A tegnapi nap margójára

Szinte észrevétlen száll az idő. Huszonegyedik század, huszonegyedik év, huszonegyedik nap. Édua lányom betöltötte a harmincadik életévét.
Még nem sejti, de élete talán legszebb évei következnek. Évek, amikor végleg magunk mögött hagyjuk a gyermekkort, s elindulunk az önazanosság útján, hogy évek múltán megállapodjunk egy újabb korszak előtt. Ekkor teljesedünk ki nagybetűs Nőként, teljes egészében élhetjük meg a nőiségünket. Szerettem ezt az időszakot. 

Kettesben

Voltaképp mindannyian vártuk, hogy Félix megkezdve egyetemi tanulmányait kirepüljön otthonról. Az utóbbi évek nehezen teltek, sokszor volt szemtelen és nemtörődöm, az a tipikus "legkisebb elkényeztetett gyermek". Hányszor mondták a nagyok, majd megtanulja, milyen az élet, akkor majd nem lesz ilyen arrogáns és öntelt. Igaz. Nekem most mégis hiányzik, mert érzem az érzékeny lelkét, a személyiségéből fakadó örök magányosság érzését, ami bennem is ott van. Talán az egyetlen voltam, aki próbáltam érteni őt, az egyetlen, aki azt nézte, kit rejt az álarc. A fiam, szeretem őt. 

Ketten maradtunk, nem is gondoltuk, de most ezt az életformát is szokni, tanulni kell.

Nyaralás

Az úgy volt, hogy a nagylányom felhívott valamikor nyár elején, hogy eljönnének hozzánk egy hétre. 
- De hát,  mi akkor megyünk nyaralni...
- Nem baj, mehetünk veletek! De fizetitek? 

Így esett, hogy életünkben először nyaraltunk közösen a két és fél éves Besével, annak anyjával és apjával, s megismerkedtünk azzal az új érzéssel, milyen az, mikor mások előtt is "mama" és "zaza" vagyunk. Buli.

A Húsvét margójára

Délelőtt rákérdezett a munkatársam, hogy telt az ünnep.

- A húsvét fárasztó. Bocs, hogy ezt mondom, de örültem, hogy tegnap nem voltak kliensek, s te is szabadságon voltál, mert zombiként léteztem hol a székemben, hol a fotelbe átülve. Hétvégén többnyire tizenhárman, tizenöten voltunk, hétfőn a konyhát már inkább börtönnek éreztem, mint a sütés-főzés örömteli helyének. De Bese cuki volt, vettünk neki egy lila víziló formájú homokozót, ami már annyira ronda, hogy szépnek tűnik. A gyerek okos, naná, hogy a legszebb és legokosabb unoka a földön, mindenre figyel és mindent tud. A gyerekeim is elég jól bírták, azért vasárnap este már borult a bili... S akkor örültem, hogy másnap már hétfő.
- Hát nem csodálom, nálunk éppen így. Csak mi az ország másik végében. Ennyi ember, ha össze van zárva kis helyen, előbb-utóbb robban valami... Ez természetes velejárója a dolgoknak.

Első hó

Csendben ültem az ablak előtt, nézve a színes ruháját levetett, szürkébe, barnába öltözött téli kertet, azt kívánva, legyen végre idén fehér a karácsony, s ne csak az ünnep napján, hanem a mi karácsonyunkkor is, mert idén egy héttel korábban érkeznek hozzánk a gyerekeink. S lám, vannak csodák, az első hó épp hétvégén érkezett.

Családban marad (esküvőre készülünk)

Lányomnak segítek az ültetés szervezésében.
- Ráhel, képzeld! Pakolgatom a gyerekeket, már majdnem kész vagyok az ültetéssel, sorolom a neveket, erre rájövök, egy valaki hiányzik. Soroltam újból a neveket, még a név sem ugrott be... Percekig agyaltam, már-már azt hittem, valami nagyon gond van velem, mikor rájöttem... Érted? Rá kellett jönnöm, hát te vagy az, aki hiányzol a listáról. Úristen, hogy lehettem ennyire...?
- Anya, basszus! Nem hiszed el! Órák óta azon agyalok, ki a hatodik tesó... De hülye vagyok, hát én vagyok az.

Bese

Úgy tűnik, a gyermekből vezető egyéniség lesz...

Hétvégéről

Unokaöcsém ballagásán aggódó tekintettel kutatok Zé után, amikor...

- Szia! Te vagy az, Judit?

- Igen. Szia! (???)

- Megismersz? (aggódó tekintet)

- Most, így a pillanat töredéke alatt rájöttem... (azért kellett pár másodperc)

- Huhh! Szóval faterommal beszélgettem itt hátrébb, amikor megláttalak és aztán az orrod... szóval az orrodról rögtön beazonosítottalak.... (mutatja is a méretét, hurrá)

- Ez így fantasztikusan hangzik, boldoggá tettél... de komolyan.

- Hát kicsit félve jöttem ide, de gondoltam, legfeljebb elküldesz a francba! Egyszerűen nem bírtam ki. Mondtam is apámnak... (most tűnik fel, még mindig dadog, ha zavarban van)

- Semmi vész, de tényleg! Örülök neked. Na, mesélj! Mizujs veletek? (mielőbb tereljük el a szót)

Szalagavató

Petrus szalagavatójáról kifelé jövet:
- Már csak egyet kell túlélnünk...

Persze, büszke voltam, mert Petrus gyönyörű volt, bájos...

Mikulás

- Idén nem fog jönni a mikulás?
- Huszonöt éves vagy... férjed van.
- Nem értem a problémát.

