EB

Osztrák-magyar meccs. Zé időnként felugrik, kiabál, amitől nekem a szívem majd kiugrik a helyéről.

Meddig fog ez még tartani?

Mert a foci

Ma kaptam az e-mailt, hogy pénteken meccse lesz a legkisebbnek. Rögtön eszembe jutott a tegnap este, amikor visszaértünk az edzésre, a srácok pólóban és rövid nadrágban játszottak a kivilágított pályán, én meg vacogtam a hidegben, a lábam is fájt már az álldogálástól, ráadásul még a cipőm is csupa sár lett. Zének jajgattam, mikor lesz már vége az edzésnek, miért nem lehet tíz perccel előbb befejezni, hát nem veszi észre az edző, hogy mocskos hideg van? Zé meg csak ott állt, élvezte, hogy magába szívhatta a pálya illatát, nagyokat derült azon, ahogy a kis törpék kergették a labdát. Már-már magamat szidtam, hogy idehoztuk a gyereket. Hát miért nem elég neki a suliban focizni, kell ez nekem? Egyáltalán miért kellett sporttagozatos osztályba íratni? Bolond az összes pasi, elvesztik a fejüket, ha valami gömbölyűt látnak, ami után rohanni kell... Körülbelül itt tarthattam a gondolatmenetben, mikor Zé egy félig megeresztett mosollyal a szája szegletében rám sandított:
- Aki fiút szül, az viselje a következményeket!
Na tessék... Jó mélyen hallgathatok, hisz igaza van.