Amikor Zé mesél

- Zé, mesélsz nekem?
- Egyszer volt, hol nem volt, itt a vége, fuss el véle!
- Ez így nem ér, a mesékben elmennek, visszajönnek, satöbbi...
- Rendben. Egyszer volt, hol nem volt, elmentek, zárva volt, visszajöttek, itt  a vége.
- Ennyi? És a három fiú vagy a három lány?
- Na jó! Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király és annak volt három fia. Balambér, Benedek és Bendegúz. Egyik éjjel sétálgattak a palota kertjében és látják ám, hogy valaki összefirkálta a falat.
- Várj! Mivel foglalkoztak?
- Balambér grafológus volt, Benedek bérgyilkos, Bendegúz pedig ostoba. Balambér rögtön észrevette, hogy a király firkálta össze a falat fiait becsmérlő szavakkal, Benedek ezért elintézte az apja sorsát, Bendegúzt pedig királlyá választották. Az országot rögtön el is nevezték Magyarországnak, a határra pedig kiírták nagy táblákra: ki itt belépsz, sz..ni fogsz!
- Zé...
- Hát úgy is szólhat, hogy egyszer volt, hol nem volt, kivágták az aranyerdőt, összetört az üveghegy, ezért eddig tartott a mese. Aludj már szívem!

Búcsú a cinkéktől

- Kicsim! Nem szeretném, ha olyan emberekkel tartanád a kapcsolatot, akik másokat akarnak bemocskolni. Ezek megfáradt, keserű emberek, akik szerteszét szórják a gyűlöletüket, miközben a jóságukat hirdetik.
- Tudod Zé, nincs bennem harag vagy indulat, csak valami fájdalommal teli szomorúság, ami valahonnan nagyon mélyről tör elő.
- Értsd meg, nem emésztheted magad napokig mások miatt! Hagyni kell azokat, akik a karmukat meresztgetik, akik élet-halál harcot akarnak vívni fantomokkal.
- Persze Zé! Tudom, hogy igazad van. De szükségem van egy kis időre.
- Nem szeretem, ha szomorú vagy. Gyere! Mesélek neked valamit!
- Na mesélj! Addig is telik az idő...
- Emlékszel az öregemberre meg a cinkéire?
- Jaj! Ne is mondd! Akinél csipegetett az a pufók kis cinke, aki nem elégedett meg egy etetővel. Telhetetlen volt.
- Igen. Épp erről szeretnék mesélni neked. A pufók csipegetett itt is, ott is. De nem azért, mint hitte az öreg. Nem telhetetlen volt, egyszerűen másfajta ízekre is vágyott. Épp ezért távolabbra is elrepült. Jól érezte magát mindenhol, de nem hagyta el a számára addig kedves etetőhelyet sem. A hónapok elteltével igazi ínyenccé vált. Válogatott mindenhol. Nem érte be azzal, mint az apró cinkék, akik mohón vetették magukat az eleségre, amit az öregember nap, mint nap eléjük rakott. Kibontotta a magokat, de csak azt vette el, ami kedvére való volt. Egy napon a pufók kis barátunk újra ellátogatott az öregemberhez. Ám a kihelyezett eleség íze megváltozott. Nagyon. Teljesen idegen volt számára. Bizalmatlanul nézett körül, végül úgy döntött, elrepül.
- Miért volt más íze a magoknak?
- Méreg keveredett beléjük. Akarva vagy akaratlanul, nem lehet tudni. Nem ölte meg a cinkéket, csak beteggé tette őket. Képtelenek voltak repülni.
- És mi lett a pufókkal?
- Hiába várta vissza az öreg, örökre eltűnt az udvarából. Új tájak felé repdesett, amik hívogatóak voltak számára. Békés, eleségben bőséges helyekre talált, ahonnan nem volt miért visszafordulni.
- Érdekes befejezése a történetnek. Átírtad a mesét. Az öreg másképp fejezte be.
- Ne foglalkozz vele! Az az ő története, másképp látja a világ menetét.
Tudod, te is ilyen kis pufók madárka vagy ám! Csak nem cinke, hanem vörösbegy. Ami sokkal különlegesebb és ritkább. Repülsz ágról-ágra, mert keresed a jót. Az én madaram vagy, csak az enyém! Nem engedem, hogy valaki bántson, hogy gonoszkodjon veled. Ezért is szeretném, ha nem beszélgetnél olyan emberekkel, aki gyűlölködnek, szidnak másokat. Na gyere ide, hadd simogassalak meg!
- Szeretem, ha simogatsz! Szeretem, hogy érzed, milyen vagyok. Szeretlek azért is, hogy hagysz repülni.