorsabban szaladt az idő... Gyorsabban, mint szerettem volna.

Miért?

Ha el kell temetned a szívedben valakit, akit szeretsz, miért érzed azt, mintha te is meghalni készülnél?

2012. december 14.

Teadélután

Holnap úgynevezett teadélután lesz a gyülekezetünkben. Csak nekünk nőknek, rendhagyó alkalom. Fura érzések kavarognak bennem. Várom, mert kicsit ez az összejövetel a Prince Edward-szigetén, Avonlea városkában élő nők társasági életét (Váratlan utazás c. kanadai filmsorozat) juttatja eszembe... Kicsit félek is tőle, mert még sosem vettem részt ilyesmin.
Valamikor december elejére lett ez az alkalom tervezve, aztán valami mindig közbejött. Hol egy szombati munkanap, hol egy iskolai verseny, hol a hirtelen jött hóesés. Miközben ez leesett, azt a kutya megrágta, satöbbi. Hányszor hallottam, imádkozzunk, hogy most már semmiféle akadály ne gördüljön az összejövetel elé. Annyit gondolkodtam ezen. Miért akadály egy verseny, amire a teadélutánt szervező pedagógusnak fel kell készíteni a diákokat? Egy országos havazás? Miért akarjuk annyira, hogy a mi elképzeléseink szerint történjenek a dolgaink?  Miért kiáltunk ki annyi mindent rossznak csak azért, mert az ego ezt kívánja?
Úgy szeretném ezt elmondani a többieknek. De félek, hogy megbántanám őket... Mi a helyesebb ilyenkor, hallgatni vagy szólni?

Ami kényeztet


Számomra ez egy megelőlegezett karácsonyi ajándék. Jaj, nem is tudom, de azt hiszem, kellenek az ilyen apró örömök az életben... Talán a nehéz időszakokban még inkább.
Kicsi, tömzsi kezeim van, nincsenek szép hosszú ujjaim, de most mégis annyira nőiesnek tűnnek. Nagyon-nagyon tetszik. Egyszerűen szolid, mégis elegáns.

Ami sokkol

Én nem akarok több híradót nézni. Nap, mint nap sokkol az eltűnt és megölték, a hároméves gyerekét fagyos vízbe dobta, a városligetben kukában találták meg, gyerekeket szexuális zaklatott... Ezek a hírek azok, amitől remegni kezd a gyomrom, könnybe lábad a szemem és úgy érzem, legszívesebben csak ülnék egy sarokban órákon át magamat emésztve, összeszorított szájjal, magam elé kulcsolt kézzel, mert nem bírom felfogni, ember hogy tehet ilyet, egyszerűen nem... Zé azt mondja, hogy ez az elborult elméjű világ, ami miatt ilyenné válik az ember. Lehet... De akkor én miért nem teszem és te miért nem teszed ezt?

Vele álmodtam

- Képzeld, K. Zolival álmodtam hajnalban!
- Fújjj! Nem is akarom ezt tovább hallgatni, undorító!
- Ki mondta, hogy valami történt is???

2012. december 13.

Mert mi kreatív család vagyunk


A nappalinkat egy ormótlan, girbe-gurba gerenda szeli ketté. Már régóta tervezzük, hogy befedjük valamivel, de eddig nem volt rá lehetőségünk. Aztán múlt héten valamikor megmutattam Zének azokat az indás, ágas-bogas fotókat az egyik lakberendezési portálon. Akkor még nem sejtettem, ennek milyen következményei lesznek. Mert Zé fejben jegyzetelt, tegnap és ma szorgalmasan festett, szögelt, most meg majd télnek idején metszheti a mennyezetről lelógó ágakat, mert olyan lett a nappalink, hogy bizony-bizony azon sem csodálkoznánk, ha maga vasorrú bába lépne valahonnan elő. A gyerekek javasolták tavasszal futtassuk be az egészet borostyánnal, na az lenne még valami...

Az autó

Az autó generátora megadta magát. Nem tudom, mi jöhet még...

Nem kedvelem, de most...

"Már nagyon elegem van abból, hogy az úgynevezett nemzeti, polgári oldalon nekem mindent le kell nyelnem, csak azért, mert nemzeti. Hogy egyfolytában elnézést kell kérnem, ha valami nem tetszik, különben rám sütik, hogy nem vagyok eléggé magyar, meg tolnak át a baloldalra. (...) Elegem van tehát a Julianus barátokból, a Wass Albert filmekből. Elegem van a fércművekből. Művészetet szeretnék látni. A kétharmad birtokában egyes jobboldali megmondóemberek, akarnokok és karrieristák úgy érzik, szabad a pálya, mindent lehet."
(Szörényi Levente)

2012. december 12.

