2021. július 27.

Pozitívnak lenni

Nehéz.
(az ide leírtakat szeptember tizedike alkalmából kitöröltem)
Pozitívnak lenni ebben a bizonytalan és hazug világban...

Amikor kora reggel a madarak csicsergése beleszövődik az álmomba, érzem, ahogy a langyos, hajnali szellő végigsimogat a perzselően melegnek tűnő éjszaka után, résnyire nyitom a szemem, látom a fák zöldjét, az ablak párkányán bólogató virágokat, olyan hálát érzek a szívemben. Velem együtt, újra ébred bennem a remény is. Túl leszünk ezen az időszakon is, ugye? 

2021. július 20.

Hajnali négy előtt

Mindjárt fél négy, valahol a távolban megszólal az első kakas. Üldögélek az ágy szélén, képtelen vagyok elaludni. Nézem, ahogy a szomszéd udvarán felaggatott lámpa fénye bevilágítja a a teraszt. A fenyőfa ágainak hosszúra nyúlt árnyéka rávetül a hálószoba függönyére, ahogy az ablakra ragasztott, ott feledett hópelyheké is. Lágyan egymásba simulnak. Olyan, mintha saját, titkos karácsonyfám lenne a nyári éjszakában.

2021. május 3.

Telemarketing

Ordít a telefonom a süket csendben, budapesti szám. Idős, rekedt női hang szól bele. Kozmetikai termékcsomagot kínál. Monoton hangon sorolja a termékeket, megemlítve azok előnyeit. Eszembe sem jut elfogadni az ajánlatot, mégis végighallgatom. Próbálok segíteni neki, ha elakad, szájába adom a szavakat, amikor kifogy a szóból. Mivel elutasítom a felkínált vásárlás lehetőségét, felajánlja, hogy visszahív, hátha addigra meggondolom magam. Képtelen vagyok azt mondani, hogy ne tegye. Miért pont én vegyem el tőle a reményt? Vagy éppen most veszem el tőle, mert már most tudom, hogy nem fogom felvenni a telefont?

2021. április 27.

Eddig csak a szánk járt

Mikor a közeli szarvasfarmon elcukiskodunk a csacsikkal, szürkemarhákkal megsimogatva a kobakukat, majd meg-megállva gyönyörködünk a dombokon legelésző szarvascsordákban, tőlünk pár méterre pihenő, lombok alján megbúvó őzsutában, a virágos mezőn legelésző lovakban, mindig elhatározzuk, mi többé nem, mi aztán NEM eszünk húst, mert éljenek csak minél tovább és különben is gyalázat, ami folyik a világban a hústermelést illetően. Ez a nagy elhatározás hetek óta tart, de tett nem követi, csak a szánk jár. 
A csütörtöki érsebésznél tett látogatásom azonban felette az i-re a pontot:
- Judit, azzal tenne magának legjobbat, ha ezentúl kerülné a húsok és állati eredetű zsírok fogyasztását!
Hát ennyi. 

2021. április 20.

Miért gondoltam...

... hogy ötven felett béke és nyugalom vár rám? Újra rajzolni és festeni, olvasni rengeteget, szöszmötölni a kertben. 
Bár hosszú éjjelek és nappalok, örökkévalóságnak tűnő percek követik egymást, mégis úgy tűnik, mintha elrohanna mellettem az idő. Hallgatom őket, hogy betegek, hogy mindenhol fáj, hogy nem jó most semmi, oldjam meg. S minden héten van egy-egy ismerős, aki elmegy. Most kellene egy csomó plusz energia, ehelyett fáradtnak érzem magam, nagyon fáradtnak.
Jó most a tavasz. Az sem érdekel, hogy ilyen hideg és felhős, szívom magamban a színeket, illatokat, mosolyt csal arcomra a reggeli madárcsiripelés. Elfeküdnék a virágzó domboldalban a mezőn, bámulva az égen sétáló felhőket nem törődve semmivel.
Hányszor gondolok ilyesmire nap mint nap, illúziókban ringatom magam, miközben halkan nevetgélek a saját kínomon, leguggolni sem bírok jó ideje, nemhogy elfeküdni a mezőn. 

A covidból meg elegem van, hihetetlenül elegem, az oltásból még inkább. Nem, nem oltatom magam, kövezzen érte bárki is, még mindig nyögöm a postcovidot,  jelenleg egy esetleges oltás akár végzetes is lehet.

2021. február 1.

Szeretem, hogy fehér minden

Most is olvad, pedig annyira szép a fehérbe öltözött kiskert. Ennyit látok most a télből, de ezért is hálás vagyok. Járhattam volna sokkal rosszabbul is. 
Csütörtökön voltam vérvételen (postcovid nagylabor), másnap kardiológusnál. Persze mindezt magánklinikán. Nagy megkönnyebülés, a szívemmel minden rendben, viszont a vérképem borzalmas. Magas vércukor, rossz májfunkció, magas értékek, amik gyulladást jeleznek. A tanár úr szerint ez még mindig a covid, nem gyógyultam meg. Most két heti kényszerpihenő sok fekvéssel. Maroknyi gyógyszer reggel és este. Hat hét múlva újabb labor. Csodás. 

2021. január 22.

