Ember és ember között...

Megkérdeztem valamit egy nadis ismerősömtől, de annyira lekezelőnek és falsnak éreztem a hangját, hogy szinte megkönnyebbültem, amikor "lerázott". Mégsem esett jól, mert ez utóbbit nem először tapasztalom nála. Hirtelen nem is tudtam, mire vélni a viselkedését*, teljesen másnak ismerem őt, rögtön belém nyilallt egy régi ismerős véleménye: a nadisok mind elszállnak maguktól egy idő után.
Nem sokkal később felhívtam egy nagyon kedves, szintén nadis barátomat, elmeséltem neki, mi történt, hogy értetlenül állok az egész történés előtt. Szinte simogattak a szavai, derű volt a hangjában, anélkül, hogy rákérdeztem volna, a kérdésemre is választ kaptam. Sokáig beszélgettünk, időnként bele-bele kuncogva a telefonba a gondolataink kicsiny darabkái helyet cseréltek. Jó érzés volt... komolyan jó.
Annyira kedvem lett volna szorosan magamhoz ölelni és megköszönni azt, ami ő, s ami én lehetek általa.
Igen, azt hiszem, az igazi pránanadi erről is szól, nem csak a "fizikáról".

Epés vagyok még?

Már nem is fáj, inkább csak olykor-olykor szúr. Alig észrevehetően, s egyre ritkábban. Ma is voltam kezelésen, hétvégén pedig megyek tanfolyamra (4/a). Utána már én is bombázhatom a köveimet, ha egyáltalán még vannak.

Beszélgetések - Fe 1.

- Nagyon vigyáz rád.
- Nagyon. Mindent megtesz, hogy jó legyen nekem.
- Az jó?
- Nem is tudom... Tudod, néha arra vágyom, hogy törődjön a lelkemmel, de ő ezt nem igazán érti. Inkább kiszolgál. Maximálisan kiszolgál.
- Jó, hogy kiszolgál?
- Nem jó... Azt hiszem, nem jó.
- Dehogynem jó. Mindenkinek jó, ha kiszolgálják. Ez tetszik nekünk. Kényelmes.
- Jó, ebben igazad van. De akkor sem jó. Néha nem jól érzem magam emiatt.
- Miért nem? Tudod, miért nem? Mert kiszolgáltatottakká válunk és emiatt elesettnek érezzük magunkat.
Úgy érezzük egy idő után, már nem vagyunk képesek önállóan cselekedni. Szükségünk van a másikra. Hozzászokunk a kiszolgáláshoz.
- Igen, ebben igazad lehet... De azért teszi, mert szeret engem. Nagyon szeretjük egymást. Nem azért teszi, hogy ártson ezzel.
- Értelek én. De a tudatalatti cél, hogy függj tőle... Így mindig az övé maradhatsz.
- Emlékszem, mikor megismertem, azt mondta: én vagyok az ő madara, akit bezár egy kalitkába. Soha nem enged el.
- Berepültél?
- Nem. Azt mondtam, elpusztulnék... Szükségem van a szabadságra, bármennyire is szeret.
- Szerinted elengedett?
- El. Megértette, amire kértem.
- Meg? Nem függsz tőle?
- De, igen... Függök tőle. Függünk egymástól.
- Most repülsz, de nem szabadon. Egy nagyobb kalitkát kaptál... De nem vagy szabad.
- Ez még sosem jutott még eszembe. Ááá, nincs igazad... nem lehet igazad.
- Biztos, hogy nincs igazam? Akkor miért függsz tőle ennyire?
- Mert a kalitkájában vagyok...
- Nem akarsz kirepülni onnan. Hisz észre sem vetted eddig, hogy ott vagy.
- Igazad van. Félelmetes, mennyire ragaszkodunk egymáshoz.
- Miért nem engeditek el egymást egy kicsit?
- Azt hiszem, tudom erre a választ. Bár talán nem ezt várod. Túl hosszú ideje vártunk egymásra... Hosszabb ideje, mint el tudnád képzelni.

A gyógyulás felé?

