Döntéseink

Sokszor az ember azt mondja, azért nem lép, mert nem tudja, mi a helyes. Talán csak azért nem lép, mert fél. Mert ki tudja, mit hoz a jövő? Ki tudja, mire lesz képes? Ismerős érzések, ismerős mondatok. Talán csak azzal nem magyaráztam annak idején, hogy azért nem merek lépni, mert arra várok, mi lehet Isten akarata. Nem gondolnám, hogy mindig választ kapunk. Nem azért, mert nincs válasz, egyszerűen csak azért, mert Isten azt akarja, hogy képessé váljunk a döntés meghozatalára és MI DÖNTSÜNK. Mi másról szólna a szabad akarat?
Az egész életünk a döntéseink sorozata. Vagy éppen a nem döntéseinké? Bár ez utóbbi is egy döntés. Mert várhatunk. Egy óráig, egy napig, hetekig, hónapokig, évekig. Isteni kijelentésre, mások segítségére. Közben múlik az idő. S az idő könyörtelen, sosem forognak visszafelé az óramutatók. Senki nem fog helyettünk lépni, senki. Nem teszik  egyik lábunkat a másik elé. S napra napra egyre nyomasztóbban hat ránk a súly: döntenünk kell. Persze, hibáztathatunk mást a nyomorult helyzetünk miatt, a szeretetlenségünk miatt. Pedig mi ugyanúgy tehetünk arról.
Le merjem írni, hogy lelki nyomorékká válhatunk, ha nem tanulunk meg dönteni? Már le merem írni. Mostani fejemmel azt is megkockáztatom, ennél minden jobb lehet. Még egy rossz döntés is. Hiszek abban, hogy egy hibás lépés után, ha meg is botlunk vagy akár elesünk, Isten mindig figyel arra, hogy "jól" essünk. 
Legyen a döntésünk jó, vagy éppen nem az, mindkettőből tanulunk. Talán ez a lényege az egésznek? A tanulás. A döntéseink visznek mindig előbbre az utunkon. Jók és rosszak egyaránt. Ez által válhatunk érett, kiteljesedett emberré. Azt hiszem, ez mindenképp Isten akarata.

Te azért

- Te azért elég vad életet éltél anya! - fordult felém az egyik lányom.
- Mire gondolsz?
- Hát, miután elváltatok.
- Menekültem... a múltam elől, magam elől. Eléggé vad életet éltem abban az időben, igazad van - ismételtem a szavait, miközben azon gondolkodtam, mégis van, aki számára sokkal tetszetősebb volt az az erkölcstelen, mocskos életem, mint mostani. Ítélnek, ferde pislantásokkal méricskélnek. Anélkül, hogy bármit is tudnának rólam. Hisz kinek beszélhettem volna arról, hogy ragadott magával egy láthatatlan kötelék, ami lehúzott a mélybe, s mikor küzdeni próbáltam, egyre inkább éreztem a szorítását. Látszólag megadva magam vártam, hogy leérjek a mélybe, ahol már nem feszít a kötél, s kimeneküljek a fogságból. Vajon aki a felszínre jut, akar-e újra lezuhanni, végig sétálni a pokol tornácán? Nem, ezt senki nem látta, s nem is kell, hogy lássa. Nem kiálthattam világgá, ami történt. Egyszerűen csak egy utolsót sóhajtva hátradőltem a karosszékben. Vége, életben maradtam. De vajon miért vonzza az emberek egy részét jobban az élet szennye, mint a tisztaság? Miért gondolják azt, hogy valami nagy baj van veled, mert tisztán akarod élni az életed?
- Te azért elég vad életet éltél anya! - ismétlem magamban a lányom szavait. Elég vad életet éltem ahhoz, hogy ne akarjak úgy élni soha többé, válaszolok immár csak magamnak.

