Elment örökre

Rossz kedvem van. Nem az előbb leírtak miatt. Annyira szíven ütött, mikor ma meghallottam, hogy az otthon lakói közül Laci bácsi is elhunyt.
Magam előtt láttam a valaha magas, nyurga embert a szigorú arcvonásaival, az időnként huncut szemeivel, amikkel annyiszor nevetett rám, miközben a kezeimet úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni azokat. Ha lejárt a munkaidőm, hosszasan búcsúzkodtunk:
- Ugye holnap is jön? Itt lesz velem?
- Persze, hogy jövök! - válaszoltam, mire ő csak legyintett egyet és szomorúan rám mosolygott.
Ezért sajnáltam ott hagyni annak idején az otthont. A sok szeretetre vágyó, elárvult öreg miatt. Laci bácsi miatt. Aki elment örökre.

Panaszkodom kicsit

Összefutottam a városban egy ismerőssel, akivel együtt dolgoztunk tavaly az idősek otthonában. Most is ott végez karitatív munkát heti egy alkalommal, mivel közcélú munkásokat nem tudnak felvenni. Hívott, menjek. Elgondolkodtam. Jobb, mint a kormányhivatal munkaügyi központjának postázójában napi nyolc órát ülni a semmiért. Mert ott sem tudnak fizetni. Ha pedig nem tesszük valamelyiket, nincs segély sem. Magyarra lefordítva, egy havi karitatív munkát kell végeznem, hogy megkapjam egy évre azt az összegű segélyt, ami egy magyar ember állítólagos egy havi átlagkeresete most Magyarországon. Sajnáljam magunkat? Ilyenkor eszembe jutnak azok, akiknek csak ez az összeg áll rendelkezésükre egy hónapban. Amiből képtelenség megélni. Többsége nem lusta, nem rest dolgozni. Egyszerűen nincs munkahely. Nincs alkalmi munka. Már közmunka sincs azért a fényes összegért, amiből nagybetűs EGYesek szerint mindenre jut.

Anyám szerint, hibát követek el azzal, mikor azt mondom a gyerekemnek, menjen külföldre tanulni, dolgozni. Sőt azzal is, ha nem magyar terméket vásárolok, hanem az olcsóbb külföldit. No, de takarékoskodni sem tudunk szerinte. Ha azt mondom erre, hogy ez ellentmondás, akkor annyi a válasza: ezt hagyjuk. A munkanélküliségre is ez a válasza, mert régen is volt olyan. A nyomorra is, mert az is volt. Mindenre, amire nem tudja a választ. Reggelente kinéz az ablakon, gyönyörködik a kertben, megfőz a teli fagyasztóládából, elvégzi a ház körüli munkát, ha ideje engedi, leül a híradó és tévésorozatai elé (amik az életről szólnak). Ismerősök után kutat a világhálón. Beszélget a szomszéddal, akinek épp van munkája. A postás pedig minden hónapban ugyanazon a napon megjelenik a nyugdíjukkal (aminek összege a családunk jövedelmének felel meg), amiből újra félretehet egy bizonyos összeget. Ez a világ. Hogy mások gyereket szeretnének nevelni normális körülmények között, ahogy ő is tette, hogy lakást szeretnének, ahogy ő is annak idején, s hogy mindezt megvalósítsák, dolgozni szeretnének, ahogy neki lehetősége volt erre, az a "hagyjuk" kategória. Miért is? Mert szerinte ez most is ugyanúgy lehetséges. Mert a világ most is úgy működik, mint régebben. Csak mi nem jól tesszük a dolgunkat. Például nem takarékoskodunk...

