Unalmas, ám cseppet bosszantó

Hogy a szappanoperánknak még se legyen vége, minden nap kapok egy-egy rövidebb üzenetet Ekremtől. Az utóbbi két üzenete valami olyasmiről szól, hogy szeretne az általa feltett kérdésre végre választ kapni. Jó lenne tudnom, mi a kérdés... Nem tudok törökül, azt a keveset is elfelejtettem, amit tudtam valamikor. S a fordításban nem jó barátom se a Google, se a Bing, se a többi online fordító. Alig értek valamit az általa leírtakból, csak sejteni vélem, ő mit ért az én angolul nyöszörgős, nyúlfarknyi üzeneteimből, ami ugye nem tartalmazza a választ a kérdésére.

Van az úgy...

Írok valamit, átírom, hozzá írok, törlök. Újra átírom. Törlöm egy részét, majd az egészet. Félek? Inkább csak tartok azoktól, akik nem feltétlen akarnak jót. Pedig egyszerű, hétköznapi dologról írtam volna... Talán épp ezért tartom jobbnak magamban tartani? Sosem szeretek előre beszélni valamiről nagyközönség előtt. Talán elég az is, ha pár barát tud róla. Vagy csak a család. Vagy csak mi ketten, Zével.
Néha elkap a hallgathatnék... Magam sem tudom, miért.

Ahogy a pipacs - Áginak köszönöm!

"A szellem fejlődése nem az intellektus, nem a mentalitás formáiban keresendő, hanem abban az alázatban, ahogy a pipacs meghajlik a szélvihar előtt. Az isteni erők iránt felvállalt alázatban nincs határ." 

 (Elisabeth Tömör - Érintés és Karma c. könyvből)

Türelem, mit terem?

Tudjuk, hogy van élet autó nélkül, mi is anélkül közlekedünk jó ideje. Viszont azt is megtapasztaltuk, hogy ez mekkora többlet kiadással jár időnként.
Így aztán múlt héten néztünk egyet, Zé beült, elfordította a kulcsot, mire a műszerfal füstölni kezdett. Tudomásul vettük, ez nem a mi autónk. Néztünk egy másikat, ami nagyon megtetszett mindkettőnknek, de közben úgy alakult, hogy arról is lemondtunk egy jobb reményében. Zé mégis úgy gondolta, csak szemrevételezi ez utóbbit, de ma reggel akkorát repült esett a kerékpárjával, arccal végigcsúszva a járdán neki egy kerítés falának, hogy inkább letett az utazásról. Tudomásul vettük, ez az autó sem ránk várt.
Úgy döntöttünk, türelmesek leszünk.
Most aztán ez ügyben is várjuk a csodát, miközben kerget a nav, a szolgáltatók is türelmetlenkednek, s tudjuk mi mindent be kéne fizetnünk, de a pénzt autóra kaptuk, nem élhetünk vissza senki bizalmával.
Egyik szemem sír, a másik nevet, nem akarok aggódni, inkább bízni abban, hogy jóra fordulnak a dolgok minden szinten, hisz annyi jó történik velünk minden nap. Hiszek abban, hogy Isten nem azért ad, hogy elvegyen, s hiszek abban is, hogy amikor elvesz egy kicsit, azért teszi, hogy még többet tudjon adni. Mindig szemem előtt van az ige a Zsidókhoz írt levélből, amit annyira szeretek:
"Soha nem hagylak cserben, sem nem hagylak magadra."

Az igazi

Zé 2010. augusztusában kérte meg a kezem. Az anyagi helyzetünktől függően a karikagyűrűink hol az ujjunkon, hol a zálogban voltak. Aztán pár hónapja ott hagytuk őket végleg. Az esküvő csak álom maradt.
Tegnap este Zé letérdelt elém, nem kérte meg a kezem, egyszerűen csak annyit mondott, úgyis én leszek a felesége és ujjamra húzta az újat, az igazit... Az esküvő szervezése folyamatban. Jelenleg ott tartunk, hogy minden tini az ismeretségi körünkből koszorús lány szeretne lenni, pedig mi csak két tanúval tervezzük a ceremóniát egy virágba borult tavaszi napon.

Lehetne már?

