Eddig csak a szánk járt

Mikor a közeli szarvasfarmon elcukiskodunk a csacsikkal, szürkemarhákkal megsimogatva a kobakukat, majd meg-megállva gyönyörködünk a dombokon legelésző szarvascsordákban, tőlünk pár méterre pihenő, lombok alján megbúvó őzsutában, a virágos mezőn legelésző lovakban, mindig elhatározzuk, mi többé nem, mi aztán NEM eszünk húst, mert éljenek csak minél tovább és különben is gyalázat, ami folyik a világban a hústermelést illetően. Ez a nagy elhatározás hetek óta tart, de tett nem követi, csak a szánk jár. 

A csütörtöki érsebésznél tett látogatásom azonban felette az i-re a pontot:
- Judit, azzal tenne magának legjobbat, ha ezentúl kerülné a húsok és állati eredetű zsírok fogyasztását!
Hát ennyi. 

Miért gondoltam...

... hogy ötven felett béke és nyugalom vár rám? Újra rajzolni és festeni, olvasni rengeteget, szöszmötölni a kertben. 
Bár hosszú éjjelek és nappalok, örökkévalóságnak tűnő percek követik egymást, mégis úgy tűnik, mintha elrohanna mellettem az idő. Hallgatom őket, hogy betegek, hogy mindenhol fáj, hogy nem jó most semmi, oldjam meg. S minden héten van egy-egy ismerős, aki elmegy. Most kellene egy csomó plusz energia, ehelyett fáradtnak érzem magam, nagyon fáradtnak.
Jó most a tavasz. Az sem érdekel, hogy ilyen hideg és felhős, szívom magamban a színeket, illatokat, mosolyt csal arcomra a reggeli madárcsiripelés. Elfeküdnék a virágzó domboldalban a mezőn, bámulva az égen sétáló felhőket nem törődve semmivel.
Hányszor gondolok ilyesmire nap mint nap, illúziókban ringatom magam, miközben halkan nevetgélek a saját kínomon, leguggolni sem bírok jó ideje, nemhogy elfeküdni a mezőn. 

A covidból meg elegem van, hihetetlenül elegem, az oltásból még inkább. Nem, nem oltatom magam, kövezzen érte bárki is, még mindig nyögöm a postcovidot,  jelenleg egy esetleges oltás akár végzetes is lehet.