Törteli gang

Már nem is emlékszem, mikor keresett meg a levelével. Egy fotóm eredetijét szerette volna elkérni. Hogy mondhattam volna nemet? Kedveltem az alkotásait, sokszor szinte simogattak a képei. Szerettem, ahogy megfesti a természetet, a lágy pasztell színeket, a finom kréta- és ecsetvonásokat. Közel éreztem őt magamhoz.

Épp ezért öröm volt vele levelezni, akkoriban még telefonon is sokszor felhívott. Kedves, mókázó öregúr... Mennyit beszélgettünk abban az időben! Aztán egy nap előrukkolt a fotóról készült pasztell képpel. Ó, nagyon tetszett, tényleg olyan volt a nagyszüleim házának gangja, amilyennek megmaradt bennem. Az emlékek édes, mélabús homályába feledkező. 

- Ajándék, de el kell jönnöd érte - mondta. Húztuk, halasztottuk a dolgot. Hol én dolgoztam, ő pedig állandóan utazott. Tavaly újra kaptam tőle egy levelet. Kérdezte, mi legyen a képpel, hisz az enyém. 

Ma tudtam meg, hogy már sosem adhatja át nekem... Reisz Tamás festőművész már az égi alkotó táborokat járja, a napokban vagy talán ma hosszú betegség után elhunyt. 

A fotós és a festőművész szemével...

Elment örökre

Rossz kedvem van. Nem az előbb leírtak miatt. Annyira szíven ütött, mikor ma meghallottam, hogy az otthon lakói közül Laci bácsi is elhunyt.
Magam előtt láttam a valaha magas, nyurga embert a szigorú arcvonásaival, az időnként huncut szemeivel, amikkel annyiszor nevetett rám, miközben a kezeimet úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni azokat. Ha lejárt a munkaidőm, hosszasan búcsúzkodtunk:
- Ugye holnap is jön? Itt lesz velem?
- Persze, hogy jövök! - válaszoltam, mire ő csak legyintett egyet és szomorúan rám mosolygott.
Ezért sajnáltam ott hagyni annak idején az otthont. A sok szeretetre vágyó, elárvult öreg miatt. Laci bácsi miatt. Aki elment örökre.

Sándor

Gyakorlatilag két olyan betegséggel küzd, ami az orvostudomány mai álláspontja szerint nem gyógyítható. Próbáltam segíteni. Öröm volt hallani a hangjában, mennyire lelkes. Most mégis azt látom, hogy fut, rohan, de nem az életérét, hanem a helyzete miatt, amik ellehetetlenítik az életét. Mert megváltoztak a jogszabályok, mert más törvények léptek életbe. Ő pedig felére összezsugorodva próbál mosolyt erőltetni az arcára, miközben retteg a jövőtől. Féltem őt, nehogy egyszerre zúduljon rá az, amire se nem merünk, se nem akarunk gondolni. Az embert mindig az élteti, hogy jobbra fordulnak a dolgok, s nem rosszabbra. De az ily módon való gondolkodás sokszor meg is téveszt.

K. Zolinak ajánlva

Unalmamban máshol olvasott kérdésekre válaszolgattam csak úgy magamban magamnak. Az utolsó kérdés annyi volt: Félsz az elkötelezettségtől?
Tizenöt évnyi házasság, majd az azt követő válás után rettegtem mindentől, ami valamiféle elkötelezettséget jelent számomra. A kapcsolataimban elfogadtam azt, akinek kicsit is kellettem. Nem akartam észrevenni, hogy önnön csapdámba sétálok bele, s ezzel hagyom, hogy használjanak, ahogy én is tettem azt másokkal. Vad voltam sokszor, aki közel engedte a vadászt, de az utolsó pillanatban elillant előle.
Akinek igazán kellettem, azt elüldöztem magam mellől. Vágytam a szeretetre, de én féltem szeretni. Ahogy érzékeim figyelmeztettek egy-egy közeledő érzelmi viharra, máris ütöttem, rúgtam a másikat, mert úgy gondoltam, csakis így menthetem önmagam. Azt gondoltam, elég egy ölelés, egy jó szó, egy kedves gesztus, miközben nagyon is tisztában voltam azzal, hogy hamis világot építek magam köré, hogy ne kelljen szembenéznem a félelmeimmel, ne lássam a múlt fájdalmainak be nem gyógyuló sebeit. El akartam hinni, hogy így jó nekem. Képtelen voltam elfogadni, ha tudtam is, hogy ez az út egyre lejjebb és lejjebb visz.
Zé volt az egyetlen, aki képes volt arra, hogy megszelídítsen. Aki nem engedte el a kezem akkor sem, amikor kétségbeesve menekülni próbáltam. Türelmes volt, odaadó, féltő. Újra megtanított szeretni és bízni. Ő általa képes lettem elfogadni és tisztelni másokat. Már nem volt szükségem maszkokra, amik eltakarták az igazi arcomat mások elől. A játék már nem cél volt a túlélésért, csak az élet része lett. Zé az, aki mellett újra önmagam lehetek, ahogy gyermekkorom napsütötte, pipacsos virágmezőin.
Már nem félek elkötelezni önmagam valaki mellett. Eszmék, ideák mellett igen. Bár érdekes, az elkötelezettség szó kapcsán, senki nem erre gondol. De ez a téma már egy másik lapra tartozik.