2012. augusztus 31.

Pánikroham?

Nem tudom, mi történt velem. Már akkor borzasztóan rossz érzés kerített hatalmába, mikor megláttam azt az embertömeget a papír és írószer üzletben. De muszáj volt bemennem megvásárolni a hiányzó holmikat a suliba! Épp a grafit ceruzák közt válogattam, mikor éreztem, ahogy szinte egyik pillanatról a másikra kiver a veríték. Beszélni sem volt kedvem. A kígyózó sorban állva már szinte minden erőm elhagyott, mikor Kamilla lányom szinte megrökönyödve nézett rám:
- Anya, te nagyon rosszul nézel ki!
Akkor már hányingerrel is küszködtem. Végül Zé parancsolt ki az üzletből, én pedig nem nézve senkire, siettem a kijárat felé. Szinte megváltás volt a friss levegő. A soron következő bevásárló központból ugyanígy menekültem.
Pánikroham? Még sosem éreztem ilyesmit.

2012. augusztus 30.

Fogyok a disznókkal

Sejtettem valahol, mégis megkönnyebbültem, mikor az orvos mosolygós hangon közölte, semmi komoly bajom sincs. Így most adtam magamnak három hónapot, aztán újra kérek egy laborvizsgálatot, ha szükséges. Gyógyszerre nincs szükségem, csak diétára, s kicsit egészségesebb életmódra.
Megrendeltem a kókuszzsírt is, amit ajánlottak. Az íze teljesen semleges, főzni is kitűnően lehet vele. Arról már régebben olvastam, hogy nagyon egészséges, használata olyan zsírsavakat juttat a szervezetbe, amilyen az anyatejben található (laurinsav), ami pedig jótékony hatással van az immunrendszerre. Arra az érdekességre viszont csak a napokban bukkantam rá, hogy jótékony hatásának felfedezése a negyvenes évek Amerikájához fűződik, amikor is olcsó kókuszzsírral akarták felhízlalni a sertéseket. A disznók viszont a remélt hízás helyett hirtelen fogyásnak indultak, aminek oka épp az említett kókuszzsír volt.

Anya kezdődik...

A legnagyobb lányom zokogva hívott fel délután, haza akar jönni. Elege van az egyetemből, a barátjából, azt mondja, ő inkább elmegy Afrikába önkéntesnek. Remélem, nem gondolja komolyan, hisz négy, kilences átlaggal zárta az évet. Az egyetem elvégzése után is el lehet menni Afrikába...
Az eggyel kisebbik a tegnap estét zokogta végig, mert bár felvették a pécsi egyetemre (igaz, nem az elsőnek megjelölt szakra), az egyik legrosszabb kollégiumban kapott helyet, ahová nem szeretne menni. Vigasz, ha már elindul az év, kérheti az áthelyezést máshová.
A nagyfiam ugyan kitűnő előrehozott érettségit tett angol nyelvből, de már jelezte, ha a nyelvizsgájához nem is, de matematikából külön tanárra lesz szüksége a jövőre esedékes felvételije miatt. Esténként pontokat és krediteket számol, s hozzám rohan, ha nem ért valamit. Én az egészet nem értem...
A negyedik a gimnáziumot kezdi, kollégiumba költözik, ráadásul csak ide a város túlsó végére, de hát ez is az AJTP része.
A két kicsi egyezkedik, mikor hogy járnak majd suliba, hisz ők még egyfelé mennek, de már nem sokáig. A legkisebb lányom nyolcadikos, a legkisebb is ötödikbe lép.
Még mindig úgy írom és fogom is: kicsik, pedig már minden gyermekem nagy, nagyobbacska, semmiképpen sem kicsi. Nem gondoltam én ezt annak idején végig, nem... Pedig komolyan annyira büszke vagyok rájuk. Csak néha úgy érzem, nincs elég erőm és türelmem, s ilyenkor mindig arra gondolok, legalább időm legyen...

Drágám

- Zé, nem akarsz szeretkezni?
- Most képtelen vagyok erre szívem!
- Akkor csináljunk valami mást!
- Na jó, figyelj csak! Felolvasok neked...

2012. augusztus 25.

Csak egy kósza gondolat

Naiv voltam, mert gondolni mertem... Hogy hamar túl teszem-e magam a történteken, illetve meg nem történteken, még nem tudom.

2012. augusztus 24.

