A Dráva partján

- Mit szeretnél ma csinálni?
- Semmit. Csendre és nyugalomra vágyom.
- Hát itthon biztos, hogy nem maradunk!
Szóval behuppantunk az autóba és elindultunk, valahol a Drávánál kötöttünk ki.
Üldögéltünk egymás mellett vízparton, miközben a fejünk felett a szikrázó napsütésben könnyeztek fák, cseppjeik néhány pillanatra megpihentek a fűszálakon, körkörös mintát rajzoltak a víz felszínére, némelyik végiggördült az arcunkon, a nyakunk ívét hűvösen simogatva. A hátunk mögött tücskök ciripelése adott aláfestő zenét a madarak énekéhez, apró, picinyke fényes bogárkák repkedtek a fű között megbújó sárga virágokra. Olyan idilli volt minden, még a távolabb bográcsozó társaság mulatós zenéje sem tudta megzavarni ezt az érzést, az időnként felénk szálló füst édeskés illatával belesimult a képbe. Ott volt körülöttünk minden, ami teljessé tehette a napunkat.

Aztán valaki a horvát oldalon úgy gondolta, hogy túl hosszú a fű...

Délutánonként

- Olyan jó, hogy így el tudunk jönni kicsit sétálni a természetbe még ilyen borús, esős időben is!

- De szívem, autóval vagyunk, nem sétálunk...

- Ja, tényleg! De én legalább kiszállok időnként, még esőben is. Látod? Most is eláztam.

Mordor földje ez

Zé annyira ragaszkodott hozzá, hogy mozduljunk ki a szabadba. Én meg csak álltam a tükör előtt, a könnyeimet törölgettem, képtelen voltam rábírni magam, hogy elmondjam neki, jó most nekem itthon, elég a kert, semmi kedvem kimozdulni. Szótlanul ültem be az autóba, próbáltam erőt venni magamon, bízva abban, hogy majd az ébredező, apró virágait bontó természet felvidít. A borús kedvemet észrevétlen váltotta fel valamiféle kétségbeesett és tehetetlen düh, én még ennyi fát nem láttam kivágva; az utak mentén, az erdők helyén tarvágások egész domboldalakon (természetvédelmi területen), a fiatal erdőket, mintha végigperzselte volna valaki egy lángszóróval.
Bármerre utazunk, mindenhol ezt látjuk, szinte nap, mint nap felbukkan egy-egy erről szóló cikk. Mi ez a mérhetetlen pusztítás? Kinek az érdeke húzódik meg a háttérben? S akkor huszonkétezer fa telepítésével büszkélkednek? Könyörgöm, többszázezret öltetek meg az elmúlt pár hónap leforgása alatt...

A városunk is beállt a sorba, a temérdek fakivágás után pár napja kivágták a város legidősebb, ám ennek ellenére egészséges fáját is a belvárosban. A miértre eddig senki nem kapott választ. 

A köd, meg a napsugarak

Gyönyörű volt a reggeli táj. Az árnyékos völgyekben sűrű fehér pára ült, palástja beborította a környező dombokat, amin keresztül a nap sugarai próbáltak utat törni maguknak, néhol aranyszínűvé varázsolva az őszi tájat.
Tegnap egy munkahelyi képzésen vettem részt. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy mennyire kezdem szeretni  a "szakmát", szeretem, hogy segíthetek, még olyan embereken is, akiket a társadalom nagy része elítél, csak függőként tekint rájuk. Egy másik részüket most kreálják ellenségképként az emberekben. Eszembe jutott a reggeli köd és a rajta áthatoló napsugarak. Nagyszerű hasonlat. Talán más is érti, erről szól a munkánk.

Mint a szerelem

Az idős nénike három orchideát is rásózott a férjemre, már nem bírt velük, szerinte az összes csupa kóc volt. Először otthon vettem észre a többi orchidea levelei alatt megbújó virágokat, pár napra rá a céghez behurcolt is virágot bontott. Hasonló érzés ez a szerelemhez.

Kertecske

Amikor csak tehetjük, s amíg a szúnyogok engedik, kinn a kertben...

Jezsámen

Együtt öregedve a kerítéssel, de még mindig teli virággal.

Íriszek

Szépségesek idén.

Megkésve

Álmából későn ébredő...

Árvácska

Korán érkezett. Sápadtan sárga színű szirmaival, mintha a felkelő nap sugarait fürkészné az ablak párkányáról. Lelket melengető, aprócska színfolt ő a szürke télben.

Legszívesebben...

... mi is velük dagonyáztunk volna. Harminc fokos melegben így kell ezt. (PécsZoo)

Augusztusi őszillat

Öt körül értünk le a partra. Még melegen cirógattak a nap sugarai, a fűzfák ringatózó táncukat lejtették a szélben. Sokan fürödtek, mégis csendesebbnek tűnt minden, mint az elmúlt hetekben. A tó vize kellemesen hűvös volt, a kezemmel körkörös ívben hullámokat rajzoltam a felszínére - mindannyiszor megcsodálom a víz különös textúráját -, közben mindenféléről beszélgettünk, teli szőttük álmainkkal az ég kékjét. Néha megborzongtam, ilyenkor végigpásztáztam a horizontot, de békésnek tűnt minden, csak a zsigerekben megbúvó tudatalatti suttogta, valami változóban van. Nem akartam kimenni, jó volt érezni, ahogy a víz langyosan simogatva körülölel. A férjem szólt:

- Menjünk ki most már, fázom...

