Elhagyatott katonai bázis

Félix fiammal szeretjük az elhagyatott helyeket bejárni, nála szinte rajongássá nőtte ki magát a dolog. Ha hallunk valamiről, csak annyit mondunk neki:
- Holnap elmegyünk valahová, hozd a gépet is...
A tegnapi cél: egy elhagyatott katonai rádiós állomás rejtett gépkocsi beállókkal, szélben hajladozó tornyokkal. Ott megpihenve, miközben Zé mesél, szinte szemeim előtt villannak fel a múlt pillanatai... Szeretem helyek ezek.

A kedvenc részletem az egyik fotóról a szél borzolta füvek, a domboldalban nyíló virágok miatt:

Boldogságos...

A legkisebb eleinte titokban osont el a környékbeli, kihalt üzemekbe, gyárakba, hogy fotókat készítsen, de mikor rájött, hogy "anya is nézi az instagramot", felfedte a titkot.
Ma a környéken kirándulgatva útba ejtettünk egy-két, általa annyira kedvelt elhagyatott épületet is. A fényképezőgépemet csak rövidke pillanatokra bitorolhattam, inkább csak magyaráztam, mutattam neki hogyan és miképp, ő pedig fotózott... Szerintem nagyon ügyes.

A parkban

Köszönöm mindenkinek

Sokat elmélkedtem a napokban azon, mi emberek mennyire tudjuk megőrizni emberségünket, jóhiszeműségünket, illetve jószívűségünket, adni akarásunkat ebben a mai, énközpontú, elidegenedett világban. Eszembe jutott Szilvia, aki nemrégiben önzetlenül ajánlotta fel a segítségét. Elek, aki ismeretlenül invitált minket magukhoz, ha Pest felé lenne dolgunk. A kis gyülekezetünk vezetője, aki pár hete egy láda almával állított be hozzánk. K. Zoli barátom, aki akkor segített rajtam, mikor igazán neki sem volt. Vagy Gábor, aki véglegesen "bízta" rám szerszámainak egy részét, mikor tudta, hogy neki jó ideig nem lesz szüksége azokra.
Aztán ez a mostani eset...

- Zé, anyukád kopogtat az ablakon!
- Szívem, ez nem ő, hanem a postás! Csomagot kaptál.
- Én? Kitől kaphatnék én csomagot?
- Balogh Tibor.
- Balogh Tibor?
Zé nézegeti a kis dobozkát, rajta a címet. Ismeretlen számomra a név és a cím is. Zé még poénkodik is:
- Lehet, valami robbanószerkezet lapul benne. Fel merjem bontani?
Abban a pillanatban a fejemhez kapok.
- Zé! Tudom, mi ez... Erika írt a napokban. Kérdezte, milyen aksi kell a gépemhez. Említette a levélben egy ismerősét, akinek nincs már meg a gépe, de az aksik igen.
- Gondolod az lehet?
- Mi más?
Az volt benne. Elemek és egy töltő. Nem tudtam, mit mondjak hirtelenjében. Annyira zavart voltam és megilletődött, képtelen voltam ott állni Zé mellett, ide-oda topogtam. Éreztem, ahogy a könnyek elhomályosítják a tekintetem. Ismeretlen ismerőseim jártak az eszemben, személyesen egyikőjükkel sem találkoztam még. Bloggerek a világhálóról. Pipulka blogját olvasom, Tiboréval még csak futólag találkoztam. Nem tudom, hogy is köszönhetném meg nekik? Mindenki tudja, ilyenkor kevés a szó, mert szeretnénk belenézni a másik szemébe, szeretnénk átölelni a másikat.
Most még csak szavakkal tudom "elmondani", mennyire hálás is vagyok.
KÖSZÖNÖM Nektek: Erika, Tibor!

Ki kell egészítenem a leírtakat. Pipulka sorai igen csak megleptek. Hisz ki is vagyok én, hogy ennyi ember segíteni szeretne nekem? Óhatatlanul Máté evangéliumának sorai jutnak eszembe:
"Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok."
Még egyszer KÖSZÖNÖM Nektek: Erika, Tibor, Katici, Ozser, Szőrmeszter, Viczelek! ! 

Vívódok önmagammal

Nagyon bátortalanul hívtam fel apukámat, mert kérni szerettem volna tőle - utólagosan a születésnapomra. Nyáron ment tönkre a fényképzőgépem akkumulátora, pénzünk nincs újra. Kaptam válaszképp egy "talán"-t, ami után a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Ha nincs pénzünk befizetni a rezsinket, akkor megengedhetem-e magamnak az effajta költekezést? A "mentségem" csak annyi, hogy teljesen félembernek érzem magam a gépem nélkül. Nagyon hiányzik egy-egy pillanat megörökítése.
Anyukám azt mondaná, foglald el mással magad: takaríts, varrj, főzz! De vajon, ha az ember nehéz helyzetbe kerül, le kell süllyedjen a létezés szinte nihil szintjére, ami teret ad az rajta és a környezetén egyre inkább eluralkodó elkeseredettségnek és beletörődésnek? Ez vajon a helyes út? Belefásulni a mindennapok tehetetlenségébe? Amikor már nem szólnak a napjaid, hogy nem akarod észrevenni, hanem egyszerűen nem veszed észre a világ megannyi apró csodáját, vagy egyszerűen csak a szépet. Észrevétlen tűnik el a mindennapok varázsa, ami életben tart.
Fotózni szeretnék újra. Az én régi kiöregedett gépemmel. Mindent, ami megérinti a lelkem egy darabját, ami elvarázsol akár csak egy töredékpercnyi időre. Másnak talán semmitmondó dolgokat: az ablakunk alatt csiripelő verebeket, az őszben nyíló dáliákat, a mélyszürke felhőket, az októberi erdő fátyolos fényeit. Csak ennyit szeretnék...