Esik

Csipp, csepp... Az álmaimba szövöm az eső hangját, majd halk nyüszítést. Kinyitom a szemem, Cseppke ott ül a szobánk küszöbén, kérlelően néz rám fekete gombszemeivel.
- Engedd ki, este sokat ivott! - mormolja Zé a párnába fúrva fejét.
Felkelek, megborzongok az éjszaka hűvösében. Odakinn még sötét van. Kinyitom az ajtót, sután nézek magam elé, várok. Esik, mintha sosem akarná abbahagyni. Kitartóan csepeg az eresz is. Milyen jó, hogy elvégeztünk tegnap. Úgy tűnik, az időjárás keresztül húzza a számításainkat, ma nem ültetünk. Bezárom az ajtót, a kutya vizes lábbal csattog keresztül a nappalin, szó nélkül gömbölyödik a vackára. Visszafekszem Zé mellé.
Csipp, csepp... Hallgatom a szemerkélő esőt, nem tudok elaludni. Eszembe jut öcsém, a családja. Aggódom érte, a szótlansága, a közömbössége miatt. Vajon meddig lehet úgy fenntartani egy látszólagos életet, mint az övék is? Jó lenne beszélgetni erről, de ha együtt vagyunk, ezekről a dolgokról inkább hallgatunk magunk elé nézve, mintha a csend elfedezne bármit is. Szeretném, ha boldog lenne, de ezt neki is kell akarnia. Nem élhetünk két életet, ha csak egy adatott meg.
Csipp, csepp... Máskor már derengene, de most sötét a hajnal. Csak világosodna már, nem szeretem az éjszakát, fényre vágyom, az az én lételemem, akkor tud megnyugodni igazán a lelkem.
Csipp, csepp... Öcsém feleségének arca jelenik meg előttem. Mostanában többször beszélünk, sokat változott az utóbbi időben. Látom felébredni azt a kedves lányt, aki volt annak idején. Talán a pránanadinak köszönhető, hogy ennyire egyformán gondolkodunk, így megértjük egymást mostanában. Hogy is lehetne másképp? Egyfajta nyugodtság, felszabadultság érezhető a hangjában. Ez jó... Csak tudjuk helyesen használni a döntéseinkben is, amit tanultunk.
Csipp, csepp... Hát sosem lesz vége? Mennyire várom már a reggelt. Már nem is vágyom napsütésre, csak egy kis fényre...
Csipp, csepp... Anyukám. Visszajutott hozzám, hogy aggódik értünk. Felhívtam hát, de csak azt hajtogatta, nincs miről beszélgetnünk, szinte könyörtelen és elutasító volt a hangja teli félelemmel... Egyedül van, mennyire egyedül. Jó lenne, ha egyszer megértené, fontos a számunkra, szeretjük őt. Akkor is, ha távol vagyunk, akkor is, ha nem keressük, ha néha hallgatunk. Mert okunk van rá, hogy hallgassunk, nehéz ennek a világnak a súlya, s időnként még nehezebb létezni benne.  Jó lenne, ha értene, ha elfogadna olyannak, amilyen vagyok. Vajon meglátja ő is bennem, amit mások? Nem tudom, de ha nem, úgy is jó.
Hogy mondhatnám el neki, hogy utat kell engedjen a szeretetnek, rá kell jönnie semmit nem ér az, hogy önmagát mérgezi haraggal, meg nem bocsátással. Hazug gondolatokkal csapjuk be önmagunkat, mert azt hisszük, ez kiút számunkra. Aki ellenünk tesz, ér annyit, hogy magunkat tegyük tönkre? A megkeményedett szív kérge vajon mi által válik újra lággyá? Hisz a belsejében ott lapulnak a ki nem mondott érzések, elfelejtett mozdulatok, amik szabaddá teszik az embert.
Csipp, csepp... Hallgatom a járdán szétterülő esőcseppeket... A magasból hullnak alá, hogy aztán látszólag semmivé legyenek. Kicsiny esőcseppek, amik életet adnak a kora tavaszi földnek, a benne megbújó magvaknak, a sápadt, zöld fűnek...
Csipp-csepp... Cikáznak a gondolataim, eszembe jutnak a gyerekek, alvó szelíd arcukra gondolok... Ilyenkor nem mérgezi őket ez a torz világ. Mennyi mindent másképp csinálnék így utólag, hogy nekik jobb legyen. Bonyolult lélek a gyermek, mennyi mindenre megtanít bennünket. A mi tükreink ők, hangos-hangtalan tükreink.
Csipp, csepp... Búcsúzik a hajnal, már látni a kinti világot. Megnyugtatólag hat rám a reggel szürkés, borongós, ajtón beszűrődő fénye. Mindennek a szeretet az alfája és omegája, úgy tűnik még a gondolatainknak is. Az ember nem adhat ennél többet, a szeretet az, ami minden felülír. Aminek energiája körbeszövi a világmindenséget. Valahol itt tartok az elmélkedésben, mikor Zé magához húz és két kézzel átölel. Szerencsés vagyok, hogy itt van velem. Ő ébredezik, én álomba merülök... Régóta kerestük egymást, senki nem is sejti, milyen rég.