Jól esett

- Elnézést, hogy így megszólítom. Már egy ideje figyelem. Megmondaná, hol vásárolja a ruháit?
Tört magyarsággal beszélt, de nem emiatt néztem rá annyira értetlenül, inkább a kérdés ért váratlanul. Észrevehette a zavart mosolyt az arcomon, mert azonnal magyarázkodni kezdett:
- Tudja, itt élek több éve. Itt dolgozom, itt van az üzletem nekem. Látom, maga sem az átlagos méretűek közé tartozik, mégis olyan csinos. Ugye nem haragszik, hogy csak így mondom? Olyan kedves arca van. Ezért mertem megszólítani. Annyira jó a blúza. Ilyen nadrágot is szeretnék, mint magán van. Segítene nekem? Tudja, én itt sehol semmit nem találok. Hol van olyan üzlet, ahol ekkora méretben lehet találni ruhát?
- Jaj, így már értem! Dehogy haragszom... Nem járok különleges helyekre. Leginkább a cundá-ban szoktam vásárolni. De a blúzt nem ott vettem, olyan üzlet nincs itt a városban.
- Itt helyben szokott?
- Itt nem igazán. Nincs kínálat. Olykor a cundá-ban szoktam itt is, ez a nadrágom onnan való. De Pesten érdemesebb körülnézni.
- Tudja, nálunk Németben mindenhol van ekkora méret. Minden üzletben. Ott nem kell keresgélnem. Itt sehol nem kapok. Nézem mindenfelé, sokat járok Pesten is, ott sem találok.
- Próbálja meg, amit mondtam. Pesten nagyobb a választék. Biztos talál valami csinosat. Esetleg vögele, ott is vásároltam már.
- Ilyen nadrág feltétlen kell nekem. A blúza is nagyon tetszik. Nézze, ami rajtam van! Öregasszonyos. Olyan kell, mint a magáé. Olyan kedves, köszönöm!
Mosolyogtam rá, de közben már azon járt az eszem, Zé miket gondolhat rólunk a hátam mögött. Miután a hölgy elviharzott mellőlünk, Zé mellém lépve csak annyit mondott:
- Már jó ideje észrevettem, hogy figyel téged.
- Miért nem szóltál?
- Látod, más is megdicsér, nem csak én. Na, add csak ide a kezed!
- Hjaa, és ráadásul nő... - suttogom magam elé, centiméterekkel magasabbnak érezve magam a tömegben.

Nap nap után

Az elmúlt napokban még fel sem eszmélve a télből, szinte észrevétlen szívtuk magunkba a közelgő tavasz langyos illatát, miközben átrohantunk a napokon. Ma újra esik a hó, mintha egy utolsó tánccal búcsúzna a tél. Nézem, ahogy a hópelyhek megkapaszkodnak az ágak között, megbújnak a fűcsomók töveiben, miközben némelyikük a járdán elolvadva, csillogó feketére festi az aszfaltot. Ha tehetném, azt kívánnám, hadd nézhessem még pár napig táncukat, hogy belefeledkezhessem megnyugtató fehérségbe, hallgathassam a csendet, ami körülvesz.
Fáradtnak érzem magam. Nem fizikailag, inkább lelkileg. Sok volt az elmúlt pár nap. Menni erre, arra. Sorban állni, várakozni, intézni. Közben a fél család lebetegedett, akár ügyeletet is vállalhattam volna, annyit volt a telefon a fülemen. Felüdülésnek tűnt a hétvége, mikor Zé unokaöccse és annak felesége vendégeskedtek nálunk. Most szusszanunk egy kicsit, hogy holnap újra neki induljunk. Aztán valamikor pihenünk is.

Csak esik és esik

A szomszéd kerítésén a napokban leesett hó vízszintes rétegeket mintáz, az autón csak az esti látszik, mert arról szorgalmasan letakarítottuk még a délelőtt folyamán. Nem is tudom, hogy érdemes volt-e. Mert közben csak esik és esik. Mi meg csak lapátolunk és lapátolunk. A gyerekek pedig reménykednek, hogy holnap reggel megint nem jutnak tovább a dombnál az autóbuszok.

Akciós kacsa

- Gyere már egy kicsit ki a konyhába!
- Minek?
- Ne kérdezz, gyere!
(megyek)
- Igen. Ez a kacsa... Mit nézzek rajta?
- A lábát. Hol a lába?
- Jaj! Most látom. Egyiket térdtől csonkolták.
(vigyorgok)
- Egylábú kacsa. Ezt nem értem.
- Jaj már! Mit vársz egy akciós kacsától?
- Hogy legyen lába.
- Van neki. Egy.

Sétáltunk

Ártatlan palástjával

Reggel óta újra havazik. Zé elment hólapátért, a régi eltört. Seprű is kell, mert az is tönkrement. Reggel még bosszankodtam egy kicsit, hogy megint lapáltolhatjuk a havat. Aztán belefeledkeztem az égből aláhulló hópelyhek látványába. Megnyugtat, ahogy békésen játszadozva szállingóznak az ablak előtt. Régebben nem szerettem a telet. Mára ez megváltozott. Egy valami az, ami befeketíti a szépségét. A reménytelen helyzet, amivel szembe kell, hogy nézzenek emberek. A menedéket nem találók, a tűz nélkül sarokban didergők, az utcán örökre elalvók. Belesajdul a szívem. Miért kell ennek így lennie? Elenyésző, amit értük teszünk. S mennyien vannak, akikről nem is tudunk semmit. Míg ezeken gondolkodom, a hó lassan betakar mindent. A tél ártatlan, hófehér palástjával.