A tegnapi nap margójára

Szinte észrevétlen száll az idő. Huszonegyedik század, huszonegyedik év, huszonegyedik nap. Édua lányom betöltötte a harmincadik életévét.
Még nem sejti, de élete talán legszebb évei következnek. Évek, amikor végleg magunk mögött hagyjuk a gyermekkort, s elindulunk az önazanosság útján, hogy évek múltán megállapodjunk egy újabb korszak előtt. Ekkor teljesedünk ki nagybetűs Nőként, teljes egészében élhetjük meg a nőiségünket. Szerettem ezt az időszakot. 

Azok a fránya E betűk

Munkatársnőm reggelire eszi a párizsit, délben a virslit tömi magába. Meglátja a végszükség esetére félretett Knorr fokhagyma krémlevesemet, s megjegyzi:
- Judit, te tényleg megeszel ilyen szarokat? Ki tudja, mi van benne, teli van mindenféle E-vel.

2021. január 14.


Pénteken esett le az első, nem sok, kicsit kásás is volt, de HÓ. Vártam a vasárnapot, azonban az akkori hóesés is kevés volt ahhoz, hogy fehérbe burkolja a tájat. De még ezért is milyen hálás vagyok a soknapi egyhangú szürkeség után. 

Most újra esik, a férjem küldött egy videót a város főteréről. Minden kihalt, egy-két ember halad át a téren, a környező utcák mind néptelenek. Vajon vége lesz ennek a "filmnek" valaha? 

2021. január 13.

Anyukám

... miután mindent elmesélt mindenkiről:
- A két pletykás!
- ???
- Hát mert mindenről beszámolok.
- Szóval csak te...
- Miért, mit tudsz?

2021. január 12.

Boldog új év

December elején még bizakodva díszítettem fel a kis fácskát a munkahelyemen, hátha meghozza a várva várt ünnepi hangulatot, sőt éjjel, nappal hallgattam és dudorásztam a kedvenc karácsonyi szvingjeimet, de semmi nem történt. Langyos, elüldögélős ünnepünk volt, talán még örültünk is a kettesben eltöltött estéknek.
Szilveszterre már tavaly sem készültünk, igazán sosem voltam oda ezért az "ünnepelni kell az év utolsó napján" dologért, a napok követik egymást úgy, ahogy eddig mindig is, nem hoz megváltást az ember által keretek közé szorított idő. 

Eddig a koronavírussal volt elfoglalva mindenki, most az oltással. Egyiken túl vagyunk, bár még mindig vannak maradványtüneteink, utóbbi szóba sem kerül éppen ezért. Változásokról, talán még keményebb döntésekről szólnak majd az elkövetkezendő hónapok. Ami mindennap valamiképp elém kerül, egy rövidke igeszakasz a  Filippi levélből. Hát legyen úgy, ahogy abban le van írva...

"Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban."
(Filippi 4:6-7)

2020. október 28.

Október

Tegnap, munka után Zé kivitt a közeli parkerdőbe. Idén számomra észrevétlen öltötte magára aranyló színes ruháját a természet. 

Szálltam volna ki az autóból, de úgy éreztem, jártányi erőm sincs az elmúlt heteknek köszönhetően. Össze kell kapnom magam. Mivel a munkahelyemen egész héten egyedül vagyok, ezeréves Modern Talking (No Face, No Name, No Number - ezt a dalt a maga kis bugyuta szövegével még szeretem is tőlük) nótákra táncikálok, bárhol is van dolgom az épületben. Ezt is felfoghatjuk mozgásnak, ugye? 

Van az a középső ujj

 Azért, hogy ki lett ez találva. Koronás leszel, egészségügyi ellátást nem vehetsz igénybe, csak órákig tartó próbálkozás után éred el az orvosod, aki a tizedik napon teszteltet, mert akkorra derül ki, hogy vannak igazolt kontaktjaid, "letiltanak" a világról, mindennap ellenőriznek, és mivel becsületes voltál, átírják a táppénzes kategóriád nyolcasról hetesre, így betegszabadság és teljes táppénz sem jár.

A nyomdafestéket nem tűrő mondat csak gondolat szintjén suhan át a fejemen, miközben a középső ujjam mozdulna, de minek, úgysem ül velem szemben senki...

2020. október 26.

Egy hónap után szabadon

 Az október tizedikei pozitív teszt eredménye után múlt szerdára meglett a második ellenőrző tesztem eredménye is, mindkettő negatív. Hurrá! Egy hónap után szabad vagyok, gondoltam naivan. Másnap a rendőrségtől közölték velem, ki ne merjem tenni a lakásból a lábam, míg nem kapom meg a határozatot a a karantén feloldásáról.
Négy nap csend. Először ráfogtuk a sok betegre, aztán a hosszú hétvégére. Ma a házi orvosom asszisztense "rám" kérdezett az ántsz-nél, nem találtak a rendszerben, elmondásuk szerint az orvosom nem küldött kérvényt feléjük. A tegnap írt mailemet el sem olvasták, több száz érkezik egy nap. Az asszisztens kételkedett és ránézett a házi orvos által elküldött dokumentumokra, csütörtök délben lett elküldve a kérelem, amit a Zének ki is nyomtatott. Rohanás az ántsz-hez, szerencsére ismerős jött a férjem elé. Rácsodálkozott a "nem létező" dokumentumra, de legalább a férjem kapott egy ígéretet, miszerint még ma kiállítják a határozatot. Délután ötkor kaptam meg.  

A férjem rám szólt az előbb:
- Most miért táncikálsz itt hálóingben? 
Miért, miért? Boldog vagyok, szabad vagyok. Végre.

