Egyszer csak feltűnt

Először nem tudtam mire vélni, miért is keresett meg egy héttel a névnapom után sűrű bocsánatkérések közepette, hisz évek óta nem tartjuk a kapcsolatot, aztán mikor belekezdett abba, hogy hatvanhárom évesen elment az esze és összeköltözött egy nála tizenhét évvel fiatalabb zongoratanárnővel, már mindent értettem. Dicsekedni szeretett volna. Nagyokat mosolyogtam, gondolkodtam, mit is mondhatnék neki, ám ismerve őt, ösztönösen csúszott ki a számon:

- Hát, akkor most kösd fel a gatyád...
Még próbálkozott valami papamacis dumával, de hát az a korszak már történelem előtti időkről szól, így nem is válaszolhattam mást, minthogy Zével már kilenc éve együtt vagyunk és köszi, minden rendben.

Látogatóink Pestről

- Bár most csend van, ezekben az erdőkben rengeteg az énekes kabóca. Ilyenkor benn a városban is sok van belőlük, időnként hatalmas hanggal vannak. De az emberek nagy része nem ismeri fel őket.
- Jó, hát azért nem várható el, hogy a városi ember ismerje az erdei madarakat...

Voltál már úgy?

Bántad már meg, hogy valakinek segítettél? Most kicsit így vagyok. Miután hónapok óta rohad úgy a lakásban, hogy felé sem néz senki, elintéztem a családsegítő rendszerbe való bekerülését, kap ételt, segélyt, kiváltják a gyógyszereit, még a telefonját is feltöltöttem, hogy elintézhesse a dolgait, köszönetképpen előadta, hogy úgy sem lesz jobb ettől semmi, különben is látta, miket osztok meg a nagy közösségi portálon, átálltam a másik oldalra (nem tudtam, hogy bármilyen oldalon is állok), épp csak azt nem mondta, hogy egy mocskos libsi (mert szerinte az olyan, nem ember) vagyok. Nem mellesleg a családsegítő központ munkatársától kellett megtudnom, hogy van albérlője is, úgyhogy nem igaz, amit nekem állított, hogy egyáltalán nem rendelkezik jövedelemmel, s hogy nem százalékolták le eddig, csakis annak köszönhető, hogy rest volt megmozdulni, nem pedig az orvos hanyagságának.
Menjen ahová akar az ilyen, de tényleg.

Le kell vonnom a konzekvenciát, mert nyilvánvalóan én voltam a hülye...

Segélyhívó

- Hívd fel őket, mert ha nem teszed, lehet egy életen keresztül lelkiismeret-furdalásod lesz.
- Ajhh, már! De mit mondjak nekik? Bejelentést szeretnék tenni?
- Nem. Segítséget kérsz, mert nem éred el.
- Mondjam azt is, hogy volt pár hete egy szuicid kísérlete és tervezi a következőt?
- Nem. Öngyilkossági kísérlete volt.
- Az ugyanaz. Miért nem mondhatom, hogy szuicid?
- Mert lehet, nem értik.
- Ezt most azért mondod, mert te is rendőr voltál?
- Nem, de ismerem őket...

Kimentek. Négy rendőrautó, két tűzoltó. Otthon ült, tátott szájjal nézte az ablakból, mi ez a felfordulás. Még nem sejtette, hozzá mennek. Utána felhívott. Éreztem, ahogy dolgozik benne az adrenalin. Törődnek vele, ha csak így is. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, várja, hogy valaki majd megoldja helyette a dolgait. Hónapok óta ül, tespedve a semmi határán, mert minek tenni valamit is, már sosem lesz olyan, mint régen... Amikor szintén ezt várta el másoktól. 

Új év, meg ilyenek

Valahogy semmi nem úgy jött össze az évvége, mint terveztük, láztól, köhögéstől fetrengősre sikeredtek az ünnepek. Karácsonykor inkább hazajöttünk jó anyáméktól, szilveszterkor is csak ültem a kipárnázott fotelban, hallgattam Márti "dalát", pontosabban Márti magyarázott nekem valamit a böjt fontosságáról, közben a konyhából kiszűrődött a fiúk harsány röhögése egy- egy sikamlós, vagy még annak sem mondható történet megosztása után. Nekem pedig csak egy dolog járt a fejemben:
- Mikor megy már mindenki innen el?

Azért optimista vagyok az új évet illetően. 