A tudatalatti és a média

Azt hiszem, Balogh Béla cikkének mottója ez a rövidke mondat lehetne:
"Gondolataink nyomán szavak és cselekedetek születnek."
Mikor Zével összevitatkozunk azon, mennyire káros a média hatása ránk, mindig azzal érvel, rá nem hatnak a negatív dolgok, kivédi ezeket. Nem hiszek ebben. Hiába hunyom be a szemem, a tudatalattimat vezérlő idegpályákba bevésődik a hallott információ, ha akarom azt, ha nem.
Pár gondolat a cikkből:
"Korunk egyik veszélye - bár kevesen tekintik annak - a televízió által sugárzott adások programozó erejében rejlik. Amikor tájékozódni szeretnénk bizonyos adások tartalma felől, megnézzük a rádió-, vagy a TV-műsort.
Külföldön TV programnak hívják. Nicsak, már a nevében is benne van, hogy micsoda! Először Svédországban figyeltem fel néhány különös dologra ezzel kapcsolatban. Azt vettem észre, hogy kivétel nélkül minden este, a híradóban bemondtak egy gazdasági természetű hírt, amelynek az volt a lényege és a nézők számára továbbított üzenete, hogy holnaptól az életed anyagi szempontból drágább, és ezzel együtt bizonytalanabb lesz. Az ilyen és ehhez hasonló tartalmú hírek, nap nap után ismételve,elvégzik az ember tudatalattiján a munkát, ugyanakkor azonban megakadályozzák azt is, hogy - ha csak néhány pillanatra is - felemeljük fejünket, és az anyagi dolgok helyett a spiritualitással foglalkozzunk. (...)
A stratégia lényegében egyszerű. A lakosságot egyrészt olyan fogyasztási cikkek megszerzésére kell ösztönözni, amelyeknek fenntartása és üzemeltetése időben meghaladhatja az eredeti termék árát is. Másrészt a lakosság nagy részét el kell adósítani. Ez a lakásvásárlás kapcsán megy a legegyszerűbben. Így könnyen elérhető, hogy mindazok, akik ebben a mókuskerékben vannak, figyelmüket főként az anyagi világ felé fordítsák, és teremtő gondolataik erejét ne használják másra, mint a földi léten való átvergődésre.(...)
Tudott dolog, hogy a hírügynökségek ellátják egymást híranyaggal, és kisebb-nagyobb eltéréssel minden csatornán ugyanazok a hírek kerülnek bemutatásra. Nem csak az országon belül, de nemzetközi viszonylatban is. Na már most, ahova a gondolat megy, oda energia megy,mégpedig nem is kevés. A gondolatnak pedig teremtő ereje van. (...)
A pozitív gondolkodás nem csupán divatos fogalom. Gondolataink nyomán szavak és cselekedetek születnek. Az egész bolygó átalakításának, kiépítésének - vagy mértéktelen kizsákmányolásának, és az ezzel együtt jelentkező klímaváltozásnak - a hátterében a gondolataink ereje áll. Igyekeznünk kellene hát szépet és jót gondolni, mert az építő gondolatok, az egymást segítő, bátorító gondolatok ugyanúgy megvalósulnak, mint a negatív, félelemkeltő vagy a környezet kárára történő, mértéktelen meggazdagodást célzó gondolataink. Ugyanakkor jó volna végre felismerni, hogy bizonyos gondolatok csak az egyéni érdekek fényében tűnnek szépnek és hasznosnak, miközben a közös jót figyelembe sem veszik,vagy egyszerűen csak szem elől tévesztik. A bolygó változik. Ezt ma már mindenki beláthatja. A klíma változik. A felszín változik. Mi is változunk. Ha önszántunkból nem, hát a kényszerítő körülmények hatására. De nem mindegy, hogy milyen irányba változunk. A legtöbben úgy szeretnének élni, hogy az nekik jó legyen. Ez ma már nem elég. Nem tudjuk függetleníteni magunkat a világ eseményeitől. Bárhol következne be valami komolyabb katasztrófa, szinte azonnal kihat a Föld minden lakosára, akár felismerjük ezt, akár nem. Összetartozunk, és ahhoz, ami a bolygóval és velünk történik, gondolkodásunk révén nap mint nap mindannyian hozzájárulunk. Jó volna felismerni, hogy a tartós jót csak akkor érhetjük el, ha egymást támogatva és segítve úgy szeretnénk élni, hogy az mindenkinek jó legyen."
(forrás: rejtelyekszigete.blogger.hu)

Várakozás

Megfigyeltem, mindig hónap közepe felé kezdek el görcsölni a mindennapokon. Felébredek éjszakánként, néha úgy érzem, még a világból is kifutnék, hogy ne kelljen újra és újra szembenéznem a mindennapi problémáinkkal. Türelmetlenül várom a reggel, mintha a jótékony világosság valamit is változtatna a dolgainkon.
Múlt hónapban előre tudtuk, hogy nem lesz elég a pénzünk a következő hónap elejéig. Milyen jó, hogy eszembe jutott az a rengeteg vas a padláson. Zé meg nem volt rest lehurcolni azokat, hogy elvigye és leadjon mindent, ami mozdítható. Így éltünk napról, napra. Akkor sem panaszkodtam, mert minden napra jutott. Néha azért belegondolok, milyen élet ez így? Szép lassan veszünk vissza az igényeinkből, mert már nem tudom azt mondani, a samponra, a hajlakkra, az öblítőre, a mosogatószerre, akár az papírszalvétára sem, hogy szükség. Szükség az ennivaló, amit megeszel, a ruha, amit hordasz, a cipő, amit  a lábadra húzol. Az eszembe sem jut, hogy moziba menjünk, a színház már jó ideje luxus. Sokszor magunktól veszünk el. Tisztelem és csodálom Zét, mikor valamire azt mondja "nem kell", s tudom, csak azért ez a válasza, hogy a gyerekeknek több jusson.
De vajon meddig mondhatjuk azt, hogy nekünk nem kell? Mennyit engedünk még elvenni magunktól? Az igényeinkből, a szükségeinkből, egyáltalán az életünkből? Nem akarok így élni, oly kevés számomra az effajta létezés, ha másoknak épp az is a célja: fásult, gondolkozásra képtelen, sorsukba beletörődött lelkekké formálni minket.
Dolgozni szeretnénk, változtatni az életünkön. Magunk mögött szeretnénk hagyni a sűrűn lakott civilizációt, s nem tudom elfogadni, hogy ne történjenek a dolgok, amik előrefelé visznek a céljaink felé...