2020. október 5.

Koronás buli

Egy hete még az járt a fejemben, mit írok Timi barátnőm most megtartott, tavaszról elhalasztott születésnapjáról, de hazaérve lebetegedtünk. Eddig nyolcan a csapatból. Igen, koronavírus.

Nem nyálaztuk össze a másikat, nem ültünk egymás ölébe, odafigyeltünk. Na, így terjed ez, nem lehetsz elég óvatos, a föld alól is...

2020. szeptember 25.

Még, hogy nem fontos

Rohanok a munkahelyemre, nyitom az ajtót, jesszus, be fogok pisilni, lehajítom a táskámat az asztalra, ütöm a biztonsági kódot, hát persze, hogy megcsúszik a kezem, a riasztó visítani kezd, próbálom újra és újra beütni a számokat, semmi. Ó, most hívni fognak a biztonsági cégtől, s ebben a pillanatban már csörög is a telefonom, de nem tudnak segíteni. Három helyen három telefonszámot tárcsázva hadarom el a problémámat, utolsóként egy nagyon kellemes férfihang közli velem, valószínűleg kizárt a rendszer, tíz perc múlva újra be kell ütnöm a kódot, de addig meg ne mozduljak, hogy a riasztó ne visítson fel újra. 
- De akkor be fogok pisilni! - tör ki belőlem.
- Ja, hát az baj! - mondja és visszafogottan elröhögi magát, de én eközben már vágtázok a konyhán át, közben a riasztó visít és újra cseng a telefon:
- Riasztást észlelt újra a rendszerünk...
Hát menjetek ahová akartok, de tényleg! Beütöm a kódot, végre csend van. 

2020. szeptember 16.

Kétszer is öt

Ötödikén volt a születésnapom, annyi minden járt a fejemben, amit szerettem volna megosztani, az idősödésről, a bölcsülésről, a bennünk lévő megnyugvásról, de hogy is írhattam volna minderről, mikor feszült voltam a vizsgáim miatt, mivel a tanulásra szánt napokat szinte semmittevéssel töltöttem, későn eszméltem, s csak csendben, hogy senki ne lásson, nyeltem egy hatalmasat, mikor olyan tételre akadtam, aminek tartalma  egy nagy fekete lyukként jelent meg a szemeim előtt. Mert ki, ha nem én voltam az, aki ennyi idős fejjel, az előadások alkalmával legtöbbször rákattintottam a felvétel ikonra, s nem törődtem az egésszel? 
Mondtam is Zének, a gyerekeimnek, ha még egyszer ilyen eszembe jut, verjék a fejemet a falba, vagy ássanak el, már képtelennek érzem magam a tanulásra. 

Igen, azért ötösre vizsgáztam. S jelentkeztem egy, a mostanira épülő képzésre. 

2020. augusztus 31.

Inkább ne egyél semmit


Amikor a Balaton partján üldögélve, az árnyat adó fa még zöldellő lombjai közül épp a tányérodon pihenő halszeletre libben egy elszáradt falevél, majd ezt követően, hazaérve rohansz a mellékhelyiségbe, órákon át fetrengesz a hasgörcstől, mert valószínűleg valami nem stimmelt azzal a pontyszelettel, amit ettél, na akkor visszavonhatatlanul és mindent kétséget kizárólag megérkezett az ősz.

2020. augusztus 26.

Már megint szórakozott

Amikor hazaérve megszabadulsz a melltartódtól és észreveszed, hogy az egyik melled teli van apró fehér pöttyökkel. Gondolkodóba esel, s rájössz, ez bizony nem lehet más, csak a reggeli fogkrém, amit a lefolyóba próbáltál beleköpködni... Szexi.

2020. augusztus 25.

Kettesben

Voltaképp mindannyian vártuk, hogy Félix megkezdve egyetemi tanulmányait kirepüljön otthonról. Az utóbbi évek nehezen teltek, sokszor volt szemtelen és nemtörődöm, az a tipikus "legkisebb elkényeztetett gyermek". Hányszor mondták a nagyok, majd megtanulja, milyen az élet, akkor majd nem lesz ilyen arrogáns és öntelt. Igaz. Nekem most mégis hiányzik, mert érzem az érzékeny lelkét, a személyiségéből fakadó örök magányosság érzését, ami bennem is ott van. Talán az egyetlen voltam, aki próbáltam érteni őt, az egyetlen, aki azt nézte, kit rejt az álarc. A fiam, szeretem őt. 

Ketten maradtunk, nem is gondoltuk, de most ezt az életformát is szokni, tanulni kell.

2020. augusztus 24.

Siklok a vízben

- Szerinted, ha hátulról jól megtolsz...
- Mit csináljak, szívem? Jól hallottam? Itt mindenki előtt?
- Huhh, ez így nem lesz jó! Szóval érted? Meddig megyek el, ha hátulról... Ha hátulról megtolsz? Jesszusom... Ebből már sehogysem jövök ki jól, ugye? (már mindenki röhög)
- Ne haragudjatok, de én ezt nem szeretném végignézni! (a vő is hallotta)
- Tudtam, hogy félreértitek... Szóval lökj meg hátulról jó erősen, na!

Mert a pasik mindig csak arra asszociálnak.

Nyaralás


Az úgy volt, hogy a nagylányom felhívott valamikor nyár elején, hogy eljönnének hozzánk egy hétre. 
- De hát,  mi akkor megyünk nyaralni...
- Nem baj, mehetünk veletek! De fizetitek? 