Édua és Tibi

Édua gyönyörű, a vőlegény sármos volt. Az esküvő megható, szemekbe könnyet csalogató. Öcsém felesége mesélte, ő már a menyasszony láttán elpityeregte magát. Szerencsére én már a menyasszony kikérő előtt túl voltam ezen, így csak megértően mosolyogtam.

Az esküvői dekoráció visszafogott és elegáns, leginkább Édua elképzelése szerint alakult az általunk annyira kedvelt vintage stílusban.

A lagzit elkönyvelhetjük az "ilyen jó lagziban még sosem voltunk" kategóriába, fergeteges volt, a násznép reggel hatig ropta a táncot.

Augusztus huszadikán

Pécsett kikapcsolódós, sétálós, beszélgetős, leülős, zenét hallgatós...

My sweet home

Hétvége. Szolnok.

Ahogy telnek az évek, egyre inkább hiányzik a víz közelsége.

Öcsémékkel

Leginkább öcsémet hallgatjuk, egyik történet követi a másikat, miközben fel-felvonyítunk a röhögéstől, aztán egész hajnalban azon morfondírozom, mikor megyünk már el innen a retekbe költözünk már innen el...

Gyerekek

Nem akar az olló szót fogadni a kezemnek, miközben Félix fiam ballagási fotóit vagdosom sután, kissé ügyetlenül. Egyet elveszek, igazítok még rajta, elteszem a táskámba, szeretem, hogy ott vannak velem. Közben eszembe jut a tavaly húsvétkor készült fotó mindannyiukról. Mekkora hangzavar volt, mikor készült, nekem fel sem tűnt, Zé és Édua vőlegénye viszont kereket oldottak. Hát nem tudom, leszünk-e még így együtt... ekkora zsivajjal.

Nem az elengedést nehéz megélni, hanem az azt követő aggódást, ami a szívben megmarad... értük, miattuk.

Emlékképek

A régi, megfakult fotók nem adják vissza a törteli, nagyszülői ház falainak különös rózsaszínjét,
 az ablakok mély zöldjét,
a téglajárda kopott vörösét,
az udvarban virágzó kert bujaságát,
a napsugaras kerítés színeit,
a mezőbe nyúló őszirózsaföld életteli sziporkáját,
marhacsorda sem legel a távoli gémeskút mellett,
s nem vibrál délibáb a legelő felett,
de talán egy kicsit más számára is látható, érezhető, miért szerettem ott annyira...

Ha nagyon tiszta volt az idő, még a Mátra csúcsát is lehetett látni a fák mögött. (utolsó kép)

Ködös, borongós

Ködben indultunk a szüleimhez, ott is minden napunk szürke, sokszor ködszitálós volt. A kertbe se nagyon volt kedvem kimenni, aztán csak rászántam magam, s milyen jól tettem. Az ezüstfenyő tűlevelein megannyi apró vízcsepp kukucskált a világra, a virágokat sűrű gyöngyként fedte be a pára. A mindenre rátelepedő nyirkosság, mintha valami mozdulatlanságot követelt volna a természettől. Mindig ámulatba ejt a természet szépsége, megannyi apró csodája, kicsit eltereli a figyelmem nem szeretem időjárásról.
Hazafelé épp arról beszélgettünk Zével, mennyire más érzést kelt bennünk az alföldre ülő végtelen ködtakaró látványa, mint a dombok között megbúvóé, amikor Zé meglátta a napot. A fénye gyengén szivárgott át a vastag párán, majd egyszer csak szinte a semmiből előbukkant a kék ég a nap fehéren vakító sugaraival. Félix fiamnak (Petrussal ott maradtak anyukáméknál) küldtem egy gyors fotót, mire ő:
- Végre... van értelme az életemnek.
Valahol én is azt éreztem, fellélegezhetek annyi nap után.

Ma már újra köd borult a tájra. Most ott süt, ahonnan jöttünk.

Manó a kertben

Pünkösdkor anyukámék kertjében fotózgattam. Csak néhány, számomra jól sikerült fényképet néztem meg, így fel sem tűnt, ami anyukámnak az egyik fotómon rögtön szemet szúrt: a kertben manók rejtőzködnek.

Egy óra múlva

- Szia apu!
- Szia! Mi újság veletek?
- Igazán semmi különös.
- Jó, akkor majd egy óra múlva visszahívlak.
- Egy óra múlva?
- Most nem érek rá.
- De, hát te hívtál!
- Jó, de most nem érek rá... Hát nem érted?
- Hát nem egészen, de jó. Persze.
- Majd egy óra múlva hívlak.

Nem az én napom a mai.

Hétvége

A hétvégén anyukáméknál időzve, újra rá kellett jönnöm, sosem válik belőlem igazi "dombvidéki" ember, az Alföldön járva minduntalan ugyanazt érzem, megnyugszik a lelkem, mikor végigtekintek a sík vidéken. Ilyenkor mindig Petőfi versének pár sora lüktet az eszemben szívemben:
"Lenn az alföld tengersík vidékin/ Ott vagyok honn, ott az én világom;/ Börtönéből szabadúlt sas lelkem,/ Ha a rónák végtelenjét látom."
Egyébként családot látogatni hosszú idő után igencsak veszélyes. Anyukáméknál ettünk, apukámnál ettünk, öcséméknél ettünk...

A cicákok maradtak Szolnokon, mert anyukám párja kétszer is elsírta magát ölében valamelyik hízelkedős dorombolóssal... Így aztán Zé úgy döntött, nem hozunk haza egyet sem.