Mozdulatlannak tűnik minden. Mintha egy kísérteties állomáson vesztegelnénk, ahol csikorgó, berozsdásodott vagonok hangjaiból komponálna szívet sajdító éneket a párás, késő őszi szél. A kopott óramutatók lomha lassúsággal vonszolják magukkal a perceket, a lélek csak annyit érez, valami változás van készülőben, de azt nem, mikor mozdul meg körülötte a világ. Idegtépő a várakozás a ködbevesző, szürke peronon.
(Link: Montázs Andrej Tarkovszkij Stalker c. filmjéből - 1979)

Nekem kell

Tény, hogy sokat változtam az utóbbi időben. Talán még helyesebb lenne úgy fogalmazni, sokkal inkább vagyok önmagam, mint eddig bármikor.
Úgy tűnik az életnek vannak szakaszai, amikor jóval többet változunk, mint a köztes időkben. Kívülről, belülről egyaránt. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az ember ilyenkor törekszik arra, hogy a helyes utat válassza  és semmiképp ne visszafelé haladjon. 
Ahogy mondani szokták, a külső tükrözi a belsőt. Egy időre - többek között Zé kedvéért - még a hajszínem is más lett. A szolidan barna hajammal azonban öregnek és unalmasnak láttam magam a tükörben, még a természetes ősszel is jobban ki lett volna békülve, olykor sírni tudtam volna a látványtól. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kis dolgok ennyit jelenthetnek. Hiányzott a vörös hajszín, s vele együtt az a kis szeleburdiság, ami mindig is bennem volt. Mert annyira szerettem volna jobb lenni, le akartam vetkőzni mindent, ami a régebbi énemhez tartozott. Zé miatt, magam miatt. Egy valamibe nem gondoltam bele. Ha elfojtok valamit, ami az igazi énemhez tartozik, sosem tudok kiteljesedni igazán. Nekem kell az a bohém vadság, hogy mindig mosolygós és kedves legyek, amilyennek sokan szeretnek. Így tudok tiszta szívvel, őszintén fordulni mások felé.
Fel kell kicsit ráznom magam... A vörös hajszín már adott.

Miért bántottad?

- Miért bántottad?
- Miért bántottam volna?
- Rosszindulatú voltál vele.
- Ne mondjon ilyet...
- Ez még nem ok arra, hogy így bánj vele. Miért kellett vele rosszindulatúnak lenned?
- Mert az akartam lenni és kész!
- Micsoda? Rosszindulatú akartál lenni?
- Igen. Rosszindulatú akartam lenni. Na és akkor mi van? Veled még sosem fordult elő?
- Nem... Régebben mégis, voltam az. De nem úgy, mint most te...
Persze ez nem ment fel semmi alól. Volt olyan, hogy rosszat akartam másnak. Mert annyit "ütött-vert" a szavaival, alázott meg a tetteivel, hogy úgy éreztem belepusztulok. Azt akartam, hogy neki is fájjon. Hogy érezze, milyen az, ha a fájdalom belemar a szívébe, a lelkébe, hogy megbéklyózza az elméjét, a gondolatait. Pedig tudtam, a bosszú csak arra jó, hogy önmagunk lesüllyedjünk a másik szintjére. Vagy még lejjebb. Nincs jogom beleavatkozni a másik életébe, nincs jogom arra, hogy rosszat akarjak neki. Mert valamiért az az ember ilyenné vált. Nem született gonosznak, az évek nyomorították meg, s emiatt lövöldözi a mérgezett nyilait a másik felé. A saját mérgeivel próbál gyilkolni, amik már évek óta mételyezik a lelkét. Ha engeded, s amíg engeded.
Már megbántam, hogy másnak rosszat akartam, mert ezzel magamnak ártottam a legtöbbet. Isten bocsássa meg...