Mert kreatív család vagyunk


Zé vissza se nézve ment ki a partra, a legkisebb is olyan furcsán nézett rám: 
- Anyuka, te hány éves is vagy? 
Hát törődjek én velük? Miért nem építhetek várat, ha már ennyire sekély a víz? Nem keltem fel, csak azért is csorgattam, építettem, ha egy-egy hullám el is mosta az elején a váram alapját. Aztán már a Fixi is segített, majd Zé is csatlakozott, mert a kíváncsisága erősebb volt, minthogy leheveredjen a fűbe az ásítozó, lustálkodó napozók közé. Erősítettük, magasítottuk, várfal készült a víz ellen, tornyokat építettünk az őröknek, vízi növényekkel feldíszített teraszt alakítottunk ki a szerelmeseknek. Aztán Zé és a legkisebb hullámokat "korbácsoltak". Szép lassan hullott alá az iszapfal, majd simult el a víz szintje felett szinte észrevétlen. Mi pedig halkan kántáltuk: 
- Vár állott, most kőhalom, kedv s öröm röpkedtek... 
Mert nem csak kreatívak vagyunk.

Újra Balaton


Csak ott álltam a fonyódi parton és nem akartam hinni a szememnek. Idén már második alkalommal. Nyár elején a part menti sziklák közül tűnt el a víz, most meg...
Mert én szeretek a víz mellett feküdni és becsukott szemmel hallgatni, ahogy a hullámok nekicsapódnak a köveknek. Elrévedni a messzi távolba, vagy a part mellett úszkáló kishalakat figyelni, ahogy be-betévednek a kövek közé, hogy aztán villámgyorsan elillanjanak onnan. Most meg csak ott ültem a parton és bámultam, ahogy Zé és a legkisebb rúgdossák a bokáig sem érő vizet. Jókat mosolyogtam egy idős házaspáron, akik rózsaszín napernyőt vonszoltak maguk után, majd alkalmas helyet találva annak, apus leszúrta azt az iszapba, hogy mamus annak árnyékában pihenhessen. Mamus körbenézett, majd megnyugodva, hogy senki nem nézi őket (mert egy rózsaszín napernyő nyilván senkinek nem szúr szemet), rávetette magát egy gumimatracra, miközben apus kényelmesen elhelyezkedett az ernyő alatt. De hol a matrac úszott arrébb, hol a napernyőt kapta fel a szél. Apus győzött rohangálni a vízbe asszonyért, ernyőért, majd kifáradva nyúlt el a langymeleg víz iszapjában. Közben Zé és Fixi teljesen eltűntek a szemem elől, sőt Kamilla lányom és a barátnője is. Én pedig még mindig ott ültem a parton és néztem az ég kékje alatt repkedő sirályokat, a part mentén úszkáló hattyú családot, na meg az iszapban csúszkáló fürdőzőket (délután láttam egy kagylót, ugyanazon mozgással haladt a sekély vízben, mint ők), s azon gondolkodtam, hogy lám, szép lassan fogyatkozunk, már csak három gyerek jött velünk, azok közül is egy - nem a miénk... Aztán előkerült Zé és a legkisebb, unszolásukra velük tartottam a langymeleg vízbe, hogy aztán krokodilként hasítsam a vizet, majd lamantinként haladjak a part felé. Nesze neked balatoni romantika!

2012. augusztus 21.

Keresgélünk, nézelődünk


Hónapok óta tervezzük, hogy magunk mögött hagyjuk a várost, ahol élünk. Nincsenek munkahelyek, nem történik semmi. Van ugyan egy réteg, aki biztonságban érzi magát, a többiek szép lassan válnak mosolytalan zombivá vagy menekülni próbálnak, mint mi is. Tősgyökeres, röghöz kötött emberek húznak sarut a lábukra, hogy tovább álljanak innen. Zé vidéki falvak ingatlanjai között böngészett eddig, főleg Budapest környékén és az Alföldön, pár napja csak a fővárosiakat nézi. Mert szeretnénk mi kertészkedni, állatokat tartani, de számunkra most a munkahely megteremtése mindennél fontosabb. Szép lassan magasodnak az adóssághegyeink, lépnünk kell, mielőtt mindent elveszítünk. Már Kőbánya, Újpalota és Békásmegyer apró paneljeivel is szemezgetünk, áthidaló megoldásnak bármi megteszi. Hozzám legközelebb azonban mégis azok a régi, többé-kevésbé lepukkant udvari lakások állnak, amik elindítják a az alkotó fantáziát, amiket kedvedre alakíthatsz nem csak belül, de kívül is.