Így esett, hogy életünkben először nyaraltunk közösen a két és fél éves Besével, annak anyjával és apjával, s megismerkedtünk azzal az új érzéssel, milyen az, mikor mások előtt is "mama" és "zaza" vagyunk. Buli.

2020. augusztus 11.

Kapuzárási pánik itt is, ott is

A vendég házaspár a nappaliban pihent, így mintegy mellékesen vetettem neki oda a nőt, mire a férjem olyan magyarázkodásba kezdett, hogy a kíváncsiságtól még a pókok is alább ereszkedtek a sarokban ringatózó hálójukból, a bogarak zümmögésüket félbehagyva pihentek meg az ablak réseinél, a kerti fák ágain ugrándozó verebek is néma kussba vágták magukat arra a pár percre, hogy mindent hallani lehessen.
- Mi az, hogy azt írod ennek az általad kétszínűnek mondott nőnek, hogy aranyos és cuki? S persze, csak azért vetted fel ismerősnek, mert ki akartál deríteni róla valamit, ami szerinted tisztességtelen.
- De szívem, nem akarok tőle semmit, nem is ismerem, te is tudod nagyon jól, csak a csoport miatt.
- És akkor? Akkor lehet? Ilyen indokkal lehet? Nekem is lehet?
- Nem. Dehogy. Nem szeretném.
Persze, hogy mindent hallottak a barátaink.
- Te féltékeny típus vagy? - vágott közbe barátnőm férje.
- Nem, nem jellemző.
- Akkor miért nem lépsz tovább szó nélkül?
- Nem szeretem, ha valaki játszik velem. Nem attól tartok, hogy a férjem félrelép, egyszerűen tisztességtelennek gondolom, ahogy viselkedett.
- De szeretitek egymást, nem ez a lényeg?
- De ez lényeges. Mindennél fontosabb. De éppen ezért sem. Nem haragszom rá, csak nem értem. S szerettem volna ezt vele megbeszélni.
- Ne vedd ezt komolyan - csitított a barátnőm - Ezek ilyenek. Tetszik nekik, hogy az álarcuk mögött ekkora macsónak gondolják őket. Játszanak. Janinak is volt hasonló köre.
- Ennyi idősen?
- Pont, hogy ennyi idősen. Tudod, Imiék. Ugyanez volt náluk pár hete. Imi el is ment, nem aludt otthon, még ő érezte magát megsértve.
- Ötven évesen...
Másnap kettesben a barátnőmmel valami melltartópróba ürügyén beültünk a vendégszobába, s ő csak mesélt és mesélt. Rájöttem, hogy a számomra idillinek tűnő házasságukhoz képest, a miénk sokkal meghittebb, egy szavam se lehet. Aztán egyre hangosabb vihogások közepette jól kibeszéltük a pasikat. Milyenek ezek! Pfúj már! Mekkora gyerekek! Bezzeg mi! Mindezt, így ennyi idősen.

Nekünk még mindig a Balaton


Üldögéltem a tó partján, körülkémlelve, mit fotózhatnék le, mert ne már, hogy megint a vízben fürdőzőket. A tavaly vásárolt összecsukható, pozícióba állítható székemben terpeszkedtem, felülről szemlélve a parton pihenőket, ahogy eddig még sosem. Eszembe jutott a minden év augusztusában, szeptemberében leírt levegőben terjengő fáradt őszillat, a kései langyos szellő susogása, a sirályok vijjogása a víz felett... És amit nem írtam le soha, mert valamiért sosem tűnt lényegesnek, most mégis olyannyira szembeötlött: a színek, a strandtörölközők, a labdák, úszógumik, napernyők, sátrak színeinek hiánya, ami most még ott volt. Olyan erősnek éreztem a megannyi színt, mint még soha.

2020. augusztus 7.

Az esélyesek nyugalmával

Napjaim:
"Nem, nyugi, még én sem írtam meg a dolgozatot. Menni fog, ne izgulj és legfőképp ne csüggedj el!"

Az ember azt gondolja, rajta kívül senki nem hajlamos arra, hogy a végtelenségig halogassa a dolgokat, mindenki más lelkiismeretesen és szorgalmasan időre lead mindent, tanul éjt nappallá téve. Pont így gondolom ezt én is.

Miért?

- Nem fogok sírni - suttogtam magam elé, de a könnyek csak utat engedtek maguknak.

Egy napra két kedves ismerős halálának híre. Felettünk fénylő csillagokká váltak...

2020. augusztus 6.

Meglátjuk

Talán mások is érzik már az őszt, ahogy halk melódiával simítja végig a lélek húrjait, míg a nyár elsuhanni látszik, szinte észrevétlen. Nem tudom, van-e értelme az újrakezdésnek éppen most, mikor hónapok óta csak fejben rovom a sorokat, nincs idő, ha mégis, lusta vagyok, illetve egyszerűen csak nincs kedvem odaülni a gép elé, mert mindig van valami más, miközben az agytekervények szálain hol csendesen ballagnak, hol zakatolva süvítenek a betűk, szavak, mondatok, nem hagynak nyugodni, míg a feledés homályába nem merülnek, akkor meg bánkódom, miért nem adtam magamnak időt.