Tavaszt szeretnék langyos napsütéssel, égen úszkáló felhőkkel és virágos színekkel...

Képtelen vagyok komolyan

Vannak dolgok, amiket képtelen vagyok komolyan venni. Ha komolyan venném, írhatnám, most kerültem ám bajba, lassan már a megfilmesítésen is kezdhetek gondolkodni, ha ez így megy tovább. A régi török udvarlóm bejelölt ismerősnek az FB-n, ha anyukám megtudja... Nem is merek neki semmit mondani, mivel eléggé leharcolt lelki állapotban van. Az élettársa elköltözött, dúl a viszály, hetek óta napjában többször is fel kell hívnom jó anyámat, hogy legyen kinek kiönteni a lelkét. Tegnap a legnagyobb lányomtól kellett megtudnom, hogy ő fordítja le a török pasi leveleit, anyukám pedig este boldogan mesélte, hogy Ekrem szerint ő a világ legaranyosabb anyukája, s én nem is érdeklem őt.
Hagyjam annyiban? Vagy helyezkedjek arra az álláspontra, ha harc, hát legyen harc? Nem lesz harc.

Egyébként nem jelöltem vissza. Még. De vissza fogom, mert még dolgunk van egymással. Egy kicsi.

Örömködős

Novemberben óta tervezzük, de hétvégén JA teljesen váratlanul bedobott a mély vízbe, egyszerűen megírta mindenkinek, hogy innentől kezdve együtt szerkesztjük a gyülekezet hetente megjelenő újság(ocsk)ját, ami azt jelenti, hogy az e hetit nekem kell megszerkesztenem. Ma egész nap a Worddel szenvedtem, kiderült, nem tudok én arról semmit, de még annyit sem, de azért estére csak sikerült valamelyest kiokosodnom, némi segítséget is igénybe véve. A lap kész, a vasárnapi megjelenésre vár.

Epés vagyok még?

Már nem is fáj, inkább csak olykor-olykor szúr. Alig észrevehetően, s egyre ritkábban. Ma is voltam kezelésen, hétvégén pedig megyek tanfolyamra (4/a). Utána már én is bombázhatom a köveimet, ha egyáltalán még vannak.

Mesélj, mi volt

- Na mesélj, mi volt?
- Mire gondolsz?
- Hát az istentiszteleten vagy minek nevezik...
- Mire vagy kíváncsi? Részletesen mondjam el, miről beszéltek?
- Nem tudom elképzelni, hogyan zajlik egy ilyen...
- Már elmondtam... Az elején ének, utána ima vagy akár közben, utána prédikáció, a végén újra dicséret, szóval ének és ima. Majd meglátod!
- Várj! Milyen az ima?
- Hogy hogy milyen?
- Mindenki imádkozik?
- Nem, általában a pásztor. De vannak közös imák is, közbenjárás, amikor másokért imádkozunk. Olyankor mások is imádkoznak. Bárki, aki szeretne...
- Jó, de ezek betanult imák?
- Nem, sosem tanulunk be imát...
- Azt hittem, mindenkinek van egy-egy betanult imája.
- Dehogy! Azt mondod, ami a szívedben van éppen akkor.
- S az énekek?
- Mi van az énekekkel?
- Akkor azok sem betanultak!
- Na, ennek fussunk neki még egyszer...
- Arra gondolok, hogy akkor azok sem betanult dalok?
- Hát milyenek??? (röhögök nagyon)
- Na jó! Ok... (ő is)

Mert Weöres

Barátom, nincs semmi titkom. 

Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért 

miként képzelheted, hogy te látsz engem?

(Weöres Sándor)

Járdák

Nagy gépekkel verik szét a házunk előtt a sok évtizedes, összevissza töredezett járdát, állítólag lesz helyette szép új. Zé a meggyfáinkat félti az utcán, én csak nézek magam elé megilletődve, miközben érzem a gép moraját talpam alatt, az ütésekbe beleremegnek még a falak is.
Talán öregszem, nem tetszik a változás, jó volt nekem az a régi, itt-ott füvekkel benőtt, világosszürkére kopott járda. Olyan igazán utcavégi hangulata volt, ráhajlottak a meggyfa ágai, a tujáink is egyre inkább elterültek rajta. Most kíméletlenül megnyírbálták mindet. Tudom, hogy az új csak ideig, óráig hivalkodik csillogón, szurkos feketén, s azt is hamar megszokjuk, hogy nem kell lehajolni a repedések közt megbújó gyomokért, a púpokban sem akad el majd a hólapát.
Nézem a munkásokat, az eső elől menekülve az autóban várják a jobb időt. Várhatnak talán estig is, mindenfelé szürkére festett az ég, esik rendületlenül.

