Új év

Áldott, boldog új évet, most már magunknak is...

Így indulunk szilveszterezni

Tegnap vendéget vártunk. Épp csak beraktuk a bejglit a sütőbe, mikor megérkeztek, mivel délután készülődés helyett sikerült "elzenélnünk" az időt. Teli hassal jöttek, a hasukat simogatva mondogatták, kaját nem is szeretnének, inkább csak igyunk, aztán magukba tömték a négy hatalmas rúd frissen sütött bejglit, meg egy raklapnyi melegszendvicset.
Nem tudom, miért alakul úgy szinte minden évben, hogy harmincadikán kibulizzuk magunkat, másnap meg olyanok vagyunk, mint a mosogatórongy, mert nincs időnk pihenni. Ráadásul Zé haját is le kellett nyírni. Sikerült is belevágnom a füle mögött a frizurájába, nem a fáradtság, inkább a bénaságom miatt. Az egész jajvágás hajvágás pedig annak volt köszönhető, hogy tegnap délután eltüntette az arcszőrzetét a fejéről, s így hosszú lett a haja a csupasz arcához. Most úgy néz ki, mint egy jóllakott, puffancs pofijú napközis. Nekem szokás szerint nincs egy göncöm se, de ezt soha senki se hallja meg... Így most azt sem tudom, mit vegyek fel.

Istentisztelet (helyett)

Ma Zé vigyázott a gyerekekre istentisztelet ideje alatt. Persze a dolognak előzménye is volt. A múltkori házi csoportos összejövetelen Zé mesélt a kicsiknek, akik ezt követően esténként a jól megszokott mese helyett ő történetét követelték. Így vele tartottam "gyerekvigyázni". Rajzoltunk, beszélgettünk a kicsikkel, Zé mesét olvasott. Élveztem minden percét az ott töltött időnek, gyerekekkel mindig jó lenni. Az istentisztelet után beszélgettem a pásztorunkkal a Zével történtekről. Pontosabban ez így nem is fedi a valóságot. A kommunikáció hiányáról, az ebből adódó félreértésekről volt szó. Valamikor az új évben folytatjuk.
Hazafelé kaptam az egyik testvértől egy igeverset összetekert papírlapon, a lényege ez volt: Isten úgy szeret és olyannak, amilyen vagyok.
Jó, mondhatni derűs kedvem lett ezektől a dolgoktól. Úgy érzem, Zé valahogy másképp éli ezeket meg, de valahogy most ez sem érdekel.

Ha nem nagyobb

- Fixi, jól érzed már magad az új suliban?
 - Nem.
 - Miért, kivel nem jössz ki?
 - Hát például Marcival.
 - Mi a baj vele?
 - Egy kis beképzelt törpe és legalább akkor arca van, mint nekem... ha nem nagyobb. (röhög)

Ünnepi istentisztelet

Karácsony a gyülekezetben. A teremben ünnepelnek, ajándékoznak, beszélgetnek. Zé hátul őrzi a kazánt, dől az ajtaján a füst, eltömődött a kéménye. Nem lehet ott hagyni, bármikor kipattanhat egy szikra.

Valamikor később.
- Zé, mesélsz nekem?
- Szívem, nagyon fáradt vagyok.
- Ha azt kérem, hogy ez legyen a karácsonyi ajándékom, akkor se?
- Holnap is karácsony lesz még, majd akkor mesélek. Inkább még simogasd tovább a fejem, tizenhét percig!
- Tizenhét percig? Miért épp tizenhét percig? Az nagyon sok... Nem szeretném még tizenhét percig simogatni a fejed!
- Elég lesz négy perc is, addigra elalszom...
- Szomorú vagy Zé?
- Miért lennék? Nem vagyok szomorú. Csak nagyon elfáradtam ma.
- Érzem rajtad. Azt is tudom, miért vagy az.
- Ne törődj vele! Képzeld, ma is mi történt! Ott ülök hátul, pár kisebb gyerek játszadozott az udvaron. Egyszer csak látom, hogy egy öt éves körüli, tündéri kislány elesik. Gyorsan felálltam, kiléptem a kazánházból. - Nincs ám semmi baj, kiáltottam oda neki. Mire ő felpattant, odaszaladt hozzám és szorosan átölelte a lábam. Fáj? - kérdeztem tőle. Már nem fáj, mondta ő. Biztos? Biztos nem. Kérsz egy rágót? - kacsintottam rá. Aha, nézett rám mosolygó szemekkel. Öt perc sem telt el, újra odaszaladt hozzám: Zé bácsi, leesik a cipőm!  - Hát húzd fel gyorsan! - De Zé bácsi, én nem tudok cipőt kötni! Bekötöttem neki. És tudod, ahogy mondta: NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM ZÉ BÁCSI! Azt hittem, megzabálom, olyan édes volt. Megsúgta, hogy ő a fogó, de nem tud senkit elkapni, mert még kicsi. Kitaláltam valamit. Gyere ide Barnus! - kiáltottam. Barnus odafutott, mire a kicsi lány elkapta: Megfogtalak! Barnus csak nézett rám kikerekedett szemekkel, hogy hát ez nem ér. Mire kitalálták, hogy legyek én a fogó. Látod, ők ilyenek hozzám. Befogadtak maguk közé.
- És a felnőttek? Ki ment ki hozzád?
- Senki. Talán azt sem tudták, hogy ott vagyok.
- Zé, én ezt nem értem. Hisz láttak. Karácsony van! Senki nem hívott be? Senki nem vitt neked semmit?
- Ne törődj vele! Az a lényeg, hogy a gyerekek ilyenek... Ők odajönnek, átölelnek, nem számít nekik, ha koszos és büdös vagyok. S adhattam nekik rágógumit. Ez az, ami számít. A többi nem érdekes.
Zé észre sem vette, hogy megkaptam a mesém.