Csalóka álmok

Fekszem a párnán, kezem a fejem alatt, miközben fülemhez szorítva a telefont hallgatom, ahogy anyukám panaszkodik, mennyire fáj és fel sem tud kelni, fél, hogy mi lesz most vele, el sem tud indulni gyógyszerért. Mondom, várjon egy kicsit, majd én viszek fájdalomcsillapítót, addig maradjon nyugodtan. Kinyomom a telefont. Emelem a fejem, már pattannék ki az ágyból. Sötét van, csak az utcai lámpa fénye szűrődik be az ablakon. Nézem, ahogy Zé békésen alszik mellettem. A telefon pedig nincs sehol. Álmodtam.

Szeretet, őszinteség

Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítesz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy legyen a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!" Ha szereted, tudod, hogy csak kívül gyenge, belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor. Te vagy az egyedüli, aki megmondhatja neki, ha önmagához méltatlanul él, mert a szeretet: jogosítvány az őszinteséghez. Ha szeret - jól figyelj! - meg is hallgat. Lehet, hogy dühbe gurul, persze, kikel magából és üvölt, de előbb-utóbb meghallgat. Ha nem hallgat meg, nem is szeret igazán, és akkor minden hiába. Nevelni csak a szeretet képes, és tudja is, hogyan kell.

(Müller Péter)

Kívül és belül, mert minden hat mindenre. Így van ez jól.

Miss Monk

Szinte szünet nélkül csörgeti a telefonom Rachel lányom, alig tudom visszahívni.
- Mi a baj?
- ANYAAA! Van Magyarországon lepra?
- Lepra? Ezt most miért kédezed?
- Nem érdekes. Csak arra válaszolj, van nálunk lepra?
- Nem, nem hiszem. Bár elvétve behurcolhatja valaki külföldről, előfordulhat.
- Jaj anya! Lehetek leprás?
- Miért lennél leprás?
- Megfogtam ma egy csöves kezét, hozzáértem. Anya, hozzáértem!
- Miért értél hozzá?
- Mert belesett a hóba, ott feküdt... Nem tudott felkelni. Muszáj volt segítenem neki. Szóval lehetek leprás?
- Nem, nem lehetsz ettől leprás... Nyugi!
- Mást elkaphatok tőle? Bőrbetegséget?
- Nem. Ne vakarózz, ne nyalogasd az ujjad! Ha vízközelben vagy, moss kezet! Ennyi.
- ANYAAA! Van egy seb az ujjamon! Így sem lehetek leprás?
- Nem, semmi szín alatt nem lehetsz leprás!
- Ez biztos, anya?
- Biztos!
Ekkor Miss Monk megnyugodva kinyomta a telefont. Én meg azon gondolkodtam, mekkora lelkierőre volt szüksége ahhoz, hogy a fóbiáit leküzdve, a kezét nyújtsa egy hajléktalannak. De megtette! Te vajon megtetted volna?

Sajtos stangli

Mi mást válaszolhatna a kedves szülő a kedves pedagógusnak, ha az megkéri, hogy süssön valamit a kedves gyermekeknek a közelgő farsangra? Mosolyog és bólogat.
- Hát persze, hogy sütünk valamit!
Itt pedig jöhetne az, hogy előkaptuk a nagymama jól bevált receptjét a kelt hajtogatott, sajtos stangliról. De nem, mert sosem volt receptje. A nagymamától tanulta anyukám, én tőle lestem el. Elkészíteni egyszerű, s ami a lényeg, nagyon finom.

Estefelé

Havas utakon
fáradt keréknyomokban
lépeget a fagy.

Tényleg jó!