Mire leírtam ezt a gondolatsort, a munkások el is tűntek. Nincs már járdánk, se új, se a régi, csak még egy árok a vízelvezető mellett, most ebbe is gyűlik az esővíz.

A kukta

Zé annyira szeret engem, hogy miután anyukám "kisajátította" a hajdani török udvarlómat, ma hozott nekem egy eredeti török kuktát. Igaz, ennek nincs szép fehér sapkája, kicsit rideg és kemény is... De, mint mondja, legalább segítségemre lesz abban, hogy legyen hol kieresztenem a gőzt. (lásd előző bejegyzés)

Felháborodhatok?

Felháborodhatok azon, ha Zének egy régi ismerőse  "Szia Kedves!" megszólítással ír neki levelet?

Csak nevetett, nevetett

És az Úr megígérte a férfiaknak, hogy jó és engedelmes feleségeket találnak majd a világ minden szegletében. Aztán gömbölyűre alkotta a földet... és csak nevetett, nevetett és nevetett...
(Mark Gungor)

Az a török fiú

Néhány napja anyukám kérte fordítsak le egy üzenetet, amit egy ismeretlen török fickótól kapott a facebookon, aki a nevem is megemlítette a soraiban. Mondtam neki, valami spam lehet, törölje ki.
Tegnap felvették egymást ismerősnek, kiderült egy régi udvarlóm, Ekrem az álnéven. Anyám zokogva könyörgött, hogy fel ne merjem venni ismerősnek, mert akkor lehet, hogy elveszíti és azt nem bírná elviselni. Annyira megütköztem azon, amit mondott, hogy hirtelen köpni-nyelni sem tudtam... Végül csak meg kérdeztem:
- Ha ismerősnek jelöl engem is, akkor utasítsam el?
- Hát nem tudom, mit mondjak erre. Te tudod, mit csinálsz... Zének sem esne jól, remélem ezzel tisztában vagy.
- Szerintem Zét ez nem érdekli. Ezer éves történet. De te most le akarsz beszélni ezzel...
- Értsd meg, nekem nagyon fontosak azok az emlékek, amikor ő itt volt. Életem egyik legszebb időszaka. Nem szeretném, hogy beleavatkozz!
- Neked? Mibe ne avatkozzam bele?
Nem is folytattam inkább a beszélgetést... Rettenetesen éreztem magam. Mintha a vetélytársa lennék. A féltve őrzött emlékeinek a vetélytársa?

Ekremet tizenhét évesen ismertem meg Törökországban. Anyukám mindenáron össze akart boronálni minket, én pedig féltem, mert fiatal voltam és semmire nem éreztem késznek magam. Nem véletlen utasítottam vissza a leánykérést sem. Igaz, volt bennem egy jó adagnyi lelkiismeret-furdalás, hisz annak idején többször megfordult a fejemben, hogy egy Ekremmel kötött házassággal elmenekülhetnék anyám közelségéből (egészen Törökországig), s mivel kedveltem őt, az utolsó pillanatig leveleztünk, ezt még tetézték az öngyilkossági kísérletei, ami kétszer is a visszautasításomra volt válasz.
Pár éve megtaláltam őt a Facebookon, felvettük egymást ismerősnek. Már tudtam, hogy jól van, ennyi számomra elég volt, de ő egyre több és több kérdést tett fel. A levelezésünk nem tartott sokáig, mert a szőkére festett, jóval fiatalabb és féltékeny feleség közbelépett. Nyomdafestéket nem tűrő stílusban özönlöttek a levelei, törökül. Letiltottam. Ekremet, a feleségét, a fiukat. Aztán kaptam egy e-mailt, majd onnan is a felesége által írott leveleket, letiltottam a címet. Aztán kaptam egy újabb e-mailt más címről, amiről senki nem tudott. Egy ideig. Írtam egy utolsó búcsúlevelet, majd ezt a címet is letiltottam.