Öregszem, ami nem azt jelenti, hogy öregnek érzem magam, de valamiért vízválasztó az 51. év,  ahogy a februári betegség is az életemben. Másképp látok, hallok, élem meg az engem körülölelő világot. Akárhogy is nézem, ez az év a változásokról szól, kis és nagy tereken, körülöttünk és önmagunkban is. Mire a hajam teljesen ezüstté válik, a legkisebb is kirepül otthonról, elcsendesedik a ház. Remélhetőleg, szeptemberben túl leszek a vizsgáimon, amik februárban lettek volna esedékesek, majd májusban, de elmaradtak. Várom. Talán az utolsó dolog, amit kötelesség szinten teljesítenem kell. Megfogadtam, utána semmit... Élnem kell, magamba szívni a világot, benne lenni, részévé válni, azt tenni, amit szeretek.

2020. február 28.

És többet erről nem is szeretnék

Eszter barátnőm, szóvá tette, hogy szeretné visszakapni a régi barátnőjét, mert ez nem én vagyok. Aki pánikol. A vírustól, attól a koronástól.
Pedig nem. Nem tartozom a pánikolók, de az őket kigúnyolók közé sem. De kövezzen meg bárki is, mi is vásároltunk pár dolgot, felírattuk a szükséges gyógyszereinket három hónapra előre, például vérnyomáscsökkentőt, mert így is előfordul készlethiány belőle. Vettünk gluténmentes tésztát és lisztet, sőt édesítőt és sót is, némi húsfélét, s pár higiéniai terméket (nem kézfertőtlenítőt). Kötve hiszem, hogy bevezetnének bármiféle karantént is ebben az országban, ami által megbénulhat a kereskedelem, de egy esetleges járvány esetén NEM SZERETNÉK sok ember közé menni. Se vásárolni, se szórakozni, se orvoshoz menni. Szerintem ez egyszerűen csak józan gondolkodás.
Túl vagyok egy iszonyatos szövődményes felsőlégúti sztorin, időnként azt hittem, fulladás általi halállal végzem, többször a férjem tartotta meg a fejem, miközben könnyek között öklendeztem a köhögéstől, ő sietett utánam, ha éjjel túl sokáig maradtam a fürdőben, mert a köhögéstől újra és újra összepisiltem magam. Ebből adódóan NEM kívánok se koronát, se jogart, se palástot, semmi hasonlót az életembe. Se magyart, se kínait, de ami a Holdról jön, olyat se.

P. S. Lehet, hogy túl vagyok rajta? 

2020. február 2.

Tizenhét árnyékban

Tizenhét, de inkább tizennyolc fok. Csodaszép tavaszias idő.
Bár a fagynak kéne örülni, nekem most olyan jól esik ez a langymeleg simogatás. 

2020. január 31.

Kora reggel

Csodálatos, szívet, lelket melengető érzés, mikor kibotorkálva az utcán parkoló autódhoz megpillantod, hogy a házak mögött dupla szivárvány tör az ég felé. Hála.

2020. január 30.

Az a kettes típusú

- Szívem, telefonált a házi orvos, hogy jelenésünk lesz nála a vérkép eredményünk miatt!
- Mindkettőnknek?
- Igen, mindkettőnket vár holnap háromkor.
- Akkor gond van...

- Milyen magas értékek már ezek! Itt a mai naptól kezdve változásra lesz szükség, gyógyszerre lesz szükség, ellenőrzésre lesz szükség.
Megszeppenve ültünk a rendelőben, jól elszégyellve magunkat "rettenetes, tunya" életmódunk miatt. Már azon se csodálkoztam volna, ha azt hallom: most aztán mind meghaltok...
Később hasonló cipőben járó ismerősöket kérdezgettünk, utána olvasgattunk, mit is jelent, ami a papírra le van írva. Szerencsére az eredmény épp csak határérték felett, gyógyszerrel és életmódváltással korrigálható. Ki hogy van vele, engem a félelem és bűntudat sosem motivált, így meg valahogy csak el lehet kezdeni...

2020. január 29.

A lerágott csont végére

Már annyira unalmas, azért a témába vágó poénok némelyikén még fel-felvisítok.
Szóval értem én, hogy kis hazánk nagy fittness guruja szerint elcsesztem a házasságomat azzal, hogy nem fogytam le, sőt minden terhességem után csak híztam és híztam, de akkor mondja már meg, mi motiválta Zét (a régebbi sztorikat, mint feleségnek már nem illik felhoznom), hogy annak idején ágyba bújjon szóba álljon velem, sőt elvegyen feleségül? Talán a hat gyerek? Vagy az éppen akkoriban munkanélküli segélyen való létezésem? 

Idén lesz 10 éve, hogy megismerkedtünk.

2020. január 23.

Ágyban, párnák közt

Hetek óta tartó, terpentin szagú, bugyigyilkos kór fullasztó köhögéssel.

2020. január 17.

Hotel Borzasztó, de mégis...

... minden rosszban, van valami jó, sőt akár nagyszerű.
Az év utolsó napja. Kilenc is elmúlhatott már, éppen öltözködtem a félhomályos szállodai szobában, lassan, ráérősen, utat adva a képzeletnek, megvár az a reggeli. Zé hangja kergetett vissza a decemberi szürke valóságba.
- Öltözz már, szívem! Siessünk!
- Hová kell sietni?
- Reggelizni?
- De hát, épp pihenünk vagy mi a szar?
- Attól még siethetünk...
- Hát nem! Nem azért jöttünk ide, hogy siessünk.