Szeretnék újat

- Zééé! Szeretném, ha átfestenénk a szobánkat!
- Most?
- Hát nem azonnal gondoltam.
- Pedig simán el tudom képzelni rólad, hogy most neki állsz.
- Úgy érted, hogy most rögtön?
- Igen, mert ismerlek már, képes vagy bármire, ha egyszer a fejedbe veszel valamit!
Végül is, ha itt lenne hozzá minden... Pirosat és rószaszínt szeretnék sok virágmintával, a mostani kék helyett. Ez a mostani sem rossz, de egy ideje tényleg a fejembe vettem, hogy valami egyszerűt, de mégis romantikusan csábítót szeretnék a lehetőségeinkhez mérten. Mert kell, mert akarom. Na jó, szeretném.

Felvették!

Boldog anyuka vagyok és büszke a lányomra, aki felvételt nyert az Arany János Tehetséggondozó Programba és így az általa hőn áhított gimnáziumba is, ami nem kis dolog. Persze, ha a többi gyerekem olvasná ezt, akkor rögtön rákérdeznének:
- Ránk nem is vagy büszke?
De igen, mindegyikőjükre az vagyok. Ahogy telik az idő, csak ámulok, hogy találnak rá a kis életükre, lesznek egyre határozottabb elképzeléseik, terveik. Jó érzés, hogy pár év alatt talpra álltunk, s rendben mennek a dolgok, amiben nagyon sokat segít Zé is a jelenlétével. Képtelen vagyok elfogadni, s mindennap azon aggódni, hogy egy idő után nem lesz tovább és teljesen ellehetetlenedik az életünk. Valami megoldás mindig kell, hogy legyen. Miattuk. Miattunk.

Téli éjjel

Mosolyog a hold.
A tükrös hómezőkön
csilingel szívem.

Újra havazik

- Anya! Mit csináljunk? Itt állunk a megállóban és nem jön a busz!
- Hát nem is tudom. Fixi ott van?
- Elment megnézni, hátha lát valamit a dombnál!
- Mindenképp várd meg!
- Már jön is. Várj egy picit!
- Mondd, mondd, mondd!
- Keresztbe áll a domb oldalában a busz. Se előre, se hátra nem tud tovább menni!
- Azonnal gyertek haza, ne álljatok ott tovább!
Hát így történt, hogy ma egész nap a gyerekekkel voltunk, főztünk és sütöttünk, mint hétvégén szoktuk.
Igaz, hogy Zé már kora reggel felhívta a helyi tömegközlekedési vállalat információját, ahonnan készségesen tájékoztatást kaptunk arról, elindítanak egy autóbuszt, ami kerülő útvonalon érkezik felénk valamikor, de addigra már az összes tanárt felhívtuk, hogy nem tudnak elindulni a gyerekeink iskolába. Így mivel autóval nem mertünk elindulni, s a taxi sem járt felénk, a kölykök boldog örömmel nyugtázták, ma megússzák a tanítást, amit talán azért nem bánok, mert nem a mi buszunk volt az egyetlen, ami keresztbe fordulva állt az úton, arról a másik háromról nem is beszélve, amik egymásba csúsztak valahol a város túlsó felén, amin még csak nem is csodálkoztunk, hisz a városban egyáltalán nem tisztítják az utakat.

Hóangyalok

Tegnap Zével kisétáltunk a közeli tóhoz, amit ma egy fotó kedvéért újra megismételtünk.
Persze a tó partján lévő "Fürödni tilos!" feliratú tábla rögtön beindította Zé fantáziáját. Tény, hogy érdekes látvány nyújt a befagyott, hóval borított tóparton. Innentől kezdve minden pillanatok alatt történt. Zé lekapkodta a ruháit, átvetett egy törölközőt a csupasz vállán, majd pózolt, én fotóztam. Csípőre tett kézzel, csalódott arccal nézett a táblára:
- Most lenne lenne időm fürdeni, de hát idetették ezt a táblát!
De a legjobb nem is ez volt abban, hogy visszamentünk a tóhoz. Hanem a hóangyalok. A mi hóangyalaink. Senki nem lépett rájuk, mellettük haladt el, aki arra járt. Ott voltak előttünk, épp csak befedte őket a frissen hullott hó. Megható volt újra látni őket. Mintha vártak volna. Mintha értünk maradtak volna ott még egy rövid ideig.