Nézzetek már bele

Vannak nők, akiket nem értek. Miközben egyre inkább vágynak az érintésre, simogatásra, kényeztetésre, arról panaszkodnak, mennyire érzéketlenek és megbízhatatlanok a férfiak pasik. Sajnálom őket, mert látom, legtöbbször ők is hibásak.
- Jó napot kívánok! - mondja a férfi pasi.
- Dughatunk... - felelhetné akár ezt is a nő.
A legtöbb férfi pasi számára már az első gesztusból lejön, hogy kihasználhatja-e a másikat. Mondhat az bármit, nézhet bárhogyan. Az első randi arról szól, hogy valahol megisznak egy üveg üdítőt, beülnek az autóba, megállnak egy félreeső helyen (persze csak véletlenül keverednek oda), aztán a férfi pasi számára legrosszabb esetben a nő "kezébe veszi a dolgokat". Ha a hölgynek szerencséje van, akkor a hímnemű még haza is fuvarozza. Szegénykém pedig a történtek után hetekig várja a telefonhívást, hátha lesz második randi, amikor neki is jut a jóból.
Sajnálom az ilyen nőket, mert úgy gondolom, alapvetően az önértékelésükkel, önbecsülésükkel van probléma. S minél többet alázza meg őket a másik nem, ők egyre "odaadóbbak" lesznek.
Jó esetben egy idő után felébrednek és megpróbálják összedni magukat. Reálisabb képet festenek magukról, a másik nemről. Talán még társra is lelhetnek. Rosszabb esetben folytatódik a játék, miközben ők egyre megalázottabbá válnak, mert már egy jó szó is elég lesz ahhoz, hogy bármit megtegyenek a másiknak.
S most kiáltanám:
- Csajok, értékesebbek vagytok ti ennél! Nézzetek már bele abba a tükörbe!
Hisz amit engedtek, annyi fog veletek megtörténni.

Próbálkozom

Olykor odajön hozzám a két kisebbik lányom, hogy kikérjék a véleményemet. De rájöttem, én ettől már szinte ódzkodom. Mert tudom, hogy a gyerekeket dicsérni kell, elismerő szavakkel erősíteni a lelküket... De ha valami nem jó? Nem szép? Nem tiszta? Ha nem mondom el, amit gondolok, látok és hallok, a gyerekemet hamis illúziókba kergetem. Ez vajon mennyire helyes? Próbálok óvatos lenni. Dicsérni, elmondani, ami jó, hozzátéve azt is, min változtatni kéne. A reakción ma már meg sem lepődök. Jó esetben duzzogva otthagynak, ha nincs szerencsém, leüvöltik a fejem mondván: a te dolgod az, hogy megdicsérj, te meg csak szidsz! Pedig nem szidom, csak véleményt mondok. Jót vagy jót és rosszat együttvéve. Sosem csak a rosszat.
De a "ma" gyermeke ÖNIGAZOLÁST vár VISSZAIGAZOLÁS helyett, mint megannyi felnőtt is. Az egójára próbálja helyezni a hangsúlyt, mert minden ezt harsogja körülötte, minden erről szól: Te vagy az ELSŐ. Pedig ez nem igaz, Te csak a RÉSZE vagy valaminek... De hogy magyarázom el ezt nekik? Mikor nekem sosem lehet igazam? Hogy is lehetne, mikor múltkor is azt mondtam, hogy szépek azok a vonalak és gyönyörűek a színek, de azokkal a vonalakkal vigyázz, mert torz lesz tőlük a rajz, de egyébként szuper az egész... Hogy is lehetne, mikor azt mondom, nagyon szép és tiszta a hangod, de azokat a hangokat nem jó helyen képzed, és azért nem szól úgy az a dallam, ahogy kellene, pedig igazán szépen énekled.
Nem a véleményemre kíváncsiak, csak elismerést várnak. Amiről ők úgy gondolják, hogy az jó. De az ettől valóban jó lesz?
Az is lehet, én látok valamit rosszul... pedig próbálom nem az egómra helyzeni a hangsúlyt...

A gyűlöletről

Nem feltétlen kell részesévé válnunk egy élethelyzetnek, ami elszomorít. Elég, ha a közelünkben történik. Ha velem fordul elő, képes vagyok órákig gondolkodni, keresem a miértekre a válaszokat. Megelevenednek a múlt emlékei, arcok tűnnek fel, majd vesznek el újra a ködben, hogy eseményeket sodorjanak elém.
Olykor ismert emberek mondásait is szemrevételezem, ők miként gondolkodnak arról, ami foglalkoztat. Egyetlen szóra kerestem most rá: gyűlölet. Vajon mi motivál valakit arra, hogy gyűlöljön? Miért képes a gyűlölet olyan hosszú időn keresztül fogva tartani valakit? Mi a kiút egy ilyen helyzetből?
El-elkalandozva, játszani kezdtem más emberek gondolataival.
A kiinduló pont:
"Az igazi gyűlölet, amelytől liftezik az ember gyomra, nem lehetséges érzelmi kötődés nélkül." (Nicholas Sparks)
Miért történhet mind ez? A visszautasítás miatt, ami által csapdába eshetünk:
"A szeretet és a gyűlölet nem ellentétesek egymással. A szeretet ellentéte a közönyösség. A gyűlölet szeretet, amely akadályokba ütközött, s ezért az ellentétes oldalára fordult." (Alexander Sutherland Neill)
Van, aki tömören fogalmaz:
"A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny." (Elie Wiesel)
Az elutasított személy legtöbb esetben nem képes azonnal feldolgozni a vele történteket, ami bizonyos helyzetekben érthető is:
"A szeretet nagyon könnyen fordul át gyűlöletbe: maga a szenvedély szinte ugyanaz. Könnyebb gyűlölni valakit, akit szeretünk, mint közömbösnek lenni iránta." (Agatha Christie)
Ez pedig, ezért történhet meg:
"A gyűlölet a gyengék haragja." (Alphonse Daudet)
A gyűlölet ugyanúgy, mint a szerelem eltompítja az érzékeinket, csak kicsit másképp:
"A gyűlölet nem­csak vakká és süketté, hanem hihetetlenül ostobává is tesz." (Konrad Lorenz)
Mi lehet konzekvencia? Csupán ennyi:
"A gyűlölet energiája nem vezet sehová, de a megbocsátás energiája, amely a szeretetben testesül meg, jó útra terelheti az életedet." (Paulo Coelho)
Ehhez még annyit hozzátennék: gyűlölködő, sárral dobáló emberek sosem lehetnek győztesek. Hiába is hiszik annak magukat. Győztes egyféleképpen lehetsz, ha megbocsátasz és ez által képessé válsz arra, hogy szeresd a másikat.
Ilyen egyszerű ez.