Inkább hallgatok

Cefetül éreztem szinte egész nap magam. Még Zének sem beszélek arról, hogy olykor az egész világ kifordulni látszik a helyéből, amikor felállok valahonnan. Így is hálás vagyok a türelméért. A gyerekek előtt még inkább hallgatok, inkább higgyék azt, hogy kicsit elhagyom magam.
Komolyan várom a holnapi laborvizsgálatokat, így pár nap múlva már sokkal okosabbak leszünk. Mindenesetre holnap megrohamozom a bioboltot pár szükséges alapanyag miatt, amire szükségem van. Most szinte magam előtt látom jó anyám rosszalló tekintetét, hogy ezért nincs pénzünk. Majd egyszer talán megérti, hogy van, amit nem mérnek ingyen... S hogy nem betegen, kínlódva szeretnék ennyi idősen létezni. Nem is értem, miért épp ő jutott most eszembe. Talán mert mindent elintéz azzal:
- Fogyjál le...
Miközben a dolgok hátterében teljesen másról van szó. Amiről rajtam kívül csak egy-két ember tud.

2012. augusztus 20.

Harlekinkatica


Amikor fotóztam a parkban a rózsákat, észre sem vettem a szirmok mögé épp elrejtőzni készülő lárvaszerű állatkát. Azóta akárhányszor ránéztem a fotóra, mindig megakadt a szemem az apró, színes tüskéken. Zé szerint már a meggyfákról is ilyenek potyogtak nyár elején, sőt az udvaron száradó ruhára sincsenek tekintettel. Én észre sem vettem őket...
Kíváncsiságom most sem hagyott nyugodni. Azóta már tudom, egy harlekinkatica (Harmonia axyridis) lárvája varázsolt el ennyire.

Felhők közt szivárvány


A júniusban, eső után készült szivárványos fotókat nézegetve jutott eszembe, pedig csak pár napja történt.
Zével kinn üldögéltünk a kerti padon. Az égen lassan vánszorogtak gomolyfelhők, a nap sugaraitól forrón izzott a levegő. Zé vette észre először a szivárványt két felhőgomolyag között megbújva. Szinte hihetetlennek tűnt látványa a napfényes égbolton. Talán a felhők felett lehetett valami számunkra láthatatlan, ami előidézte? De a felhők arrébb vonultak, a szivárvány pedig, bár az eddiginél is halványabban ott tündökölt, majd egy szemvillanásnyi idő alatt beleolvadt az ég kékjébe.
Ilyesmire mondja azt az ember:
- Ilyen talán csak egyszer történik...

2012. augusztus 19.

Nézzetek már bele

Vannak nők, akiket nem értek. Miközben egyre inkább vágynak az érintésre, simogatásra, kényeztetésre, arról panaszkodnak, mennyire érzéketlenek és megbízhatatlanok a férfiak pasik. Sajnálom őket, mert látom, legtöbbször ők is hibásak.
- Jó napot kívánok! - mondja a férfi pasi.
- Dughatunk... - felelhetné akár ezt is a nő.
A legtöbb férfi pasi számára már az első gesztusból lejön, hogy kihasználhatja-e a másikat. Mondhat az bármit, nézhet bárhogyan. Az első randi arról szól, hogy valahol megisznak egy üveg üdítőt, beülnek az autóba, megállnak egy félreeső helyen (persze csak véletlenül keverednek oda), aztán a férfi pasi számára legrosszabb esetben a nő "kezébe veszi a dolgokat". Ha a hölgynek szerencséje van, akkor a hímnemű még haza is fuvarozza. Szegénykém pedig a történtek után hetekig várja a telefonhívást, hátha lesz második randi, amikor neki is jut a jóból.
Sajnálom az ilyen nőket, mert úgy gondolom, alapvetően az önértékelésükkel, önbecsülésükkel van probléma. S minél többet alázza meg őket a másik nem, ők egyre "odaadóbbak" lesznek.
Jó esetben egy idő után felébrednek és megpróbálják összedni magukat. Reálisabb képet festenek magukról, a másik nemről. Talán még társra is lelhetnek. Rosszabb esetben folytatódik a játék, miközben ők egyre megalázottabbá válnak, mert már egy jó szó is elég lesz ahhoz, hogy bármit megtegyenek a másiknak.
S most kiáltanám:
- Csajok, értékesebbek vagytok ti ennél! Nézzetek már bele abba a tükörbe!
Hisz amit engedtek, annyi fog veletek megtörténni.

Te figyelj már!

Évek óta panaszkodnak a gyermekeim, hogy nem beszélgetek velük eleget. Mert más anyuka leül a gyereke mellé és végighallgatja azt, amikor annak igénye van rá. Nekem bezzeg, háromszor is elmondanak valamit, még sem emlékszem semmire.
Évekig gyötört a lelkiismeret-furdalás, miért nem tudok én olyan lenni, mint a jó anyukák. Minap Zé nyitotta fel a szemem, mikor rászólt az egyik, éppen panaszkodó gyerekemre:
- Te figyelj már! Nem tűnt fel, hogy anyádnak nem egy, hanem hat gyereket kell évek óta végighallgatnia? Ha nem vagytok itthon, akkor is hívogatjátok, mert valamelyikőtök mondani akar épp valamit...
S tényleg! Szóval ezért érzem úgy, hogy időnként úgy zúg a fejem, mintha széles, hömpölygő folyó moraját hallgatnám még órákon keresztül, ami nem akar elcsendesedni. Eddig sosem gondolkodtam ezen. Hogy nekem nem egyet és kettőt...

