2013. május 31.

Elvesztek a szavaim

"Levélben próbálja meg ösztönözni az iskolák vezetőit és munkatársait a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM): énekeljék minél többen a Nemzeti Összetartozás Napján az Összetartozás Dalát. A lelkesítő államtitkári levél egyedülálló kezdeményezésnek nevezi a közös éneklést, egyben kiemeli, hogy a program kötetlen, “lehet otthon, baráti körben, iskolában, szervezetten, vagy szervezetlenül énekelni”, a lényeg, hogy minél többen énekeljenek. A minisztérium egyben arra is ösztönzi az iskolaigazgatókat, hogy a közös éneklésről minél több videofelvétel készüljön. Ezeket pedig “fel kell tölteni egy népszerű video-megosztó portálra, hogy ezen a napon határtalanul szóljon a dal”. A legjobban sikerült felvételek később majd megtekinthetőek lesznek amúgy a nemzetiosszetartozas.kormany.hu oldalon is."
(forrás: http://most.444.hu)

Ma már nem mertem


Tegnap este találtam rá a Diga Diga Doo-ra Big Bad Voodoo Daddy feldolgozásában, fél este erre táncikáltam idétlen pofákat vágva, miközben Zé a fejét csóválva konstatálta, hogy nem vagyok normális (mondjuk, ezt eddig is tudta). Ma az első dolgom volt újra meghallgatni, de csak miután Zé kitette a lábát a lakásból.

2013. május 30.

Perenne

Ezekkel a szavakkal fordult hozzám:
- Ha írsz, a mondat végére nem kell, hogy három pontot tegyél! Bár időnként úgy gondoljuk, folytathatnánk még a leírt gondolatot, de mégsem tesszük meg, mert ott a vége, ahová a három pontot tettük. Akkor minek oda az a három pont? Ugyanígy elhagyhatod a kérdőjeleket is egy-egy mondat végéről. Úgy érzed kérdezel, de ha jobban megvizsgálod, a kérdéseidben sokszor ott a válasz, ami már kijelentés. Akkor minek oda a kérdőjel?
Mindezt tette csak úgy egyszerűen... egyik éjjel álmomban.

Gerhard Glück


Gerhard Glück német képzőművésznek van pár alkotása, amikre rápillantva mindig elmosolyodom, mert szerintem Zével pont ilyenek leszünk húsz év múlva.

2013. május 29.

Lehet nincs igazam, de...

Időnként azt látom, vannak, akik az élet nagy igazságait szemük előtt tartva, azokat fennen hangoztatva keresik helyüket az univerzum örök körforgásában, pontosabban e mögé bújnak, hogy önnön esetlenségüket, szerencsétlenségüket, balfaszságukat elpalástolják legfőképp önmaguk elől, miközben nem veszik észre, hogy csak egyetlen egy dolgot felejtettek el: megélni azt az életet, ami nekik adatott, s ami mindvégig ott volt előttük, csak nem vették észre.

Azok a mutatóujjak

És akkor Zé felé nyújtottam a mutatóujjam, mire ő felemelte az övét, csókot nyomott ujjával az ujjamra, majd megsimogatott, utána az ujjam mögé rakta a sajátját, mire én behajlítottam az enyémet, s akkor beindult az a mocskos fantáziája, jól "megdöngetett" hátulról, majd "elém állt", lecsúsztatta az ujjam hegyét az ő ujjának középső ujjpercéhez, no komment... aztán egyszerűen csak elhessegetett magától, rajzolt a saját ujjával egy "kockát" magának két antennával és "leült" elé.
- Annyira ráértek - mondanák egyesek, pedig az egész nem tartott tovább fél percnél...

2013. május 28.

Kérem, én inkább nem leszek beteg...

Múlt hét péntek reggelén egészen biztos voltam abban, hogy még aznap leülök, s időt szakítva magamra írogatok egy kicsit. De aztán jött az a fránya szédülés azzal az iszonyatos hányingerrel, ami miatt a kórház sürgősségi osztályán kötöttünk ki, ahol megállapították, hogy valószínűleg jóindulatú helyzeti egyensúlyzavarban (bppv) szenvedek. Kaptam drága gyógyszert és használati útmutatást, milyen tornagyakorlatokat végezzek, ha már nem vagyok hajlandó benn maradni a kórházban egy infúziós kezelés erejéig. Így utólag azt mondom, hála Istennek, hogy így döntöttem, mert ma egy vizsgálaton kiderült, teljesen feleslegesen kapkodtam be a bogyóimat, a "valószínűleg" még sem állja meg a helyét. Persze ezt is csak a vizsgálatot végző hölgytől tudtam meg, mert a főorvos asszony az ambulancián csak pár szót odaböffentett az adminisztrátornak, mégis az mit írjon a papíromra, miközben ő a térden egyensúlyozva a homloktükrét, teljesen belemerült egy, a frissen szedett szemöldöke felett kidudorodó pattanás nyomkodásába.

2013. május 17.

Vihar


Először nem úgy tűnt, végül mégis elkerült minket.

2013. május 10.

Akác idén is


Szeretem az akác édes illatát. Szeretem forgatni, az ujjaim között pergetni a száradó virágokat. Szeretem a belőle készülő teát, s a szörp édes, szinte émelyítő ízét is. Szeretem az emlékeimet is, amit felidéz bennem ez az illat.

2013. május 3.

Elballagott a harmadik is

Azt gondoltam, minden egyes ballagást egyre könnyedebben élek majd meg, de nem. Mert tudom én, az az élet rendje, hogy idővel elhagyják a gyerekek a szülői házat, mégis...

2013. május 2.

Mit csinálsz?

Félix leakasztja a falról, majd elhúzza a fejem felett az órát.
- Kisfiam, TE mit csinálsz?
- Nézem, ahogy elrepül feletted az idő...