Nem is tudom

Írtam. Közben lefagyott a számítógép. Kicsit bosszús vagyok. De csak percekig fortyog bennem a düh. Talán majd egyszer újra leírom...
Hallgatom, ahogy Zé köhög, miközben már nyúlok a fájdalomcsillapítóért, mert újra érzem a bölcsességfogamból sugárzó fájdalmat. Szép esténk lesz. Nem is értem, honnan törnek rám mindenféle pajzán gondolatok? Zé állítólag holnap megy orvoshoz. Nekem fogászatra kéne. Nyáron tömték a fogam, eddig bírta. Eszembe jut az ex, mikor azt mondta, könnyű nekem, mert itthon ültem a gyerekekkel évekig, miközben ő vért izzadva dolgozott. Hát így ne kelljen sokáig ülnöd... Hogy utána éveken át azon dolgozz, hogy kapard össze magad, mert a gyerekek kiszívtak belőled mindent. Testileg-lelkileg. Több évbe telt, mire feltudtam mutatni egy normális vérképet. Rettegtem, hogy negyvenévesen majd kipakolnak. Szerencsére nem az orvosnak lett igaza. Hónapokon át sírni tudtam volna, mikor belenéztem a tükörbe, olyan torznak éreztem magam, csúnyának. Képtelen voltam elhinni, hogy van olyan férfi, akinek a szemében szép lehetek. Évek teltek el, mire azt mertem mondani valakinek: kapcsold fel a villanyt... Nem tudtam mire vélni, mikor egy másik átölelt a zuhany alatt és azt mondta: minek rejted el magad, hisz így természetesen is szép vagy. Nem tudom, miért. Tényleg nem. Még akkor is kisminkelem magam, ha vásárolni megyek. Szabadidőruhában elugrani kenyérért? Ugyan! Felejtsd el! Mert a molett nőknek ezerszer jobban kell adni magukra, hogy elfogadják őket. Vagy mégsem? Eszembe jutott a pasi az önkormányzaton, milyen készségesen intézett mindent, de mikor szólt hozzám, sosem a szemembe nézett. Lejjebb. Meg az a másik, aki röviden és tömören csak annyit mondott: kellesz nekem, cseppet sem érdekel, hogy ilyen vagy! Lassan tanultam meg elfogadni a testem, ami már teljesen más volt, mint rég. Talán nem kellett volna ennyi férfit közel engedni magamhoz, de hazudnék, ha azt állítanám, nem segítettek... Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer majd jön Zé. Betoppan az életembe anélkül, hogy kérném erre. Különben is megígértem KZ-nek, hogy férjhez megyek hozzá, ha az év végéig nem talál rám senki. Azért az jó volt, mikor páran felhívtak, s mikor elmeséltem Zét, mind csalódva nyomta ki a telefont. Igenis jól esett a lelkemnek.
Szóval most itt van Zé, aki fogja a kezem, aki majd elrugdos a fogorvoshoz, mert tudja, mennyire félek. Annyi mindent elvisel tőlem. Miattam. Értem. S még szépnek is tart. Sokszor kezébe fogja a kezem és végig csókolja. Ha kijövök a fogorvostól, nem fogja. Hazasiet és ágyba dug, hogy ápolhasson. Már régebben észrevettem, élvezi, ha gondoskodhat rólam. Szeretem őt. Mindenért.
Mi van velem? Csak a fogam miatt szerettem volna sajnáltatni magam egy kicsit. Írni pár sort. Közben már hallom, hogy Zé engedi a vizet. Mennem kell.

A hűtlenségről

Tegnap este Müller Péter pár soros mondanivalója döbbentett rá, mennyire másképp éljük meg Zével az életet, mennyire másképp gondolkodunk kapcsolatokról, házastársi hűségről, mint annyian körülöttünk. Persze mondhatjuk azt, Zével egyedi a helyzetünk azokhoz képest, akik hosszú-hosszú évek házasok. Mindketten éltünk házasságban, voltak kapcsolataink a házasságunk előtt és után is. Voltunk megcsalva és mi is csaltunk meg másokat. Talán épp ezért el bennünk a vágy, hogy a szeretet, a bizalom, a biztonság, a tisztelet mellett a szerelmünket tisztán tudjuk megőrizni.
Müller azt írja:

"Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet."