2012. augusztus 16.

Danke s(ch)ün


Mondogattam régebben Cavebear barátomnak és a Mátrában élő régi, kedves ismerősömnek is, hogy küldjenek már nekem egy sünt, de mindegyik csak azt hajtogatta, menjek el érte, ha kell nekem olyan. Így aztán be kellett érjem egy Cavebear által kapott plüss sünnel, míg Milla leányom el nem orozta tőlem. Én pedig tovább sóvárogtam egy ilyen kis állat után, hisz két éve is csak pár percre láthattam egyet, amint fényes nappal rendezgette apró lábait, hogy mielőbb elrejtőzzön a bokrok árnyas rejtekében.
Egyik este Zé kiáltott a bejárati ajtóból, hogy szedjem a lábam, ha érdekeset szeretnék látni. És igennnn, ott volt! A SÜN! A sün, aki falja a tojást, a csirkehúst, a számára fogott szöcskéket, éjjeli lepkéket és a számára gyorsan összeeszkábált, csinos kis házikóban alszik. Apró kölyök. Akit azt hiszem, még sem szeretnénk megtartani. Mert ugyan bájosan kedves, szeretnivaló állatka, de szabadságra vágyik. Indulna, menne valamerre, mi pedig nem engedjük... Féltem őt, mert még olyan kicsi. Holnap mégis útjára kell bocsájtanunk valahol a közeli erdőben. A természet rendje ez, csak néha olyan nehéz tudomásul venni...

Amiért eltűntem

Nem véletlen írta még nyár elején drága barátnőm:
"Itt FÜLELEK..."
Mert az egész azzal a fránya fülfájással kezdődött. Gyermekkorom óta a fülem az, ami jelzi már azt is, ha a kelleténél hidegebb vizet iszok. Pár nap alatt magától gyógyul mindig, nem igényel különösebb kezelést. Hát most nem... Szinte lelki beteg voltam a hetekig tartó süketségtől, a baloldali hallójáratom résnyire volt szűkülve. Közben többször panaszkodtam Zének, hogy olyan furcsán fáradtnak és kimerültnek érzem magam, s egy ideje feltűnt, hogy képtelen vagyok hosszabb ideig koncentrálni dolgokra. A többi aprónak tűnő problémával nem is foglalkoztam, ráfogtam a negyven évre, a kezdődő változókorra, az időjárásra. Mielőtt július végén elutaztunk a szüleimhez, a jobb térdem adta meg magát. A mai napig kínlódom vele, időnként minden egyes mozdulat iszonyatos fájdalommal jár, az éjszakáim sokszor éberen, halkan jajgatva telnek.
Mondták már nekem, hogy negyvenéves kor felett, eléri az embert mindenféle. De ugye, nem kell ennek így lennie? Mivel az orvosok ilyenkor a legtöbb esetben nem tesznek azon kívül semmit, minthogy felírnak egy bika erős fájdalomcsillapítót, Zét magammal vonszolva elmentem egy öcsém felesége által javasolt látóhoz. Így kezdte:
- Azonnal keress fel egy orvost, ha hazaértek...
Elmondta, milyen vizsgálatokat kérjek, amíg nincs meg az eredmény, milyen nadis technikát alkalmazzak. Itthon első dolgom volt elmenni a házi orvoshoz, akinek összegezve elmondtam a problémáimat. Érdekes volt a szituáció, ugyanis mindennel egyetértett. A sok-sok apró tünet valószínűleg egy okra vezethető vissza. Jövő héten labor... Aztán meglátjuk.
Kicsit orrolok magamra, mert évekkel ezelőtt egy ismerős, aki szintén úgynevezett látó, már figyelmeztett ezekre a dolgokra. Nem igazán foglakoztam vele, azt gondoltam, majd az idő megold mindent. Hiába mondta nekem, mire figyeljek, min próbáljak változtatni. A ma már "okos" fejemmel tudom, még mindig ott tartok dolgokat illetően, ahol akkor. Hiába fogadom meg a "soha többé"-t, újra és újra szinte észrevétlen követem el ugyanazt, amiből már hónapok óta keresem a kiutat, bár azt sosem gondoltam volna, hogy a testem is ilyen szinten jelez majd.