Búcsú a cinkéktől

- Kicsim! Nem szeretném, ha olyan emberekkel tartanád a kapcsolatot, akik másokat akarnak bemocskolni. Ezek megfáradt, keserű emberek, akik szerteszét szórják a gyűlöletüket, miközben a jóságukat hirdetik.
- Tudod Zé, nincs bennem harag vagy indulat, csak valami fájdalommal teli szomorúság, ami valahonnan nagyon mélyről tör elő.
- Értsd meg, nem emésztheted magad napokig mások miatt! Hagyni kell azokat, akik a karmukat meresztgetik, akik élet-halál harcot akarnak vívni fantomokkal.
- Persze Zé! Tudom, hogy igazad van. De szükségem van egy kis időre.
- Nem szeretem, ha szomorú vagy. Gyere! Mesélek neked valamit!
- Na mesélj! Addig is telik az idő...
- Emlékszel az öregemberre meg a cinkéire?
- Jaj! Ne is mondd! Akinél csipegetett az a pufók kis cinke, aki nem elégedett meg egy etetővel. Telhetetlen volt.
- Igen. Épp erről szeretnék mesélni neked. A pufók csipegetett itt is, ott is. De nem azért, mint hitte az öreg. Nem telhetetlen volt, egyszerűen másfajta ízekre is vágyott. Épp ezért távolabbra is elrepült. Jól érezte magát mindenhol, de nem hagyta el a számára addig kedves etetőhelyet sem. A hónapok elteltével igazi ínyenccé vált. Válogatott mindenhol. Nem érte be azzal, mint az apró cinkék, akik mohón vetették magukat az eleségre, amit az öregember nap, mint nap eléjük rakott. Kibontotta a magokat, de csak azt vette el, ami kedvére való volt. Egy napon a pufók kis barátunk újra ellátogatott az öregemberhez. Ám a kihelyezett eleség íze megváltozott. Nagyon. Teljesen idegen volt számára. Bizalmatlanul nézett körül, végül úgy döntött, elrepül.
- Miért volt más íze a magoknak?
- Méreg keveredett beléjük. Akarva vagy akaratlanul, nem lehet tudni. Nem ölte meg a cinkéket, csak beteggé tette őket. Képtelenek voltak repülni.
- És mi lett a pufókkal?
- Hiába várta vissza az öreg, örökre eltűnt az udvarából. Új tájak felé repdesett, amik hívogatóak voltak számára. Békés, eleségben bőséges helyekre talált, ahonnan nem volt miért visszafordulni.
- Érdekes befejezése a történetnek. Átírtad a mesét. Az öreg másképp fejezte be.
- Ne foglalkozz vele! Az az ő története, másképp látja a világ menetét.
Tudod, te is ilyen kis pufók madárka vagy ám! Csak nem cinke, hanem vörösbegy. Ami sokkal különlegesebb és ritkább. Repülsz ágról-ágra, mert keresed a jót. Az én madaram vagy, csak az enyém! Nem engedem, hogy valaki bántson, hogy gonoszkodjon veled. Ezért is szeretném, ha nem beszélgetnél olyan emberekkel, aki gyűlölködnek, szidnak másokat. Na gyere ide, hadd simogassalak meg!
- Szeretem, ha simogatsz! Szeretem, hogy érzed, milyen vagyok. Szeretlek azért is, hogy hagysz repülni.

Hózik, -zik, -zik

Újra havazik. Esik, csak esik... MOST éjjel szeretnék kinézni az ablakon REGGEL, hogy újra rácsodálkozhassak a hófehér világra.

Amikor a kutya is hózik

Elállt a havazás. Cseppke a bejárati ajtóban nyüszít. Látja, hogy öltözködünk, indulunk kifelé. Megsajnálom, kiengedem. Annyira rohan, hogy alig tudja bevenni a ház sarkánál a kanyart. Az utca végén beleveti magát a hóba, majd a farkát csóválva felbukkan, de csak azért, hogy utána az általa létrehozott hóösvényein futkározzon. Képtelenség kibírni hangos röhögés nélkül. Nem kell aggódnunk, mások is kinn vannak az utcán, pedig már tíz elmúlt. Mindenki havat lapátol.

Légy szíves, törölj!

Kicsit kellemetlen, mikor valaki megkér egy olyan dologra, amit te épp megtenni készültél.

Megérkezett ide is hó

Ha nem is a kedvenc évszakom a tél, már nagyon vártam a havat. Azt az igazit, a nagyot. A mindent pihe-puhán, lágyan betakarót. Hát megérkezett.

