Segélyhívó

- Hívd fel őket, mert ha nem teszed, lehet egy életen keresztül lelkiismeret-furdalásod lesz.
- Ajhh, már! De mit mondjak nekik? Bejelentést szeretnék tenni?
- Nem. Segítséget kérsz, mert nem éred el.
- Mondjam azt is, hogy volt pár hete egy szuicid kísérlete és tervezi a következőt?
- Nem. Öngyilkossági kísérlete volt.
- Az ugyanaz. Miért nem mondhatom, hogy szuicid?
- Mert lehet, nem értik.
- Ezt most azért mondod, mert te is rendőr voltál?
- Nem, de ismerem őket...

Kimentek. Négy rendőrautó, két tűzoltó. Otthon ült, tátott szájjal nézte az ablakból, mi ez a felfordulás. Még nem sejtette, hozzá mennek. Utána felhívott. Éreztem, ahogy dolgozik benne az adrenalin. Törődnek vele, ha csak így is. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, várja, hogy valaki majd megoldja helyette a dolgait. Hónapok óta ül, tespedve a semmi határán, mert minek tenni valamit is, már sosem lesz olyan, mint régen... Amikor szintén ezt várta el másoktól. 

Unoka, vagyis...

... valószínű, hogy unokák vesznek körbe minket pár hónap múlva.

Gyorsabban múlik

Régen szinte vártam az évszakok múlását. Néhány éve szinte észrevétlen röppennek el mellettem, inkább lassítanám, mégis gyorsabban múlik az idő. Viszont egy-egy soha vissza nem térő pillanat sokkal mélyebbre bevésődik. Tengernyi fehéren virágzó eper a fűben megbújva, rikító repcemező felett köröző ölyvek a kék égen, békésen döngicsélő poszméh a vadalma szirmai között. S most látom, szorgos, egymás után masírozó hangyák az ebédem körül...

A fecskék

Megint eltűntek... Négy fészek. Mind üres. Valami madárcsalogató esőtáncot fecsketáncot vagy varázserejű kántálást ismer valaki? Vagy valaki, aki ismer olyat, aki már hallott valakiről?

Áprilisi Balaton

Ha már beharangozták péntekre a jó időt, gondoltuk, körülnézünk a déli parton.
Magyaráztam a férjemnek, de anélkül is tudta ő jól, hogy be kell mennem a vízbe, bármi áron, nem érdekel a tizennégy fok, akkor sem, ha megfagyok. Megálltunk jó pár strandnál, a vaslépcsők még mindenhol a parton pihentek. Esdekelve néztem Zére, aki már-már feladta a keresést, amikor eszembe jutott a bélatelepi kis strand a gyorsbüfék mögött. Kora estére értünk oda, nem kellett csalódnunk, a lépcsők vízben álltak, de ott meg olyan mély volt a tó vize, hogy épp csak be mertem merészkedni. Nem úgy a férjem.

Annyira szíven ütött, majdnem elsírtam magam, mikor a strand bejáratánál észrevettem a kivágott, földön heverő fákat. Miért? Miért? Nem zavartak ott senkit. Mindig a Gyűrűk ura sorai jutnak eszembe ezekről a fákról. Szauron szolgái, ahogy pusztítotják a matuzsálem korú, hajdan a szélben büszkén hajladozó fákat. Olyan szívbe markolóan szomorú ez. Még a levél el sem kókadt az ágakon, a föld nyeli fák könnyeit, ahogy bénán, haldokolva fekszenek a fűben. 

Boldogság

Amikor beléptem az ajtón, rögtön megütötte a fülem a hangos csiripelésük, kijutva a kicsiny udvarra láttam, ahogy egymást kergetve köröznek fenn a magasban. Két fecskénk megérkezett. Bizony, még a könnyeim is kicsordultak a nagy boldogságtól.

A Húsvét margójára

Délelőtt rákérdezett a munkatársam, hogy telt az ünnep.

- A húsvét fárasztó. Bocs, hogy ezt mondom, de örültem, hogy tegnap nem voltak kliensek, s te is szabadságon voltál, mert zombiként léteztem hol a székemben, hol a fotelbe átülve. Hétvégén többnyire tizenhárman, tizenöten voltunk, hétfőn a konyhát már inkább börtönnek éreztem, mint a sütés-főzés örömteli helyének. De Bese cuki volt, vettünk neki egy lila víziló formájú homokozót, ami már annyira ronda, hogy szépnek tűnik. A gyerek okos, naná, hogy a legszebb és legokosabb unoka a földön, mindenre figyel és mindent tud. A gyerekeim is elég jól bírták, azért vasárnap este már borult a bili... S akkor örültem, hogy másnap már hétfő.
- Hát nem csodálom, nálunk éppen így. Csak mi az ország másik végében. Ennyi ember, ha össze van zárva kis helyen, előbb-utóbb robban valami... Ez természetes velejárója a dolgoknak.