Nem gondolnám, hogy egy házasságtörés következményeként csak a női önérzet sérül. Ennél sokkal többről van szó. Az egész női mibenlétünk, az eddig kiteljesedett női mivoltunk az, amit porrá zúz a másik. Talán nem én vagyok az egyetlen nő, aki egy ilyen helyzet után megannyi kérdéssel gyilkolta a lelkét. Miért tette? Mit csináltam rosszul? Miért nem vettem észre, hogy kevés vagyok? Mi az, amire vágyott mellettem, s én nem tudtam megadni? Miért akartam azt hinni, hogy velem nem teszi meg azt, amit másokkal?
Nem csak megalázottnak, elveszettnek érzed magad, hanem mocskosnak is. Mert a másik nem csak elárulta a szövetségeteket, de be is piszkította azzal, amit tett. S akkor ezt elintézzük azzal, hogy sérül a női önérzet?
A szeretet egy addig jól működő kapcsolatban erősebb mindennél. Felülemelkedhetünk a fájdalmainkon, képesek lehetünk a megbocsátásra. Mint ember. Mint nő. De maga a kapcsolat már sosem lehet olyan, mint annak előtte. Már nem tudsz az lenni, akivé váltál önmagad és a másik által, nem tudtok már azzá lenni, akivé formáltátok egymást. Már képtelen leszel a kiteljesedésre a másik mellett, mert az életetekbe akarva-akaratlan befészkelte magát a bizalmatlanság. Persze megértem, ha valaki sok évnyi házasság után azt mondja, megbékél a helyzettel... Talán azért teszi, mert reménykedik, hogy a sebek idővel begyógyulnak, talán csak azért, mert nem akar egyedül maradni. De ez iszonyatos harc és megalkuvás az ember életében, amit nem gondolnám, hogy első helyen a szeretet motivál. Utóbbi esetben inkább a félelem. Annak pedig nincs köze a szeretethez.
Talán nem véletlen az sem, hogy a Biblia egyedül a házasságtörésnél engedi meg az elválást. Sokszor beszélünk a házasság szentségéről. De hová tűnik ez, amikor kettő mellett helyet kap egy harmadik, akár negyedik?
Tehát mit tudok tenni az első haragomon túl? Elbocsátom szeretettel a másikat. Az elbocsátás nem feltétlen jelenti azt: már nem szeretlek. Ha bűnt követsz el, s Isten látszólag hátat fordít neked, nem azért teszi, mert már nem szeret. Sőt.
Úgy gondolom, ha fentről rendelték mellém a másikat, akkor újra találkozunk. Valamikor később. Más-más emberként. Nem folytatunk egy kapcsolatot, hanem egy újat kezdünk. Ha nem ő a nekem rendelt, akkor tudatosan vagy tudattalanul kinyitottam egy ajtót, hogy talán beléphessen rajta az igazi.

A tükör törvényei

1. Minden, ami másokban dühössé tesz, zavar, "én jobban csinálnám", megváltoztatnám stb. AZ ÖNMAGAMBAN VAN. Minden tehát, amit én kritizálok a másikban, ami ellen harcolok - bennem van.
2. Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál, harcol ellene, meg akar változtatni -, és ha ez engem sért, bánt, érint stb. - AZ NINCS FELDOLGOZVA BENNEM, NINCS MEGOLDVA BENNEM. Ilyenkor az EGO sérül, mert az EGO-m erős.
3. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni, de ha ez engem nem érint, AKKOR AZ AZ Ő PROBLÉMÁJUK, FELDOLGOZATLANSÁGUK, tökéletlenségük, melyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, nem mernek szembenézni vele.
4. Minden, amit én a másikban szeretek, MAGAMBAN VAN MEG, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.

A tükör törvényei. Ma már szeretem, régebben kegyetlennek tűnt számomra. Míg rá nem jöttem, milyen gyorsan vagyok képes a változásra szem előtt tartva pontjait. Persze balgaság lenne ezeken a "törvényeken" keresztül nézni mindent.
A legfontosabb, amit megtanultam belőlük: ha a szeretet teljessé válik benned, nem lesz problémád azzal, hogy belenézz a tükörbe. Mert mindig mindennek a meghatározója ez az egy: a szeretet. Ebből indul ki, ez a mozgatórugója, ehhez kapcsolódik mindig mindenhol minden. A felismerés nem volt új. Mégis valamiféle megerősítést: békét és nyugalmat érzek magamban.
Egy meditációs tréning során egy bölcs öreg, könnyeit az arcomra hullajtva, csak ennyit mondott:
- Szeress!
Talán nem véletlen.