Andrius Kovelinas

Kovelinas művészeti főiskolán végzett Kishinauban, Litvániában 1978-ban. Azóta számos kiállítása volt Európában. Jelenleg Írországban él a családjával.
Engem egyszerűen lenyűgöz némelyik festménye. Az a csodálatos képzelőerő is, ami által Kovelinas létrehozta magát a stílust. Szeretem, ahogy a képein megjelenik a gyengédség, a báj, az érzékiség, a szenvedély. Tetszik, ahogy érez minket.

Hazug embert, sánta kutyát

Tudtam én, hogy nem csal a megérzésem a fenyőfás munkát illetően, mert akiről gyanítottuk, hogy nem tisztességes velünk, arról ma kiderült, hogy még a csillagos eget is a mi kárunkra... A vicc az egészben, hogy ő még csak nem is sejti, hogy mi már mindent tudunk.
Ilyen az, mikor összejátszok és nyomozásba kezdek egy (nyugalmazott) rendőrrel.

Szólsz majd?

- Sokat hazudtam neked?
- Hát eleget, de nem vészes.
- És ezek után még mindig szóba állsz velem?
- Szóba. Ismerlek.
- Akkor most még egyszer megkérdezem. Még mindig szóba állsz velem?
- Megint csak azt mondom, igen. Nehogy azt gondold, te vagy az egyetlen ilyen ember! Akkor nagyon sok emberrel nem állhatnék szóba.
- De miért?
- Mert nem nagy hazugságokról van szó. Lódítások, ferdítések, amikről talán magad sem tudod miért szükségesek. Sokszor mások sem tudják, miért teszik. Szerinted melyikünk nem tett ilyet?
- Miért nem szólsz, ha észreveszed rajtam?
- Minek? Úgy is letagadnád, terelnél, satöbbi... Nem ér annyit az egész. Mondok egy példát. Egy adott dolog kapcsán történt valami, teljesen mindegy, mi volt az. Másnap megszólalt a telefonom.
- Férfi vagy nő volt?
- Nem lényeges. Valahol számítottam a hívásra. Néztem a telefont, azon gondolkodtam, felvegyem-e. Aztán úgy döntöttem, nem fogom felvenni, mert már nincs mit beszélnem az illetővel. A maximális ideig csörgetett. Eltelt jó néhány perc, majd jött egy sms: elnézést, félrenyomtam, mást akartam hívni. Valami ilyesmi. Szerinted? Máskor is tapasztaltam nála hasonlót. Kinyomta a telefont beszélgetés közben, utána foglalt volt, a másikat is kinyomta, mikor azon próbáltam hívni. Persze kiakadtam. Miután nem jelentkeztem, pár nap múlva felhívott, mintha mi sem történt volna, sőt ami még rosszabb, nyájas magyarázkodásba kezdett. Hallgattam. Mosolyogtam szomorúan. Mit mondhattam volna neki?
- Értelek. Tudom, miről beszélsz. Egyet ígérj meg nekem, ha hasonlót teszek, nekem szólni fogsz!
- Nem ígérem meg.
- Miért nem?
- Mert dög vagyok. Különben sem ígérek soha semmit. Emlékszel, mit mondtam egyszer? Mikor rajtakapok valakit, hogy hazudik, aztán még egyszer, játszani kezdek. Az egész arról szól, hogy hülyébbnek látszom, mint ami vagyok, miközben jót szórakozom a másik látszólagos agyafúrtságán. Beleviszem abba, amit kiötlött. Aztán lássuk, mire viszi...
- Igen, ezt ismerem. Még ma is játszol?
- Nem igazán. Tisztességtelennek érzem. Meg tudod, nagyon fárasztó hülyébbnek látszani. Egyszerűen beleuntam.
- Velem játszol?
- Már nem. Rád hagyom. Másokra is. Tudom, ők nem. Ennyi.
- De szólsz majd?
- Nem.
- Tényleg dög vagy.
- Az.