December 24.

A karácsonyi szeretet, amit szívből kaptál, nem maradt benne a jókívánságokban. Az életre kelt, beléd költözött, és minden nap veled lesz. Nem vagy egyedül. Ez a szeretet minden ébredésnél vár, megfogja a kezed, elkísér az utcán, vásárol veled a boltban, és veled együtt dolgozik, végzi a feladatokat. Így a hétköznapok, bármit is hoznak, bármit is teszel, ünnepnapokká válnak. 

(Csitáry-Hock Tamás)

Nagypapa

- Meg sem kérdezed, melyik a nagyapád?
- Nem, felismertem.
- Felismerted?
- Igazából nem őt magát ismertem fel, hanem a vonásaimat ismertem fel benne. Rögtön tudtam, hogy ő az.

Bukta

- Kisfiam, kérdezhetek valamit tőled?
- Igen?
- Te dohányoztál az ablakban? Mert ilyet ugye nem csinálunk...
- Dehogy. Tudod, hogy nem szoktam ott.
- Csak azért szólok, mert kinn hagytad a párkányon az öngyújtód.
- A picsába!

Kicsit duzzogós

Én hülye, még megtisztelőnek is éreztem, hogy Antoine a bátyja családján kívül csak velem osztotta meg, hogy kivándorol a messzi Amerikába. Aztán a mindent titkot felfedő FB oldalon az egyik Brooklynban készült fotója alá írt pár mondat észhez térített:
"Halló! Ezek szerint szerencsésen megérkeztél!"
"És kinn vagy! Nagyon szuper! Várom a többi fényképet is!"
Na, ennyire voltam megtisztelve. Utólag hálás vagyok magamnak, mikor a pár hónapja feltett kérdésére, miszerint barátok vagyunk-e, a válaszom egy rövid és tömör NEM volt. Akkor azt mondtam neki, hogy számomra a barátság egy jóval mélyebb kötődés, amiről a mi esetünkben szó sincs. Most még azt is hozzáfűzném, számomra  a barátság többek között az őszinteségről is szól.

Mert sütök (is)

Miután az írókának használt zacskó megadta magát és több helyen is kilyukadt, az összes mézes kalácsot bekentük fehérre. Egy ideig elméláztam azon, hogy most kétségbe essem-e a történteken, de mikor megláttam a kisütött (összeragasztásra váró) linzerkarika mennyiségét, úgy döntöttem, inkább erőt veszek magamon. Közben eszembe jutott, amit egy ismerősömnél olvastam, nincs kedve sütni, karácsonyfát díszíteni, mert a karácsony ünnepe elveszítette a varázsát ebben a rohanó, anyagiakról szóló világban. Először arra gondoltam, mennyire igaza van, aztán mégis arra jutottam, hogy ez is mennyire rajtunk múlik. Minden karácsonyunk olyan, amilyenné mi  magunk tesszük. A mézes kalács fűszeres illatával, a mosolygó linzerkarikákkal, az öt lyukon keresztül tojáshabot ontó nylon zacskóval együtt.

Következetesnek lenni, ugyan már...

Arról volt szó, hogy a macska soha többé nem jöhet be a lakásba...  SOHA TÖBBÉ.