Múlt hétfőn Fe (pránanadis kezelő) közölte, hogy szörnyen nézek ki. Tudom én, nyúzott az arcom, a szemeim karikásak. Semmi vész, nyugtatgattam, zűrös volt a hétvégém, lezsibbasztottak a gyerekeim a lelki nyavalyájukkal, Zével is összekaptunk kicsit, de már semmi gond nincs. Túlzottan optimista voltam? Péntek reggel legszívesebben elbőgtem volna magam, mikor Zé arra kért, hogy keljek fel, mert ideje indulnunk. Délután hazaérve, lezuhantam a kanapéra, épp azon gondolkodtam, hogy szedjem össze magam, mert át kellene vánszorogjak a hálószobába, mikor csörgött az a rohadt a mobil, barátaink hívtak a gyülekezetből, kérleltek, hogy menjünk el házi csoportba. Nem, nem, nem. De mégis. Zé beadta a derekát.... Túl sem élem. Mi lesz ott velem?
Ma Fe csak annyit mondott, hogy meg kéne tanulnom tojni a világra nemet mondani, és időnként magammal is törődni, időt szánni a dolgaimra, mert ha nem, akkor előbb-utóbb elveszek, pontosabban elfogyok, hisz az energiatartalékaimat élem épp fel... Ha már itt tartottunk, megemlítettem neki, hogy egy hete mindenkivel kötözködöm és mindenkit rendre utasítgatok, miközben magamon is el-elcsodálkozva, jókat röhögcsélek a saját viselkedésemen. Erre nevetni kezdett, hogy végre valami elindult, mert mindaz az elfojtott indulat, érzelem és harag, amit hosszú évek óta az épemben raktároztam el, ezek szerint megmozdult, s ki akar onnan törni. Szóval reszkessen mindenki, aki az utamba kerül...

Második

Ma voltam a második pránanadis kezelésen. Már annak is örültem, hogy a kezelés ideje alatt megszűnt a fájdalom. Lesz ez jobb... remélem.

Első kezelés után

Azt mondják, nem szabad többet foglalkozni a saját betegségünkkel, csak amennyit szükséges. Ezt szem előtt tartva mentem tegnap pránanadis kezelésre is. Jókedvűen, felszabadultan, bíztam abban, hogy utána jobb lesz. Ma reggel mégis úgy keltem, mint akit agyonvertek, olyan fáradt voltam, mintha két napig nem aludtam volna, olyan érzésem volt, miközben a párnám szorítottam kínomban egy-egy görcs alatt (négy No-Spa mellett), hogy szép lassan belebolondulok a fájdalomba. Még mielőtt túlzottan aggódni kezdtem volna magamért, rémleni kezdett, hogy az első kezelés után mindig felerősödnek a tünetek. Na, de ennyire?

Négyes

Mióta megtudtam, hogy elmarad a holnapi pránanadis tanfolyam, azóta képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy miattam kellett így történnie.                                                                     

Nevessek vagy... mégis

- Szívem, aztán telefont viszel magaddal?
- Hát nem is tudom. Nem hiszem. Úgy is ki kell kapcsolni.
- Ez nagyszerű...
- Jó, akkor viszek, de ki lesz kapcsolva...
- Szóval azt akarod mondani, ide jönnek este tízre érted, és te elmész telefon nélkül.
- Viszek telefont, mondtam.
- De minek? Úgy sem lehet elérni rajta...
- Nem. Fél, maximum egy óráról van szó. Remélem.
- Ráadásul pasi jön érted és többen lesztek. Értem én, este tíz után titkos éjszakai pránanadi...
- Az. Gyere te is, ha akarsz! Megvárhatsz. Gyorsan végzek.
- Persze, még várjak is rád, mikor te éjjel másokkal titkos szeánszon veszel részt... és telefon sem lesz nálad, nehogy akkor zavarjalak, amikor épp nem aktuális...
- De hát, ki lesz kapcsolva... Nem fogsz elérni.
- Hát ez az.
- Bízz már bennem egy kicsit...
- Bízok én... De azért furcsa, hogy este tíz után nadizni mész... telefon nélkül.
- Viszek telefont!

