Magyaráztam a férjemnek, de anélkül is tudta ő jól, hogy be kell mennem a vízbe, bármi áron, nem érdekel a tizennégy fok, akkor sem, ha megfagyok. Megálltunk jó pár strandnál, a vaslépcsők még mindenhol a parton pihentek. Esdekelve néztem Zére, aki már-már feladta a keresést, amikor eszembe jutott a bélatelepi kis strand a gyorsbüfék mögött. Kora estére értünk oda, nem kellett csalódnunk, a lépcsők vízben álltak, de ott meg olyan mély volt a tó vize, hogy épp csak be mertem merészkedni. Nem úgy a férjem.
Annyira szíven ütött, majdnem elsírtam magam, mikor a strand bejáratánál észrevettem a kivágott, földön heverő fákat. Miért? Miért? Nem zavartak ott senkit. Mindig a Gyűrűk ura sorai jutnak eszembe ezekről a fákról. Szauron szolgái, ahogy pusztítotják a matuzsálem korú, hajdan a szélben büszkén hajladozó fákat. Olyan szívbe markolóan szomorú ez. Még a levél el sem kókadt az ágakon, a föld nyeli fák könnyeit, ahogy bénán, haldokolva fekszenek a fűben.