BBW

A nagy fenékkel és hatalmas mellekkel büszkélkedő bbw modellek fotóit elnézve, úgy tűnik, tán én vagyok az egyetlen kövér dagadt divatosan duzzadt terebélyes nő, akinek méretes tokája is van.

Félix, mint stylist

Mondtam a legkisebbnek, csináljon valamit a kutyájával, mert csomókban lóg a szőre, filcesedik, borzalmasan néz ki szegény. Szinte alig hallhatóan válaszol:
- Jó.
Csak ennyi. Gondoltam, ennyivel le is tudta. Fel sem tűnik a csend. Nem sokkal később azonban hallom, ahogy Zé hazaérve kiabál a nappali felől:
- Szívem, hát mit művel ez a gyerek, miért engeded neki?
- Miért, mit művel?!
- Gyere ide és nézd meg!
- Megyek már, nyugi!
Félix fiam ül a nappali közepén, kezében olló, előtte a kutya, mellette legalább akkora halom szőrkupac, mint maga az állat.
- Kisfiam, te mit csinálsz?
- Te mondtad, hogy kezdjek valamit Cseppkével. Hát megnyírtam.
- De így??? Ilyen állat nincs is, mint ahogy ez a kutya most kinéz... Szörnyű!
- Én nem viszem ki ezentúl a házból. Mit szólnak az utcán? - szól közbe Zé.
- Majd kiviszi a gyerek!
- Én nem viszem, az biztos - vágja rá a legkisebb.
- De most úgy néz ki, mint egy birka, akit futtában nyírtak meg! Így nem vihetjük sehová.
S ez még nem volt elég. A kutyát megnyírta, a macskát öltözteti. Az meg tűri... Talán még tetszik is neki. Úgy pózol nekünk, mint valami celeb.
Azt mondják, a kedvencek hasonlítanak a gazdáikra. Hát remélem, ha ezeket meglátja valaki, nem von le messzemenő következtetéseket.

Hét dolog magamról

Katici és Any1 játékra hívott. Szeretnék, ha hét dolgot elárulnék magamról.
Örömmel olvastam mások megosztott gondolatait, mégis kicsit megilletődtem, mikor megláttam a nevem. Hisz mit is oszthatnék meg magamról, amiről nem írok egyébként? Amiről nem írok, arról nem véletlen, hogy nem...
Próbáltam azért "összegondolni" pár dolgot...
1. Festőművésznél tanultam rajzolni a gimnáziumi éveim alatt, rajzból és művészettörténetből érettségiztem, ebből is felvételiztem, de nem vettek fel főiskolára. Annyira elkeseredtem, hogy hosszú évekig nem fogtam ceruzát a kezembe.
2. Anyukám nagyon szigorú volt, határozott elképzelése volt arról is, ki az ideális férjjelölt számomra, így nem hagyományos leánykérés volt az enyém, úgy szöktettek el otthonról.
3. Ezerkilencszáz-kilencvenkettőben tértem meg egy gyülekezetben. Tudom, milyen tékozló fiúként élni, s csak reménykedni abban, hogy újra közel kerülhetek Istenhez. Aki ebben nagyon sokat segített: Pipulka.
4. A fekete kávénak még az illatát a szagát is utálom. Egy jó kis kávézás? Soha.
5. Óvodás korom óta őszülök. Ha nem festetném a hajam, hófehér lenne.
6. Szeretem a csendet, annak apró zajaival együtt. Időnként szükségét érzem annak, hogy elvonuljak és "magamra zárjam az ajtót".
7. A modern és minimalista dizájn távol áll tőlem. Életidegennek és ridegnek érzem az ilyesmit. A rusztikus, akár puritán, természetközeli stílust inkább kedvelem.
+1. Szeretek a fűben heverészni, legfőképp vízparton. Behunyt szemmel hallgatni a szelet, a víz hullámverését, a föld lüktetését... Eggyé válni mindezzel. S mindezek után szeretek a vízben lubickolni, lyukakat ásni az iszapba, lefröcskölni egymást, miközben halottnak hitt katicabogarakat mentek ki a vízből, hogy aztán a parton életet leheljünk beléjük, Zével.

Már sokakhoz eljutott ez a játék, de...
Angel, Hajnalfürdő, Jenever, Lobelin, Manó, Medora, Pipulka.