Annyit gondolkodtam, mit írhatnék az esküvőnkről, de semmi fennkölt és megható nem jut eszembe. Igazán írnom is nehéz róla.
A polgárinak minden részletére emlékszem, még arra is, mikor az igennél megbicsaklott a hangom. Rövid és egyszerű volt, pont amilyennek képzeltük, mégis megcsillant egy-egy könnycsepp a szemünk sarkában.
A gyülekezeti esküvőről csak részletek ugranak be, ahogy telik az idő, egyre több és több. Sokan voltak, mi pedig állítólag aranyosak és szépek voltunk.
Mertek volna mást mondani... Őrült meleg volt, mert a közeledő vihartól megijedve befűtötték a termet. A pásztorunkról patakokban folyt a veríték, már-már megsajnáltam, míközben időnként átfutott rajtam a gondolat, hogy felkapom a ruhám szélét és belegyezek vele a lábaim közé, mielőtt lefordulok a székről Zét is magammal rántva. A fogadalom tételnél volt egy mondat (miszerint engedelmes feleség leszek), ahol
kínomban zavaromban elmosolyodtam, egy pillanatra elmélázva azon, hogy fogom ezt az egy mondatot őszintén és vidáman "eldalolni" Zének, a többiek jókat derülve mesélték utólag, még el is nevettem magam. Emlékszem, Zé milyen buzgón bólogatott, mikor arról volt szó, a feleségnek tisztelnie kell a férjét. Bezzeg akkor nem, mikor arról beszéltek, a feleséget mennyire kell szeretni! Talán az már említésre sem méltó,
de azért is megemlítem, hogy a gyűrűt grimaszolva és erőlködve, már-már toporzékolva tudtam csak Zé ujjára felhúzni, újabb okot adva a vendégseregnek a derülésre.
De ami a legfontosabb, nagyon jó volt érezni ott a teremben, mennyien szeretnek minket, s mennyire örülnek annak, ahogy mi szeretjük egymást. Holtomiglan-holtodiglan.
