Rossz kedvem van. Nem az előbb leírtak miatt. Annyira szíven ütött, mikor ma meghallottam, hogy az otthon lakói közül Laci bácsi is elhunyt.
Magam előtt láttam a valaha magas, nyurga embert a szigorú arcvonásaival, az időnként huncut szemeivel, amikkel annyiszor nevetett rám, miközben a kezeimet úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni azokat. Ha lejárt a munkaidőm, hosszasan búcsúzkodtunk:
- Ugye holnap is jön? Itt lesz velem?
- Persze, hogy jövök! - válaszoltam, mire ő csak legyintett egyet és szomorúan rám mosolygott.
Ezért sajnáltam ott hagyni annak idején az otthont. A sok szeretetre vágyó, elárvult öreg miatt. Laci bácsi miatt. Aki elment örökre.