Nem az új évre tett fogadalmak, a véletlen alakította, hogy éppen akkor és ott fogalmazódott meg bennem:
Szeretek élni még ebben az eszement, rohanó világban is, szeretem hinni, hogy az emberek alapvetően jók. De már ötvenéves vagyok, éppen ezért...
Nem fogok sietni, elmenni a mellett, ami szép és számomra értékes.
Nem ragaszkodom olyan dolgokhoz, amik "végleg elromlottak".
Nem ragaszkodom olyan emberekhez, akik "végleg elromlottak".
Nem fogok mindig mindenkor mindenkit magam elé helyezni.Nem fogok várni és várni a végtelenségig... senkire.
Nem fogok senki kedvéért semmiféle veszekedésbe belemenni. 
Nem fogok más hülyesége, tévedése miatt idegeskedni, ha akar, változtat.
Nem fogok a saját hülyeségeim, tévedéseim miatt idegeskedni, próbálok változtatni.
Nem fogok görcsölni azon, ha valami nem sikerül elsőre.
Nem fogok görcsölni azon sem, ha valami nem sikerül másodjára, elengedem. 

Nem fogok (nem szeretnék) újabb iskolába belevágni, mert már legyen az fontos, amikkel igazán szeretnék foglalkozni.
Újra szeretnék annyit mosolyogni, mint rég. Szeretnék kitörni a csodaszép kalitkámból. 

2019. augusztus 16.

Nehéz eset vagyunk

Napokig keresgettünk, túrtam az internetet, mire sikerült egy jó szállást találnom a Dunakanyarban, de a férjem nem volt elragadtatva, így visszamondtam. Foglaltunk másikat, közelebb. Aztán tegnapelőtt olvasva a hotelről írt véleményeket teljesen padlót fogtam: fix zuhanyzó a szobákban. Hahh, s mi van az esetleges nehéz napokkal?  Mert ugye, ki tudja így a változókor közepén? Szükség esetén fejen állva kilötyizheted magad? Vagy vizet engedhetsz vödörbe, és csapkodod belőle magadra a vizet? A férjem azzal nyugtatgatott, hogy szerinte egy ilyen szállodában, superior szobánál ez lehetetlen. Fel is hívta a szállodát és kiderült, nem, nem az! Fix zuhanyzó van minden szobában. Így visszamondtuk ezt a foglalást is, pár nappal a nyaralás előtt.
Mázlink volt, találtunk másikat. Még közelebb. Távolabb nem volt. Így elmondhatjuk, idén szinte a szomszédba megyünk nyaralni.

2019. augusztus 7.

Változókor ez, vagy mi

Nem tudom, ki hogy van vele, de a változókort még nem tudtam megszeretni. Minden kiszámíthatatlan, képtelenség előre tervezni. A hormonjaim folyamatosan játszadoznak velem, úgy érzem, nem vagyok ura a testemnek. Folyamatos bizonytalanság, amit érzek, nem tudom, mikor kezdődött, s mikor lesz már vége. Sokszor csak begubózva üldögélek az ágyam szélén, végtelenül szomorúnak érzem magam ok nélkül, egyedül szeretnék lenni, miközben arra vágyom, hogy a férjem átöleljen és csókokat repítsen felém, néha meg csak úgy elindulnék bele a világba, soha vissza nem fordulva. Időnként békésen szemlélem magamban a változást, szeretem ezt a fajta nyugalomérzést, ami ilyenkor körülölel, majd elkap valami, s kétségbeesve vizsgálom a tükörben önmagamat. Most akkor eltűnik a nő és már csak a nagyi marad? Nincs már, talán soha nem is volt bakancslistám, teljesnek érzem az életet, amit élek, pedig nagy dolgok nem történnek velem. Vagy mégis lemaradnék valamiről?
Próbálkozom. Hagyom magam sodorni, aminek meg kell lennie, az úgy is meglesz. S talán ez az időszak is elmúlik egyszer, hogy teret adjon valami másnak.

Egyszer csak feltűnt

Először nem tudtam mire vélni, miért is keresett meg egy héttel a névnapom után sűrű bocsánatkérések közepette, hisz évek óta nem tartjuk a kapcsolatot, aztán mikor belekezdett abba, hogy hatvanhárom évesen elment az esze és összeköltözött egy nála tizenhét évvel fiatalabb zongoratanárnővel, már mindent értettem. Dicsekedni szeretett volna. Nagyokat mosolyogtam, gondolkodtam, mit is mondhatnék neki, ám ismerve őt, ösztönösen csúszott ki a számon:
- Hát, akkor most kösd fel a gatyád...
Még próbálkozott valami papamacis dumával, de hát az a korszak már történelem előtti időkről szól, így nem is válaszolhattam mást, minthogy Zével már kilenc éve együtt vagyunk és köszi, minden rendben.

2019. július 23.

Látogatóink Pestről

- Bár most csend van, ezekben az erdőkben rengeteg az énekes kabóca. Ilyenkor benn a városban is sok van belőlük, időnként hatalmas hanggal vannak. De az emberek nagy része nem ismeri fel őket.
- Jó, hát azért nem várható el, hogy a városi ember ismerje az erdei madarakat...

2019. július 22.