Kinn a parton üldögélve azon gondolkodtam, vajon mi az a varázslat, ami által megosztjuk a szívünk mélyén rejtőzködő apró titkainkat ezen a helyen, amikor egy pillanat alatt hatalmas szél kerekedett, a tó szelíden zöld színe komor ezüstössé vált, tajtékos hullámok nyaldosták a parti köveket, mellettük sikló igyekezett a biztonságot nyújtó rejteke felé. A fák addigi táncát valamiféle hangos sóhaj váltotta fel, a szél válaszul felkapta a már elsárgult leveleiket és vad játékba kezdett velük. Az emberek meglepődött arccal néztek körül, mintha arra vártak volna, hogy valaki kikapcsolja az égi ventillátort, majd a válaszra hiába várva gyorsan összekapkodták holmijukat, pár perc alatt kiüresedett a strand, megszűnt a zsivaj. A sirályok kitárt szárnyaikkal szinte mozdulatlan lebegtek a fejünk felett, majd hangos vijjogással jelezve egymásnak, ők is eltűntek a légben.

A nap lassan hanyatlott alá a horizonton, miközben tájat betöltötte az ősz elmúlást idéző, fanyar illata. 

Tücsök

A hálószobánk ablaka alá költözött egy tücsök. Először azt gondoltam zavarni fog, de nem... Ha félbeszakad az éjszakai szerenádja, izgatottan várom, hogy újra rázendítsen.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy mezei tücsökért így fogok aggódni.

Az első rózsa - így

Az idős néni már az ablakban állva várta Zé érkezését.
- Nézze, magának szedtem le! Az első rózsa, most nyílt ki.
- Köszönöm szépen! Majd odaadom a feleségemnek.
- Gondoltam... Szagolja meg!
- Hmm, milyen jó igazi rózsaillata van! Köszönöm!

Kis somogyi 2.

Bár napsütésben szebbek a fények, így is csodás volt...

Medvehagyma

Nekihasaltunk a városszélén megbúvó medvehagymásnak.

Gyertyánosban

Mennyire igaz, csak elég kimenni a természetbe...

Valamelyik hétvégén megpihenve a gyertyánok alatt csodáltuk, hogy hajladoznak most még ruhátlan ágaik a légben. Mintha valami éteri zenére járták volna táncukat. Valami különös misztérium a fáké, mindig olyan nyugalommal és békével töltődöm fel alattuk, érzem, ahogy szinte eggyé válok  az erdő csendjével, hangjaival... Mintha felemelnének időtlennek tűnő önmagukhoz.

Köszönöm...

Egy kis tavasz...

... a télben (bár most kinn sincs hideg). A karácsonyi fenyőnk friss, üdezöld hajtásai a nappaliban.

Vízért indultunk

Forrásvízért mentünk, rácsodálkoztam a tájra, az út egyik oldalán még zöldbe hajlottak a lombok, a másikon már barnásra festette a leveleket az ősz. A pára megült a tó mögötti bozótosban, meseszerűvé varázsolva a túlpartot. Zé megállt az erdő szélén egy kis ösvénynél, mondta megvár, csak menjek kedvemre. Kissé vonakodva indultam neki, mi különlegeset fedezhetnék fel a fákon túl a korai estében?
Még a lélegzetem is elakadt, mikor átsétáltam a bokrok alakította boltív alatt. Mintha egy másik világba cseppentem volna, körülölelt az ősz a minden szépségével, harsány, rikító színkavalkádjával, a makkok apró koppanásai ütemek adtak az épp csak neszt keltő, lágy esti szellő zenéjéhez.
Órákig tudtam volna még ott állni, s szívni magamba ezt a csodát.

Szeretném, ha Zé is látná.

Temető és naplemente

Az este a Hősök temetőjében ért minket, már nem először. Furcsának tűnhet, de Zével szeretünk itt lenni, mert ez a temető valahogy más, mint a többi.  Belépve az ódon kapun, mintha egy másik világba csöppennénk, pedig csak elhunyt katonák sírjai pihennek az ég felé nyújtózkodó fák alatt. Különleges békét és nyugalmat áraszt ez a hely az ágas-bogas kerítéssel övezett domboldalban.

Valamelyik nap a narancseper fákról beszélgettünk, eszünkbe jutott, mennyi van fenn a domb tetején a temetőben. Ősszel mindig hozunk haza a fák rücskös, zöld, citrusos illatot árasztó terméséből. Mostanra azonban csak szétmálló, vastag mohával borított vadnarancsokat találtunk az őszről itt maradt avarban. Zé volt a merészebb, felszedte, lenyúzta egy részüket, kutatta a magokat... irtózatos szaguk volt, néha úgy éreztem, alig kapok levegőt. Végül feladtuk, elrejtettünk egyet a csomagtartó mélyére. Közben ránk esteledett, csak most vettük észre a tűzvörösbe hajló naplementét. Gyönyörű volt. Hazafelé többször is megálltunk az út szélén, egy-egy pillanatra belefeledkeztünk, ahogy a nap utolsó sugarai arannyal borították be a szemközti dombokat, miközben izzó lávatengert rajzoltak a felhős égboltra.