Legkisebbem is...

... alámerítkezett. Annyi hála van a szívemben.

Újjászületni víztől

"Monda néki Nikodémus: Mi módon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é?
Felele Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába. A mi testtől született, test az; és a mi Szellemtől született, szellem az. Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek."
(János 3.5-7.)
Több, mint egy éve vár Zé arra, hogy megtörténjen.
Miután csütörtökön újabb visszautasítást kaptunk a gyülekezet részéről (most épp azt, hogy a pénteki napon lehet csak szó bemerítésről, Zé kedvéért nem tudnak újra összeterelni százötven embert szombatra), nem akartunk várni, más megoldást kerestünk. Épp a megfelelő embert hívtuk, épp a megfelelő időpontban. Percek alatt megbeszéltünk mindent. Ma délután négy autóval indultunk a Balatonra, három ember született újjá... Mert így is lehet. Tisztán és sallang mentesen, nem keretek közé szorítva, hanem egyszerűen csak hitből.

Hogyan mondhatnám el?

Petrus pár napja tette fel a kérdést:
- Anya, észrevettem, hogy mikor imádkozunk a gyülekezetben, te nem mindig hajtod le a fejed, mint a többiek és nem imádkozol velünk. Miért?
Nehéz volt válaszolnom, ráadásul úgy, hogy megértsen. Hosszú éveken át jártunk gyülekezetbe, miközben sokszor a poklot poklát éltük meg a házasságunkban. Volt, hogy mindenkire rámosolyogva, imádkozva ültünk az alkalmakon, fennhangon dicsértük az urat. Mások csodáltak a jó házasságunk, a gyönyörű gyerekeink, s nem utolsósorban az elszántságunk miatt. Hazaérve eltűnt a varázs, sokszor markolt szívembe a keserűség, a fájdalom, sokszor legszívesebben elfutottam volna az életem elől. Gyűlöltem a házasságom, hogy a férjem sokszor emberszámba se vett. Szomorú és megkeseredett voltam. Bár többször megtapasztaltam Isten áldását az életünkön, iszonyatosan fals érzés volt bennem, hisz képmutató életet éltünk.
Miután elköltözött tőlünk a volt férjem, elmentünk pár rendhagyó istentiszteletre a városban, ahol még megtért a nagyfiam, és az egyik nagylányom. Aztán minden eltűnt a ködben, felszippantott az Élet. Élveztem, hogy kitörtem az éveken át tartó bezártságból, jó érzéssel töltött el, hogy kedvelnek az emberek, megnyílnak előttem. A férfiak újra NŐnek láttak, az emberek kíváncsiak voltak a gondolataimra, amik olyan hosszú időn át nem érdekeltek senkit. Mindent akartam, úgy éreztem, most tárul ki igazán előttem a világ.
Zét akkor ismertem meg, mikor már kezdtem elfordulni az élet zajaitól, csendre vágytam és tisztaságra. Elég volt a nyüzsgő, nyugtalan világból. Időnként beszélgettünk Isten dolgairól, de úgy voltam vele, Isten nem tud használni, hisz már jó ideje eltávolodtam tőle. Megelégedtem annyival, Zé tud arról, hogy hiszek. Mikor úgy döntöttünk, hogy szeretnénk gyülekezetbe járni, még nem sejtettem, hogy az Úr így is munkálkodik, s Zé meg fog térni. Most eljárogatunk egy frissen fejlődő közösségbe, a gyerekeim ki nem hagynák az ifjúsági alkalmakat. Szelektálunk jó és rossz dolgok között, nem élünk bezárt életet, próbáljuk megtalálni az egyensúlyt.
Ha imádkozunk, sokszor csak a szívemben kiáltok az Úrhoz, ha éneklünk, olykor elhallgatok. Mert egyet nem szeretnék, álszent képmutató lenni. Magam előtt, mások előtt, Isten előtt.
Hogy mondhatnám el mindezt a kamasz gyerekemnek? Csak egy rövidke választ adtam:
- Mert nem szeretnék képmutató lenni és olyat tenni, aminek köze nincs az igazsághoz.

Valamikor július derekán

Szinte hihetetlennek tűnt, ami azon a nyári napon történt.
Délelőtt még az egyik belvárosi kávézó teraszán üldögéltünk Zsolttal, aki régi ismerős és az egyik helyi gyülekezet pásztora. Kötetlenül beszélgettünk családról, munkáról, Istenről, gyülekezetekről. Zé hangjából érezni lehetett, mennyire elszánt a hitét illetően. Pedig itthon sosem folytattunk úgynevezett direkt beszélgetéseket erről a témáról: a Bibliáról, Jézusról, egyáltalán a hitről. Mégis...
Délután újra ott ültünk istentiszteleten, nem először ezen a nyáron. Szeretjük ezeknek az alkalmaknak a nyugodt, békés, szeretetteljes hangulatát. Zsolt mintha a délelőtti beszélgetést folytatnák, ránézett Zére, ő pedig azzal a bizonyossággal a szívében felállt és egyszerűen csak megvallotta Jézusba vetett hitét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. S ha belegondolok, valahol ez a világ legtermészetesebb dolga... Hogy hazataláljunk Ő hozzá.

Ma reggel kaptam egy levelet a gyülekezet vezetőjétől, benne egy igével Jób könyvéből:
Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét;
És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam! Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait. Imádkozik Istenhez és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát.
Az emberek előtt énekel és mondja: Vétkeztem és az igazat elferdítettem vala, de nem e szerint fizetett meg nékem; Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi.
Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, Hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.
(Jób 33, 23-30.)
Tudtam, hogy miért küldte. Az jutott eszembe, ó ha valóban angyal lehetnék, akkor biztosan tudnám, hogy mit kell tennem, de még magamat illetően is tanácstalan vagyok, néha annyira elveszettnek érzem magam Isten előtt. Sokszor dühömben még Zét is elküldöm a francba ahelyett, hogy csendben maradnék. Mert még mindig rettegek attól, hogy ő is fájdalmat okoz, de én már nem akarom, hogy fájjon. Nem akarom, hogy darabokra hulljon a lelkem. Hogy segíthetnék neki, mikor teli vagyok félelmekkel? Persze az eszemmel tudom, a szeretet legyőz mindent, legyőzi a félelmet is. S azzal is tisztában vagyok, hogy semmi nem történik véletlen...