Azonnali ránctalanító hatás

Egyed teljesen kiakadt, mert még mindig nem próbáltam ki az általa elküldött ránctalanító szérumot.
- Nézd, azt hiszem az a gond, hogy én így szeretem magam az apró szarkalábjaimmal együtt. Szerintem a kor előrehaladtával sok nő eljut oda, hogy ne másnak akarjon tetszeni. Már finoman bánunk a sminkkel, nem érezzük fontosnak, hogy fessük a hajunkat. Na jó, a körmöm... a körmöm azt festem. Még... egyelőre.
- Hát igen. Ez a baj veletek hétköznapi nőkkel, olyan egysíkúak vagytok. Nem tudod, mit szeret egy férfi. Ha tudnád, nem írnál ilyeneket! Időnként nem ártana jobban becsomagolni magatokat...
- Ehhez kell az ideig-óráig tartó ránctalanító?
- Nem csak erről beszélek. Én szeretem a szexis fehérneműt egy nőn. Erre azt mondják a nők, kényelmetlen. Elhiszem. De ki mondta, hogy mindig abban kell lenni? Esetleg csak esténként, míg le nem kerül.
Kicsit pillogtam, de most már tudom, minden este szexi fehérnemű, ránctalanító, mert ettől leszek igazi NŐ.

Volt egyszer egy Albatrosz klub

Eszembe jutott a KISZ klubos srác abból az időből, amikor mi még csak serdülő tizenéves úttörőlányok voltunk. Valami vezetőképzésre jártunk az iskolával szomszédos úttörőházba, s a "nagyok" áthívtak magukhoz télapózni. Óriási zavarban voltunk, hogy így leereszkedtek hozzánk, a sráctól pedig el voltunk ájulva, mert gálánsan udvarias volt velünk, kis taknyosokkal, egymás után gyártotta a poénokat, biztosítva ezzel az este hangulatát, nem mellesleg gyönyörűen szavalta Charles Baudelaire Az albatrosz című versét. Természetesen azonnal belezúgtunk mindannyian.
Aztán pár évre rá összefutottam az akkor már fiatalemberrel a KISZ táborban, lányok hada állta körül, egy incidens kapcsán mégis engem vitt sétálni, mert akkor már nagylány számba vett ő is, jókat kacagott az úttörőházas sztorin, én pedig el voltam alélva tőle, de csak nemet mondtam neki akkor, s utána is mindig, ha összefutottunk a városban. Most pedig rábukkantam a közösségi oldalon, a profilképről egy megtört, bizonytalan szempár nézett vissza rám, s tudja a franc miért, olyan szomorú lettem, eszembe jutottak a vers sorai...

Várakozások

- Még mindig nem jött meg.
- Múltkor nekem is késett három napot.
- Mármint Gyula nem jött meg...

Hétvégéről

Unokaöcsém ballagásán aggódó tekintettel kutatok Zé után, amikor...

- Szia! Te vagy az, Judit?

- Igen. Szia! (???)

- Megismersz? (aggódó tekintet)

- Most, így a pillanat töredéke alatt rájöttem... (azért kellett pár másodperc)

- Huhh! Szóval faterommal beszélgettem itt hátrébb, amikor megláttalak és aztán az orrod... szóval az orrodról rögtön beazonosítottalak.... (mutatja is a méretét, hurrá)

- Ez így fantasztikusan hangzik, boldoggá tettél... de komolyan.

- Hát kicsit félve jöttem ide, de gondoltam, legfeljebb elküldesz a francba! Egyszerűen nem bírtam ki. Mondtam is apámnak... (most tűnik fel, még mindig dadog, ha zavarban van)

- Semmi vész, de tényleg! Örülök neked. Na, mesélj! Mizujs veletek? (mielőbb tereljük el a szót)

Azt hittem...

... én vagyok a keményebb, de nem.
Hiába intettem Zét a magam hülyeségéből okulva, ő is elgyengült, aminek meg is lett az eredménye.
- Haragszol rá?
- Nem.
- Haragszol a válasza miatt?
- Nem, dehogy.
- De látom, rossz kedved van.
- Nem emiatt. Ahogy csinálja... átlátszóan, bután.
- Mondtam.
- Most jutottam el oda, hogy beszélni se szeretnék vele.
- Nem túlzás ez?
- Nem. Elég volt.

Mert vannak, akik játszani akarnak. De amikor a feléd dobott labda elgurul melletted, te nem lépsz utána, inkább elfordulsz és csak annyit mormolsz magad elé: szaladj utána... 