Vizsga

Hát megvan a mesterfokozat. Szombaton még azzal a gondolattal indultam el Székesfehérvárra, ha meglesz a vizsgám, biztos nagyon elégedett leszek magammal, most csak azt látom, megint valaminek az elején tartok, tán még inkább, mint eddig bármikor. De azért eszméletlen jó érzés, hogy sikerült... Annyit, de annyit kaptunk ebben a pár napban.
Talán ki is aludtam magam, bár erről nem vagyok meggyőződve... Visszahúz az ágy.

Hétvége

Várom a holnapot, de még nem tudom elképzelni, milyen is lesz az, mikor Zé és a gyerekek itthon maradnak, én meg valahol teljesen másutt töltök el négy napot, s még csak telefon sem lesz nálam...

Amiért eltűntem

Nem véletlen írta még nyár elején drága barátnőm:
"Itt FÜLELEK..."
Mert az egész azzal a fránya fülfájással kezdődött. Gyermekkorom óta a fülem az, ami jelzi már azt is, ha a kelleténél hidegebb vizet iszok. Pár nap alatt magától gyógyul mindig, nem igényel különösebb kezelést. Hát most nem... Szinte lelki beteg voltam a hetekig tartó süketségtől, a baloldali hallójáratom résnyire volt szűkülve. Közben többször panaszkodtam Zének, hogy olyan furcsán fáradtnak és kimerültnek érzem magam, s egy ideje feltűnt, hogy képtelen vagyok hosszabb ideig koncentrálni dolgokra. A többi aprónak tűnő problémával nem is foglalkoztam, ráfogtam a negyven évre, a kezdődő változókorra, az időjárásra. Mielőtt július végén elutaztunk a szüleimhez, a jobb térdem adta meg magát. A mai napig kínlódom vele, időnként minden egyes mozdulat iszonyatos fájdalommal jár, az éjszakáim sokszor éberen, halkan jajgatva telnek.
Mondták már nekem, hogy negyvenéves kor felett, eléri az embert mindenféle. De ugye, nem kell ennek így lennie? Mivel az orvosok ilyenkor a legtöbb esetben nem tesznek azon kívül semmit, minthogy felírnak egy bika erős fájdalomcsillapítót, Zét magammal vonszolva elmentem egy öcsém felesége által javasolt látóhoz. Így kezdte:
- Azonnal keress fel egy orvost, ha hazaértek...
Elmondta, milyen vizsgálatokat kérjek, amíg nincs meg az eredmény, milyen nadis technikát alkalmazzak. Itthon első dolgom volt elmenni a házi orvoshoz, akinek összegezve elmondtam a problémáimat. Érdekes volt a szituáció, ugyanis mindennel egyetértett. A sok-sok apró tünet valószínűleg egy okra vezethető vissza. Jövő héten labor... Aztán meglátjuk.
Kicsit orrolok magamra, mert évekkel ezelőtt egy ismerős, aki szintén úgynevezett látó, már figyelmeztett ezekre a dolgokra. Nem igazán foglakoztam vele, azt gondoltam, majd az idő megold mindent. Hiába mondta nekem, mire figyeljek, min próbáljak változtatni. A ma már "okos" fejemmel tudom, még mindig ott tartok dolgokat illetően, ahol akkor. Hiába fogadom meg a "soha többé"-t, újra és újra szinte észrevétlen követem el ugyanazt, amiből már hónapok óta keresem a kiutat, bár azt sosem gondoltam volna, hogy a testem is ilyen szinten jelez majd.

Nadi kettő

Néha muszáj, hogy legyen egy kis csend a nagy hangzavar közepén. Így elmarad ez, nem készül el amaz. Mert kell, hogy legyen idő olyanra is, ami igazán fontos a számunkra. S hogy ne ragozzam tovább, csak annyit szeretnék leírni: megvan a pránanadi kettes szint, amit követ majd a hármas, hogy egyszer elérhessem a negyediket.

Jó dolgok

Krisz hetek óta kezeli a térdem. Javul.
Fél éve még azon morfondíroztunk, mielőbb rá kéne magam szánnom a műtétre. Ma fel sem merül bennem az, hogy nem gyógyulok meg. De nem csak ezért szeretek Kriszhez járni. A beszélgetéseink miatt is. Elgondolkodtatnak, visznek előre. Érzem, hogy nem csak a testem, a lelkem is gyógyul.