Hol lehetnek?

Négy magára hagyott, néma fészek a munkahelyem bejárata mögötti udvari átjáróban. Hetek óta egyre reménytelenebbül, de még mindig várom a fecskéink hazatértét. Ahogy belépek az ajtón, csak a csend fogad. Olyan szomorú lesz ilyenkor a szívem.

Madár a dróton

Az autó feletti villanydróton tollászkodott a reggeli fagyban, már - már megigézte a felkelő nap reá hulló, aranyszínű fénye, amikor hangos nyikorgással kinyílt a régi, rozsdásodó vaskapu. Ketten léptek ki az utcára, sietve, felemelve a hangukat, megtörve a csend varázsát. A gerle fölreppent, csak egy apró pihét hagyott maga után, ami rátapadt az autó tetejére fagyott párára.
Miért tanítják azt, hogy a csak lábad elé nézz? Olyan mélyen ivódott belénk ez a pár szó, reggelente bambán, szót fogadva az ősi "parancsnak" nézünk magunk elé, nem törődve semmivel. Pedig a reggelek különleges fénye mindig sejtet egy-egy apró, kis csodát bármerre kalandozik el a tekintetünk.

Észrevenni a új nap szinte észrevétlen, megbúvó csodáit nem más, mint egy ima, amikor a hála felébred a szívben, hogy aztán elkísérjen minket, s velünk legyen egész nap. 

Házassági évforduló

Falusi halászcsárda teraszán üldögélve.
- De drága vagy! Most látom csak! Hogyhogy azt a pólót vetted fel, amit tőlem kaptál?
- Látod, hogy lezsírozzam...

Szakmai készségfejlesztés

A tegnap délutáni szakmai készségfejlesztés órán a halálról, az elengedésről volt szó. Ildikó, az oktatónk csak annyit kért, írjunk le egy esetet, ami valamely szerettünk elvesztéséről szól. Hirtelen nem is tudtam, mit írhatnék, mert elengedtem már, akiket elveszítettem. Aztán mégis leírtam: "a meg nem született gyermekem elvesztése, akitől sosem tudtam elbúcsúzni, így az elengedés is nagyon nehéz volt". Közben olvastam a többiek sorait, megrendítő, szívbemarkoló volt az a rengeteg veszteség. Ildikó hangosan felolvasta mindet, hozzá-hozzáfűzött némelyikhez egy-két mondatot. Azon gondolkodtam, nem megfelelő erre ez a kiberteres megoldás, mert jó lenne mindenkinek hangosan kimondania, amit érez. S ekkor visszahallottam az általam leírt mondatot... Valahonnan a tudatalatti mélyéről tört fel belőlem a fájdalom, utat engedve a könnyeknek. De hisz már elengedtem, akkor miért? Miért tör fel belőlem ilyen mélyről? Miért zaklat fel ennyire? Már csak messziről jutottak el hozzám a szavak: csak tedd rá a kezére a kezed... De én nem tehettem rá, nem foghattam, nem érinthettem... a lelkemben kellett eltemetnem.

Tipikus női

Ülök a munkahelyemen, egyedül vagyok. Még rámolnom kéne, pakolgatnom jobbra-balra, de ehelyett az ablakon kopogó esőcseppeket hallgatom, s közben pasztell falszínekkel variálok. Kirámoltuk a fiúk régi szobáját, egy újabb zsáknyi felesleges holmi landolt a kukába. Ma érkezik a kihúzható sarokülő az internetes bolhapiacról, szürkéskék színben. A szoba még "sportszeletzöld" színű borzalom, hogy legyen kedvem hazamenni, egyfolytában tervezgetek, szürkékben, homokszínekben, az öregedő fa színében gondolkodom, amitől persze a férjem teljesen kiborul, mert hol vagyunk még attól, hogy tervezgessünk és fessünk, örüljünk annak, ami van, különben is folyik a vécétartály a tömítésnél, azt kell megjavítani.

Képzés

Alap- és szakellátásban dolgozóknak szólt a képzés, amelynek témája "A gyermekvédelmi jelzőrendszeri tagok együttműködésének elősegítése – a kapcsolati erőszak és az emberkereskedelem okozta ártalmak azonosítása és kezelése" volt. Lazán, nevetgélve álltunk neki a háromnapos képzésnek, "mi újat mondhatnának nekünk?" címszóval, aztán az utolsó nap végén mégis úgy éreztem magam, mint akit lelkileg agyontapostak. Nem az előadások, inkább a résztvevők által megosztott esetek némelyike miatt. Sokkoltak.

Mert mindenből lehet tanulni...