Nagy gépekkel verik szét a házunk előtt a sok évtizedes, összevissza töredezett járdát, állítólag lesz helyette szép új. Zé a meggyfáinkat félti az utcán, én csak nézek magam elé megilletődve, miközben érzem a gép moraját talpam alatt, az ütésekbe beleremegnek még a falak is.
Talán öregszem, nem tetszik a változás, jó volt nekem az a régi, itt-ott füvekkel benőtt, világosszürkére kopott járda. Olyan igazán utcavégi hangulata volt, ráhajlottak a meggyfa ágai, a tujáink is egyre inkább elterültek rajta. Most kíméletlenül megnyírbálták mindet. Tudom, hogy az új csak ideig, óráig hivalkodik csillogón, szurkos feketén, s azt is hamar megszokjuk, hogy nem kell lehajolni a repedések közt megbújó gyomokért, a púpokban sem akad el majd a hólapát.
Nézem a munkásokat, az eső elől menekülve az autóban várják a jobb időt. Várhatnak talán estig is, mindenfelé szürkére festett az ég, esik rendületlenül.
Mire leírtam ezt a gondolatsort, a munkások el is tűntek. Nincs már járdánk, se új, se a régi, csak még egy árok a vízelvezető mellett, most ebbe is gyűlik az esővíz.