Pillanatok

Csodálatos idő volt, majd egyszer csak felhők takarták el a napot, a szél húzta magával a parti fűzfák lombjait, a víz a part köveit nyaldosta, habjai egyre magasabbra csapódtak, a tavon itt-ott tarajos hullámok kergették egymást. Nem mehetünk ki, most nem! Éreztem, ahogy fejembe száll a már jól ismert bódultság, megjelent az első vigyor az arcomon. Láttam Zé mögött a feléje közeledő hatalmas hullámot, amikor rám nézett:
- Na, már megint kezdi! Hihetet...
Nem ért a szó végére, a víz úgy beterítette hátulról, hogy a feje tetejéről visszaillesztette a szemére a napszemüveget. Az a prüszkölő, csodálkozó arc! Mire észbe kaptam, már én is víz alatt voltam.
Olyanok voltunk, mint a gyerekek, mindig kicsit beljebb mentünk, majd hagytuk magunkat sodorni a part felé. Némelyik hullám akkorát dobott Zén, hogy seggre ültette az iszapba. Hagytuk magunkat beteríteni, nyeltük a vizet, prüszköltünk, viháncoltunk, egy-egy hullám métereket dobott rajtunk. A víz mellénk sodort egy idősebb urat, aki nagyokat derült rajtunk. Gondolhatta, mekkora két hülye. És tényleg...

2019. július 17.

Reggeli romantika

Kora reggel. Visszafekszem az ágyba. Behunyom a szememet, jó érzés, ahogy a reggel korai fényei simogatják a szemhéjamat. Álmodozom. Elképzelem, ahogy felém nyúl, átölel, érzékien a nyakamba fúrja a fejét és csókolni kezd. Mint régen. Még azt is suttogta, mennyire imádja az illatom, képtelen ellenállni neki. Most is érzem a kezét. Megsimogatja a vállam. Nem bújsz ide? Gyere inkább te közelebb! Tudtam, hogy lusta megmozdulni. Kis idő múlva mégis közelebb húzódik. Nyakamba dobja a paplant, miközben próbálom a sajátomat kitépni kettőnk közül. Végre. Együtt. Átölel. De ez az ölelés nem az, amiről álmodozom. Mégis tapogatózva hátranyúlok. Ó, a macska! Kiterülve alszik a hátán. Megsimogatom. Naná, hogy a macskát. S akkor megszólal a reggeli ébresztő.

2019. július 16.

A projekt folytatódik

Van ez a hajlenövesztős projekt, amibe több hónapja belevágtam. Ennek okán többször fotózom a fejem búbját is, s teljesen el vagyok hűlve, a hajfesték mennyire tönkretette és megritkította a hajam. Olvastam már erről, de valamiért azt reméltem, hogy ez engem nem érint. De, igen. Majdnem elsírtam magam, amikor megláttam. Hogy engedhettem ezt meg? Azóta egyre türelmetlenebb várom az eredményt. Milyen leszek, hogy fogok kinézni? Lesz még dús hajam a fejem tetején?
Nézegetem az ezüstös hajú nők fotóit, s gondolkodom, mitől olyan nagyszerűek, pedig látok olyat is, ahol a hajszín idősebbé teszi viselőjét, valamiért mégis tetszetősebb a kisugárzása. Ezekből a nőkből sugárzik az önelfogadás és még valami, a szabadság. Magukban hordoznak egyfajta eleganciát, merészek és pimaszok, tekintélyt parancsolóak és izgatóak.
Nem tartom véletlennek, hogy az ezüsthaj divattá lett minden korosztályon belül, mert kifejezi azt, amivé mi, NŐK válni szeretnénk.

Talán nem is az ezüstösen csillogó haj a lényeg, hanem az a fajta természetesség, ami által képesnek kéne lennünk nőként tündökölni?

Hatvan felett

Mások türelmetlenek voltak vele, hangoztatták, mi akar már vén fasz létére, miért nem jó neki az a nő, akit ők szemeltek ki neki, nehezteltek rá már mindenért, elfordultak tőle, de én képtelen voltam így nézni őt, mivel a barátom, olyan kelekótyának szeretem, amilyen. Különben sem illettek össze azzal a nővel.
Gábor a párjával most már másodjára látogatott meg minket. Persze a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.
- Figyelj, most én ezt az egész kapcsolatot nem értem ám!
- Mire gondolsz?
- Neked mindig annyira fontos volt a külcsín, a kerek mell, meg a feszes bőr... Most akkor?
- Hát igen... Valahogy most értékelődtek át bennem a dolgok.
- Így hatvan után?
- Igen. Látod? Mérlegeltem... Én sem vagyok egy Don Juan, megpapásodtam. Ági nagyon kedves, aranyos, odáig van értem. Igazán erre van szükségem, nem a kerek mellekre. Adok és kapok is, tényleg maximális szinten megtesz értem mindent. Ennél nem kell több. Jó ez így.
- Tudod, annyira tudtam, annyira éreztem ezt. Örülök neked...

Miért is fordítanál hátat, ha valaki nem éppen az elvárásaid szerint gondolkodik és cselekszik?

2019. július 10.