De aranyos

"Nézd ezt a képet, mennyire aranyos vagyok már hátulról is..." (by petrus)

Így szeretek


Meglesz a karácsonyfánk, hétvégén mehetünk érte.
Idős úr vezetett minket a garázssorok mögött található Vitéz-telepre, ahol az ő kertecskéje is meghúzódik. Már a sarkon szemünk elé tárult az a rengeteg növekedő fácska, ott álltak egymás mellett sorakozva, csillogó fehér ruhában. Persze, hogy Zé az első három méter után megtalálta a nekünk legmegfelelőbbet, én meg csak mentem és mentem volna be a sorok közé, a hó alatt megbújó föld puhasága tartott csak vissza. Míg keresgéltünk, Zé kérdezgetett, a bácsi mesélt. Repülőszázados volt valamikor, abban a városban tanult, ahol én felnőttem. Hirtelen akadt egy csomó közös ismerős. Aztán ott volt a kerti kút, aminek vize öt méter mélyről tör elő itt a dombok között, meg a benzines szivattyú, mert öntözni muszáj volt a nyári forróságban. Aztán elmondta, hogy ne vigyük a fát rögtön a lakásba, csak valami hűvös helyiségbe, s higgyük el, megfogja majd, ha kiültetjük, mert régebben is vittek tőle, az a fa is él és virul.
A jövőben nem is szeretnék városi kereskedőtől vásárolni, mert így fát választani, sokkal nagyobb öröm, egyszerűen természetesebb, emberközelibb.

Ma tudtam meg

Elengedtem a tizenhat éves lányomat élete első, HÁZI BULIjára, aminek eredménye az lett, hogy arra sem emlékszik, mit ivott és mi zajlott körülötte, aminek következménye annyi, hogy elveszítette a barátját* a saját hülyesége miatt . Hát tanulság volt ez mindkettőnk számára. Ő talán mégis fájdalmasabban éli meg, és elgondolkodik azon, megérte-e "nagylánynak" lenni.
Mit tehet ilyenkor a szülő? Beszél és beszél, a gyerek meg duzzog és hallgat, aztán valamikor belátja...

*azóta már kibékültek

Ilyen már soha

2012.12.12. 12:12

2012. december 11.

Fenyőfa

Gondolkodtunk, hogy oldjuk meg a karácsonyfa vásárlást a jelenlegi körülmények között, aztán eszembe jutott, ha már fenyőfatermeléssel és kereskedéssel is foglalkozó megye vagyunk, próbáljunk meg felhívni egy-két termelőt, hátha sikerülne jutányos áron szert tennünk egy kisebb fára. Két címet is kaptunk, most bizakodom, talán szerencsénk lesz.

Nem hiányzott

Megkaptuk az értesítést az előrefizetős villanyóra felszereléséről is. Ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudok pénzt elővarázsolni a semmiből. Egyszerűen felőröl bennünket a mostani helyzet. Kezd lidércnyomássá válni a karácsonyi várakozás, pedig szeretném, ha békésen és nyugodtan telnének el az ünnepek.
Azt mondják, fontos a pozitív gondolkodás. Nekem csak annyira futja, hogy gyűlölöm  a tehetetlenséget, a lassú ellehetetlenülést, ami lassan, alattomosan fon körbe szövevényes indáival. Képtelen vagyok elfogadni, ami történik velünk.

Álmodtam is

- Jaj, jajj!
- Mi a baj, Zé?
- Lehúztad rólam a takarót. Pedig már elaludtam, álmodtam is... csillámpónikat!

2012. december 10.

"Kopasz"


Még Zé sem képes öt-hat percnél tovább kinn hagyni a frissen megnyírt ebet az udvaron, ugyanis az reszketve, vacogva, időnként egy-egy könyörgő vakkantást megeresztve ül a bejárati ajtóval szemben, csodára arra várva, hátha beengedjük, futkározni hülye lenne ebben a hidegben. Persze nincs ezen mit csodálkozni, hisz a nap nagy részét egy takaró alatt tölti, időnként meg-megemelve a fejét, unott pislantással szemlélve a körülötte zajló eseményeket. Megértőek vagyunk, tudjuk mi, fázik szegény! Ráadásul az önbizalma sem a régi, mióta "kopasz", magából kilelve ugat meg mindenkit, aki belép a lakásba, minket is. Na, ezt illetően nem vagyunk megértőek.

K. O.

Az már milyen, mikor azon jár az agyunk éjt nappallá téve, hogy tudnánk rendezni valamiféle törlesztést az ex hitelét illetően, amit mi vagyunk lennénk kénytelenek fizetni, na épp akkor megy tönkre a hűtőszekrény, s megint összeomolva látszik minden így karácsony tájékán. Nesze neked pozitív hozzáállás... Ennyire futotta veled.