Így lett nekem

Zé szerint nem lehet azt, hogy mindig csak a gyerekek kapjanak, én meg lemondok mindenről a javukra. Így történt, hogy leültetett a cipőboltban, elővette a cipőt a dobozából, letérdelt elém, felhúzta a lábamra, annyit mondott, neki ez tetszik és most hallgassak, mert ez az enyém és le sem kell vennem a lábamról, majd a régit beteszi az új dobozába, üljek ott nyugodtan, csak egy pillanatra megy el, s utána akár indulhatunk is.

Röviden

Miután a betömött fogamtól* begyulladt az ínyem és az állkapocs-csontom, a szájsebész javaslatára a fogam eltávolításra került. A tompa fájdalom, amit most érzek, fel sem tűnik ahhoz a kínhoz képest, amit éjszaka átéltem.

* A szájsebész megkérdezte, ki a fogorvosom, majd jelentőségteljesen összenézett az asszisztenssel. Akkor már tudtam, igaz, amit hajnalban olvastam: gyulladt fogat nem szabad betömni.

Nálunk már karácsony

Ma reggel megkaptuk az első karácsonyi ajándékunkat... Egy kakast. Ami él. A többit ránk bízták.

A kakas már nem él.

Fogorvos

Zé nem tudta mire vélni a mosolyomat, amikor kiléptem a rendelő ajtaján. Ugyanis megúsztam egy gyógytöméssel. De csak azért, mert a fogorvos közölte, bírjam ki valahogy januárig, idén már nem férek a listájára.
A fogam még mindig fáj... Állítólag elmúlik. Már a fájdalom... A fogam talán megmarad.

Köszönet Pipulkának a versért

Kaffka Margit - Kertben

Valamiért ez a sok rózsa

Úgy összeborzong, megremeg.

Könnyelmű, tarka violák is

Egymásnak csendet intenek.

Csitul a szellő, - lábhegyen csak

Kímélve, búsan közeleg, -

A legyintését féltve, óva,

Zajtalanul összefogózva,

Fogják fel néma levelek,

- Megilletődött őrszemek, -

Mik szegett fővel, sorra állnak

Ablakánál a kerti háznak...

Ott benn, - elgyötrött némaságnak

Kél hosszú, panaszos jaja,

Halkan, kisértőn, - mintha távol

Árnyak völgyéből hallszana,

Majd vergődő sikolyra válik,

Mint a lélekharang szava - - -

Ott benn, - virágos kerti házban

Rettentő, fagyos elmúlás van,

Az élet oda van, - oda.

A virágoknak asszonya,

Küzködve most haldoklik épen

Egy férfi szivében.

Fájdalomcsillapító

Pipulkának köszönhetően verseket olvasgatok, ez legalább eltereli a figyelmem mindenféle nyavalyámról. Este ugyanis már azt sem tudtam, hogy a fejemtől fáj-e a fülem és a fogam, vagy a fogamtól a fejem és a fülem, esetleg a fülemtől a fejem és a fogam. Most épp zsibbadok... Gyógyulni illene már.

Laptopok

Máté fiam, mechatronikai mérnök hallgató az egyetemen:
- Megvettem a laptopot, Lenovo. Ennyi és ennyi plusz van benne, ilyen és ilyen a teljesítménye... Ez jó lesz a suliba.
Ráhel, gazdasági informatikus szakon tanul:
- Megtudtam venni a laptopot, Toshiba. Ilyen és ilyen a teljesítménye, pont jó lesz programozáshoz.
Édua, régész szakos hallgató:
- Megvettük a laptopot! Fehér színű, vékony, nagyon könnyű és éppen belefér a táskámba.

Ünnepek előtti szokásos

Amikor a gyermek telefonál a kollégiumból, hogy ott szúr és alig kap levegőt, most jön érte a mentő, te meg ülsz a kád szélén, nem tudod, hányni fogsz, vagy elájulni a rosszulléttől, s akkor Zé rohan a kórházba köhögve, fújtatva egy elhúzódó légcső gyulladás miatt. Nem, nem akarsz felkelni az ágyból reggel, mert kiderül a tegnapi rosszulléted oka, hogy elkaptad Zé nyavalyáját, különben is Zé éjjel egyre ért csak haza, alig aludtatok valamit. Ám jön a jó hír, hogy legalább a gyermeknek nincs baja, valószínűleg a probléma pszichoszomatikus eredetű... El sem csodálkozol, hisz az elmúlt napokban mondta is:
- Anya, levegőt venni sem lesz időm a következő két hétben!