A gyűlöletről

Nem feltétlen kell részesévé válnunk egy élethelyzetnek, ami elszomorít. Elég, ha a közelünkben történik. Ha velem fordul elő, képes vagyok órákig gondolkodni, keresem a miértekre a válaszokat. Megelevenednek a múlt emlékei, arcok tűnnek fel, majd vesznek el újra a ködben, hogy eseményeket sodorjanak elém.
Olykor ismert emberek mondásait is szemrevételezem, ők miként gondolkodnak arról, ami foglalkoztat. Egyetlen szóra kerestem most rá: gyűlölet. Vajon mi motivál valakit arra, hogy gyűlöljön? Miért képes a gyűlölet olyan hosszú időn keresztül fogva tartani valakit? Mi a kiút egy ilyen helyzetből?
El-elkalandozva, játszani kezdtem más emberek gondolataival.
A kiinduló pont:
"Az igazi gyűlölet, amelytől liftezik az ember gyomra, nem lehetséges érzelmi kötődés nélkül." (Nicholas Sparks)
Miért történhet mind ez? A visszautasítás miatt, ami által csapdába eshetünk:
"A szeretet és a gyűlölet nem ellentétesek egymással. A szeretet ellentéte a közönyösség. A gyűlölet szeretet, amely akadályokba ütközött, s ezért az ellentétes oldalára fordult." (Alexander Sutherland Neill)
Van, aki tömören fogalmaz:
"A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny." (Elie Wiesel)
Az elutasított személy legtöbb esetben nem képes azonnal feldolgozni a vele történteket, ami bizonyos helyzetekben érthető is:
"A szeretet nagyon könnyen fordul át gyűlöletbe: maga a szenvedély szinte ugyanaz. Könnyebb gyűlölni valakit, akit szeretünk, mint közömbösnek lenni iránta." (Agatha Christie)
Ez pedig, ezért történhet meg:
"A gyűlölet a gyengék haragja." (Alphonse Daudet)
A gyűlölet ugyanúgy, mint a szerelem eltompítja az érzékeinket, csak kicsit másképp:
"A gyűlölet nem­csak vakká és süketté, hanem hihetetlenül ostobává is tesz." (Konrad Lorenz)
Mi lehet konzekvencia? Csupán ennyi:
"A gyűlölet energiája nem vezet sehová, de a megbocsátás energiája, amely a szeretetben testesül meg, jó útra terelheti az életedet." (Paulo Coelho)
Ehhez még annyit hozzátennék: gyűlölködő, sárral dobáló emberek sosem lehetnek győztesek. Hiába is hiszik annak magukat. Győztes egyféleképpen lehetsz, ha megbocsátasz és ez által képessé válsz arra, hogy szeresd a másikat.
Ilyen egyszerű ez.

Padlizsános polpetti

Minek tagadjam? Zét azért is szeretem, mert mindig képes meglepni valami egyszerűen különlegessel. A mai ebéd: padlizsános polpetti.

Tessék csak hagyni!

Nem szoktam máshonnan ollózni történeteket. Viszont ez a kis sztori nem csak jópofa, de elgondolkodtató is:

"Tegnap dolgaimat intéztem a városban, az Oktogonnál felfigyeltem valamire:
Egy idős nénike érkezik a zebrához és készül átkelni a rövid ideig nyitva tartó zöldön. Lassú, mert jobb kezében a botja, bal kezével pedig maga mögött húzza gurulós szatyrát. Benne krumpli, savanyúság, alma, ingyenes újság, szemüveg, orvosi leletek: egyszóval az élete. Lassúságával kockáztatja, hogy elgázolja két sávnyi kocsi, vagy a 4-es, 6-os villamos. Ekkor megjelenik mellette egy fülkarikás, tetovált, orrpiercinges srác. Vörös haj, kakastaréj, kihívó tekintet, láthatóan bármikor kész verekedni.
A néni elképesztő lassúsággal botorkál át az úttesten. A járókelők kikerülik, legfeljebb mandinerből nézik kínlódását. De ekkor a kakastaréjos udvariasan elkéri a kézikocsit, egyik kezével húzni kezdi, amíg másik karját kapaszkodóul kínálja fel. Az egész utca őket nézi. Még épp időben átérnek. A néni hálálkodik a punknak, a punk pedig e szavakkal hárítja nevetve:
- Semmiség, tessék csak hagyni a gecibe!
A néni meglepődik, majd ő is nevet. És látom, ahogy a két generáció mosolyog egymásra."
(B. Z.)

Bizonytalan

Néha úgy elbizonytalanodom.