2012. december 8.

Már csak ez hiányzott

Valahonnan az ajtó mögül: "mostan kinyílt egy szép rózsa virág, akit régen várt az egész világ"... Iszonyatosan fals, elviselhetetlenül magas, elnyújtott fejhangok idegeket bénító egymásutánja. A lakás különböző pontjain mereven maguk elé bámuló, majd hunyorgó, gyanakvóan vizslató szempárak tulajdonosai. Meggörnyedt hátak, behúzott nyakak, fülekhez emelt kezek. Az óramutató cammogónak tűnő másodpercei. A hideg szél kavarta, zuhogó hó lehangoló látványa az ablakon keresztül. Borús, soha véget nem érő érzése a télnek.
Zé türelmét vesztve a távolból:
- Bevallom, bevallom én öltem meg! Nem bírom tovább! Én öltem meg, beismerem...
- Kit?
- Bárkit. Bááárkit!

 Valamivel később.
- Zé, felhívhatom a kátéertét?
- Ne haragudj, de időközben elveszítettem a hallásomat. Légy szíves, mondd még egyszer!
- Most jó bunkónak lenni? - szól vissza, majd duzzogva elviharzik a szobája felé.
Nem... Nem akarom. Nem szeretném még egyszer. Kérem, mentsenek meg...

Hó, hó, hó

Mekkora hó esett! Akkora azért még sem, csak a szomszéd házának tetejéről is elénk fújja a havat a szél! Hurrá!

2012. december 6.

Decemberes sétálós


Nem arra

Nem arra van szükségem, hogy kiszolgálj, hanem hogy törődj velem.

2012. december 5.

Na, még ilyet!

Tegnap elénk kanyarodott egy gyönyörű metálos, fáradt rózsaszínű autó. Rögtön felfigyeltem rá, felettébb érdekelt, ki lehet az, aki egy ilyen jármű volánja mögé ül. Valami olyat vártam, ami cinikus mosolyra fakaszt: fekete öltönyös mormon hittérítőt, feltupírozott frizurás öreg hölgyet fehér kiskutyával, babapelenkát forgalmazó üzletkötőt. A látottakra viszont egyáltalán nem voltam felkészülve. Ugyanis a rózsaszín autót nem más, mint maga a mikulás vezette.

2012. december 4.

Hmm... érdekes

"Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!"

(Ady Endre: Nagyváradi Napló - 1902. január 31.)

Ugyan anya...

- Kisfiam, ha ezt nem hagyod abba, nagyon elverlek ám!
- Ugyan anya, nem félek tőled!
- Nem???
- Utol sem érsz! Ahogy vezetsz, még kocsival sem...

Filléres "drágaságom"


Van, hogy már hosszú ideje szeretnél egy apróságot, mikor az váratlanul a kezedbe akad sok-sok holmi között megbújva, mintha csak rád várt volna eddig. Ma épp így jártam, ráadásul az apró rózsaminta a kicsiny masnival rögtön elvarázsolt, így mondhatjuk első látásra szerelem volt ez köztem és a pihe-puha tutyi közt.

2012. december 3.

Hol is olvastam?

- Nem is tudom, hogy megújítsam-e a jogosítványom? Én sem vezetek már régóta, mert úgy vagyok vele, mint te is, azt sem tudom a jobb oldalon melyik pedál van. Olvastam valamelyik kommentben, mikor ezt írtad. Vagy hol is olvastam? Nem is ott olvastam. Akkor hol olvastam? Honnan szedtem ezt egyáltalán? Én nem is tudom. Nem szedtem sehonnan...
Le kellett tennem a telefont, mert tartottam attól, hogy hangosan felnyerítek a magyarázkodásán. Mert ő nem tudja, hogy én tudom, amiről ő azt gondolja, hogy nem tudom, pedig már hónapok óta tisztában vagyok vele, csak azt várom, hogy egyszer kibökje.

2012. december 2.

Az első hó


Úgy megörültem annak, hogy épp december elsején esik le az első hó felénk, mire a többiek felvilágosítottak, ma már másodika van.

2012. december 1.

Szalagavató


Ketten kellettünk hozzá, hogy a két ing kinézzen valahogy vasalás után, amiket Máté fiam a szalagavatóján viselt. A harmadikkal szerencsére nem volt gond, abban indult el itthonról. Mindenről csak azért teszek említést, mert ez valamiféle idétlen próbálkozás azt illetően, hogy ne kelljen írnom arról, ami a szalagavató alatt játszódott le bennem, mert ő már a harmadik gyermekem, aki... S majd ő is elmegy, főiskolán tanul és egyre inkább elcsendesedik a ház, ahogy telnek az évek.