János gondalatai

Hónapok óta sokszor eszembe jut, de ma szinte egész nap János barátom szavai dübörögtek bennem, amit évekkel ezelőtt rólam írt:
"Ha a sivatagban találunk egy szál virágot, nem szakítjuk le, mert akarjuk, hogy más is gyönyörködhessen benne! De egy mezőn ahol millió számra nyílik a virág, vajon letépünk-e egyet, hogy megszagoljuk, letépkedjük a szirmait, végül a földre dobjuk. Te miért nem tépsz le egy szálat a magad örömére? Vagy még egy szál virág sem nyílhat neked? Én azt gondolom, hogy túlságosan alárendeled magad az embereknek. Teréz anya jó ember volt. Világszerte a jóságáról, szeretetéről volt híres. Gondolod, hogy ő nem tépett virágot magának? Azt gondolom, hogy csak a saját elvárásainknak felelhetünk meg, de ehhez el kell fogadni magunkat teljes valónkban."
Ahogy ott álltam Zével a Lidl bejáratánál, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon, elkezdtek potyogni a könnyeim. Miért nem merek letépni egyetlen szál virágot sem? Miért nem? Miért érzem még mindig úgy, hogy egy sem nyílhat nekem?

Jánostól már nem kérhetek tanácsot, pár hónapja örökre elköltözött. Sokáig nem is tudtam róla... Talán épp ezért fáj időnként annyira a hiánya.

Múltat idéző csókok

Mogyorócsók. Gyermekkorom talán legkedvesebb csemegéje volt. A nagyszüleim a falu apró vegyesboltjában vásárolták, a városban nem is hallottak róla. Nagymamám hetekig próbálta rejteni előlünk, hogy a "nejlonban" megpuhuljon. Hosszú évekig kerestem szerte az országban az üzletek polcain, vásárok asztalain, mígnem tavaly rábukkantam a Fő utcai mézes boltban. Valahol az Alföldön gyártják egy kis faluban, talán nem messzire a nagyszüleim falujától.
Az első szemnél muszáj, ha csak egy pillanatra is lehunyni a szemem. Ilyenkor mindig elkap egy különleges érzés, mintha visszarepülnék a múltba, a nagyszüleim házába, a hűvös gang mennyezetről alácsüngő aszparáguszai közé. Ujjaimat végighúzom az ablakra fagyott jégvirágokon, bámulom a téli hideget a sarokba állított karácsonyfa mellől, miközben a kicsiny konyha tűzhelyének pattogó tüze hívogat a csipkefüggönyös ajtó mögül. A többiek mind benn ülnek, beszélgetnek, sustorognak, én mégis ott szeretek lenni. A gangon. Mintha az a hely valami varázserővel bírna. Pedig csak köztes tér a kinti és a benti világ között. Ott mindkét helyen jelen lehetek. Vagy éppen sehol sem.

Karácsonyfa

Rövid tanakodás után kiválasztottuk, hazahoztuk és feldíszítettük. Így már ma estétől friss földbe ültetve, díszekbe öltöztetve csillog-villog, finom fenyő illatot árasztva magából. Mert mi így szeretjük.

A gyógyulás felé?

Múlt hétfőn Fe (pránanadis kezelő) közölte, hogy szörnyen nézek ki. Tudom én, nyúzott az arcom, a szemeim karikásak. Semmi vész, nyugtatgattam, zűrös volt a hétvégém, lezsibbasztottak a gyerekeim a lelki nyavalyájukkal, Zével is összekaptunk kicsit, de már semmi gond nincs. Túlzottan optimista voltam? Péntek reggel legszívesebben elbőgtem volna magam, mikor Zé arra kért, hogy keljek fel, mert ideje indulnunk. Délután hazaérve, lezuhantam a kanapéra, épp azon gondolkodtam, hogy szedjem össze magam, mert át kellene vánszorogjak a hálószobába, mikor csörgött az a rohadt a mobil, barátaink hívtak a gyülekezetből, kérleltek, hogy menjünk el házi csoportba. Nem, nem, nem. De mégis. Zé beadta a derekát.... Túl sem élem. Mi lesz ott velem?
Ma Fe csak annyit mondott, hogy meg kéne tanulnom tojni a világra nemet mondani, és időnként magammal is törődni, időt szánni a dolgaimra, mert ha nem, akkor előbb-utóbb elveszek, pontosabban elfogyok, hisz az energiatartalékaimat élem épp fel... Ha már itt tartottunk, megemlítettem neki, hogy egy hete mindenkivel kötözködöm és mindenkit rendre utasítgatok, miközben magamon is el-elcsodálkozva, jókat röhögcsélek a saját viselkedésemen. Erre nevetni kezdett, hogy végre valami elindult, mert mindaz az elfojtott indulat, érzelem és harag, amit hosszú évek óta az épemben raktároztam el, ezek szerint megmozdult, s ki akar onnan törni. Szóval reszkessen mindenki, aki az utamba kerül...