Fél kettő

Felriadtam, nem értettem, mi történt, szinte hálás voltam az égve felejtett olvasó lámpáért, annyira rossz érzéssel töltött el a kinti sötétség. Kibotorkáltam a fürdőbe, majd visszaültem az ágyam szélére, nyugtázva, hogy csend és nyugalom van. Lekapcsoltam a lámpát és visszafeküdtem, de abban a pillanatban ugrottam is fel. Nyomasztó, nehéz érzések kavarogtak bennem. Sorra vettem a gyerekeket, a szülőket, öcséméket. Tudtommal, mindenki jól van. Az érzés mégis ott maradt, szinte feszített belülről. Imádkozni kezdtem. Vigyázzon mindenkire, óvjon meg mindenkit, senkinek ne történjen baja, szeretem őket.
Kicsit később ráírtam Petrusra, tudtam, hogy nemrégiben szállhattak le a repülőgépről. Szinte azonnal írt:
Jajj, anya! Azt hittem, meghalunk De szerintem mindenki a gépen. Jobbra, balra dőlt a gép, mielőtt leszálltunk volna, néha olyan volt, mintha zuhannánk. Az emberek megijedtek, mindenki hangosan beszélt. Nagyon ijesztő volt. Remegett mindenem. Nagyon rossz volt. Áronnak elmondtam vagy hússzor, hogy mennyire szeretem. Tényleg azt hittem, ennyi volt. Imádkoztam, de szerintem mindenki más is. (...) Végülis, nagyon szépen letette a gépet a kapitány. Tényleg, hála Istennek, hogy minden rendben volt. Most még a taxiban ülünk.

Vajon, hányan ébredtünk még fel ezen az éjszakán?

2019. július 9.

Mai fáradt

Teszem a mindennapi feladataimat, közben egy adott ügyben telefonálgatok a rendőrségre. A munkatársam kinéz az ablakon és felkiált:
- Esik az eső!
Mire én:
- Sikerült beszedned a ruhákat?

2019. július 3.

Egy a sok közül

- Történt már valamilyen sérülés önnel vagy a környezetében, miközben alkoholos állapotban volt?
- Persze, de csak egyszer.
- Mesélne erről bővebben?
- Szívesen. Odajött hozzám, hogy úgy mondjam, egy sötétbőrű egyén, aztán magyarázni kezdett. Mondtam, hogy hagyja abba, de nem hagyta.
- Összeszólalkoztak?
- Hát úgy is lehet mondani. Nagyon felbosszantott, hogy nem akarja abbahagyni.
- Utána mi történt?
- Tudja, egyszerű történet ez. Nem hagyta abba, hát megkéseltem.
- Megkéselte?
- Meg. De magamnál voltam ám. Rögtön hívtam a rendőröket, meg a mentőket, meg ne haljon már ott nekem.

2019. július 2.

Rég voltam ennyire...

... fáradt.
Idő előtt érkező, most már főnököm. Velem szeretne beszélni. Miért benn a szobájában? A gyomrom felére zsugorodik. Balhé volt az ambulancián. A kollégám majdnem felmondott. Szabadságra küldik. Kellek, oda is. Két hétig betanulok. Mi vár rám? Két ember munkája, két helyen. Több hétig. Négy napot a drogambulancián dolgozom. Egyet az addiktológián. Ott legalább hűvös van.
Razzia lehet a Balatonon. Rengeteg új kliens. Teszem a dolgom. Mindenki nyűgös és fáradt. Na persze, hogy most döglik meg a riasztó is. Állandóan riaszt. Mehetek éjjel is. Esténként pedig ott a suli.
Hétvégén szarrá égek a Balaton hullámveréseit hallgatva... Ez a drog. Nekem. Most. Kell.

2019. május 26.

Gyermeknap

Retro rádió. Valamilyen zenekar tagjával készült az interjú.
- Hat éves körül lehettem, valahol lenn voltunk a Tiszánál. Úgy emlékszem, akkor is hétvégére esett a gyermeknap, mint most...

2019. május 24.

Időpontegyeztetés

Mocskos módon kitart ez a betegség, olyan gyengének érzem magam, hogy már a szavak is nehezen akarnak formálódni.
- Igen, tessék!
- Jónapot kívánok! Időpontot szeretnék kérni!
- Jónapot Károly! Pillanat, megkeresem a naptárt. Jövő hét, péntek tíz óra megfelel?
- Tökéletes. Ott leszek. Köszönöm!
- Szívesen. A viszoNYhallásra!
Zavart, néma csend. Ezek szerint jól értette, nem értette félre, hogy jól hallja.

2019. május 20.

Valaki festett


Vasárnap délután olyanok voltak az égen úszó felhők a kertünk felett, mintha valaki egy hatalmas ecsettel kék színű akvarellpacákat cseppentett volna az égre. 

2019. május 18.

A Dráva partján


- Mit szeretnél ma csinálni?
- Semmit. Csendre és nyugalomra vágyom.
- Hát itthon biztos, hogy nem maradunk!
Szóval behuppantunk az autóba és elindultunk, valahol a Drávánál kötöttünk ki.
Üldögéltünk egymás mellett vízparton, miközben a fejünk felett a szikrázó napsütésben könnyeztek fák, cseppjeik néhány pillanatra megpihentek a fűszálakon, körkörös mintát rajzoltak a víz felszínére, némelyik végiggördült az arcunkon, a nyakunk ívét hűvösen simogatva. A hátunk mögött tücskök ciripelése adott aláfestő zenét a madarak énekéhez, apró, picinyke fényes bogárkák repkedtek a fű között megbújó sárga virágokra. Olyan idilli volt minden, még a távolabb bográcsozó társaság mulatós zenéje sem tudta megzavarni ezt az érzést, az időnként felénk szálló füst édeskés illatával belesimult a képbe. Ott volt körülöttünk minden, ami teljessé tehette a napunkat.

Aztán valaki a horvát oldalon úgy gondolta, hogy túl hosszú a fű...