Máshová írtam

Máshová kezdtem el írni, közben elgondolkodtam azon, az ember mennyire nem tagadhatja meg önmagát. Másról szeretne, de mégis arról ír, ami az adott időszakban foglalkoztatja. Elkezdi róni a sorokat, mondván magában, nem lényeges, amit ide és most írok. Aztán rájön, azt írta le, amit pár nappal ezelőtt máshol, csak épp más szavakkal:
Emlékszem, mikor megismertem őt, teli voltam gátlásokkal, mint kiderült nem is alaptalanul, hisz ő rögtön a fenekem nagyságát stírölte.
- Mi a francot akarok ilyen külsővel egy pasitól? Kövér vagyok és ronda - ezt ismételgettem magamban, mielőtt találkoztunk. Fő a pozitív gondolkodás és önbizalom. Nem? Az utóbbit már nagyon rég kiölték belőlem mások. Hiába volt sok pasi az életemben, hiába sírták volna vissza magukat többen is. Mások azt hiszik, ez jelent valamit. Azt gondolták, egy dög lehetek, egy veszélyes csábító, minden hímet leterítő NŐstény. Én pedig tudtam, valójában csak egy álmodozó, a gyermekkorom pipacsmezejét visszasíró kölyöklány vagyok, aki arra vágyik, szeresse valaki. Vártam valakire, aki mellett NŐ lehetek. Csendes és odaadó, szenvedélyes és vad. Megbízható, mégis fékezhetetlen. Mosolygó, de már nem a mosolyaim mögé rejtőző. A NŐ, aki valójában vagyok. Minden más, ami voltam, csak játék volt hosszú éveken át. Játék, aminek minden pillanatát megéltem.

K. Zolinak ajánlva

Unalmamban máshol olvasott kérdésekre válaszolgattam csak úgy magamban magamnak. Az utolsó kérdés annyi volt: Félsz az elkötelezettségtől?
Tizenöt évnyi házasság, majd az azt követő válás után rettegtem mindentől, ami valamiféle elkötelezettséget jelent számomra. A kapcsolataimban elfogadtam azt, akinek kicsit is kellettem. Nem akartam észrevenni, hogy önnön csapdámba sétálok bele, s ezzel hagyom, hogy használjanak, ahogy én is tettem azt másokkal. Vad voltam sokszor, aki közel engedte a vadászt, de az utolsó pillanatban elillant előle.
Akinek igazán kellettem, azt elüldöztem magam mellől. Vágytam a szeretetre, de én féltem szeretni. Ahogy érzékeim figyelmeztettek egy-egy közeledő érzelmi viharra, máris ütöttem, rúgtam a másikat, mert úgy gondoltam, csakis így menthetem önmagam. Azt gondoltam, elég egy ölelés, egy jó szó, egy kedves gesztus, miközben nagyon is tisztában voltam azzal, hogy hamis világot építek magam köré, hogy ne kelljen szembenéznem a félelmeimmel, ne lássam a múlt fájdalmainak be nem gyógyuló sebeit. El akartam hinni, hogy így jó nekem. Képtelen voltam elfogadni, ha tudtam is, hogy ez az út egyre lejjebb és lejjebb visz.
Zé volt az egyetlen, aki képes volt arra, hogy megszelídítsen. Aki nem engedte el a kezem akkor sem, amikor kétségbeesve menekülni próbáltam. Türelmes volt, odaadó, féltő. Újra megtanított szeretni és bízni. Ő általa képes lettem elfogadni és tisztelni másokat. Már nem volt szükségem maszkokra, amik eltakarták az igazi arcomat mások elől. A játék már nem cél volt a túlélésért, csak az élet része lett. Zé az, aki mellett újra önmagam lehetek, ahogy gyermekkorom napsütötte, pipacsos virágmezőin.
Már nem félek elkötelezni önmagam valaki mellett. Eszmék, ideák mellett igen. Bár érdekes, az elkötelezettség szó kapcsán, senki nem erre gondol. De ez a téma már egy másik lapra tartozik.

Annyira egyszerű

Sokat gondolkodtam mostanában azon, hogy írhatnék sokkal komoly dolgokról is. Például politikáról, avagy kultúráról. Esetleg a most annyira divatos spirituális, vagy lélektani dolgokról. Megoszthatnám a könyvek tartalmát, amiket olvasok. Írhatnék zenékről, amiket hallgatok. Moziról, színházról... Tulajdonképp tűnhetnék nagyon okosnak és műveltnek is, ami nem vagyok.
Mégis legtöbbször miért éppen kis semmiségeknek tűnő dolgokról írok? Talán mert egyszer ezek a személyes, apró történések lesznek azok, amik mosolyt fakasztanak a lelkemben. Vagy egyszerűen csak elgondolkodtatnak... Dolgok, amik miatt embernek érzem magam. Nőnek. Anyának. Társnak. Barátnak. Olykor gyermeknek is.
A könyveket levehetem majd a polcról, a kedvenc zenéimet is meghallgathatom bármikor, leülhetek egy-egy film elé. De az emlékeimért nem nyúlhatok sehová... Így is mennyi minden homályba veszett, mert az életem azon részében éltem meg azokat a dolgokat, amikor úgy éreztem, fáj minden... Pedig akkor is történt jó velem. Apró dolgok, mások számára tán érdektelenek. Mégis sajnálom, hogy nincsenek már velem... Csak egy-egy megfoghatatlan érzés, hangfoszlány... képek töredéke. Ennyi.