Nem és nem

Csak magamat okolhatom, mikor valamire azt mondom, hogy NEM, mégis egy idő után az elhatározásom ellen cselekszem, aztán az élet a nyakamba loccsant egy pohárnyi hideg vizet, hátha az felébreszt és a vödörnyit elkerülhetem...

Késő estig

Magyarhertelend.
Hét eleje óta tervezgettük, nem bántuk meg, hogy elmentünk, késő estig maradtunk, lebegve sodródva a vízzel, rá-rácsodálkozva a fürdő éjjeli fényeire, mint a kisgyerekek.
Először csak Nórikának (csoporttársam) szóltam, már nyáron is szerettem volna, ha eljön velünk a Balatonra, aztán az utolsó pillanatban hozzánk csapódott egy régi barátja is. Jó arc, sokat beszélgettünk, mintha már "ezer éve" ismertük volna egymást...

Zé kollégájának javaslatára megkóstoltuk a somlóit is, de az nem is volt finom. Viszont a gesztenyepüré igen.

Kifordítva

A nap mondata:
"Nem vettem le, szerencsét hoz, bár nem vagyok babonás."

Hát akkor?

A barátom vagy

Amikor egy ismerős megosztja velem a titkát, majd hallva olvasva a válaszom, amit a legfinomabban próbáltam megfogalmazni - miszerint nem helyesen cselekszik, féltem őt, s ezért vigyázzon magára -, leteremt, hogy egy jó barát nem ítélkezik (szó sem volt ilyesmiről), hanem még a ROSSZ döntésében is támogatja a másikat.
Eszembe jut a mondás: ne szólj szám, nem fáj fejem...

Nem egyszer vívódtam már ezen a barátság dolgon. Annyiszor mondták már: A BARÁTOM VAGY. S szinte szégyellem, de én nem tartottam annak a másikat. Mert a barátság számomra egy sokkal bizalmasabb, bensőségesebb dolog, aminek kialakulásához vagy az azonnali egy szinten való rezdülés, vagy pedig hosszú idő szükséges.
Szeretem az embereket. Mások is igénylik a társaságom. Szeretem a nagy beszélgetéseket, szeretem, ha a szavaink eljutnak egymáshoz, utat mutatnak, jó érzéssel tölt el, ha segíthetek, amikor adhatok, és boldoggá tesz bármilyen apró kedvesség. Ragozhatnám. Mindezek ellenére sosem voltam az a "barátkozós" típus.

Bocsánatot kért. Talán az idő segít helyreállítani, ami elveszett...

Röpke találkozás

Kutyafuttában jártuk meg Budapestet, Katához este fél nyolc körül értünk. Kezébe nyomtam a csomagot a medvehagymával, nyomtam az arcára két puszit és már száguldottunk is tovább.
Reggel alig tudtam kikászálódni az ágyból... bizony, keveset aludhattunk, a reggel fátyla mögül szinte véget nem érőnek tűnt a mai nap.

Csak hazaérve vettem észre, hogy a tőle kapott dobozka alján micsoda kincsek lapulnak. Bevallom, teljesen elérzékenyültem. Mert tudom, hogy úton van ám két másik dobozka, amik valahol elveszve pihennek. S akkor még azokon felül is kaptam ezeket a szépségeket... A horgolt rózsáról nem is beszélve. Annyira, de annyira kedves. Köszönöm!

Te jó ég!

Volt az az általános iskolai, első nagy szerelem, szintén Zé. Felnőttként is volt szerencsénk találkozni, emlékszem, mikor egyszer minden előzmény nélkül bekopogtatott hozzánk, s én csak álltam az ajtóban nyolc hónapos terhesen, hogy "isteneménilyenembertnemismerek", aztán ki tudja hogyan, az orráról sikerült beazonosítanom, azóta tudunk újra egymásról.
Szóval ma küldött nekem egy rövidke üzenetet, miszerint véletlenül rátalált egy több, mint harminc éve íródott (név nélküli) levélkére, amit valószínűleg tőlem kapott Valentin napra. Akkor azt gondolta, kitaláltam ezt az egész valentinos dolgot... Ha emlékeim nem csalnak, még Sue Townsend: A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplójá-ban olvastam erről, ezek szerint ő nem olvasta a könyvet. Akkor látszólag jó ötletnek tűnt ez a levélkés dolog, ma már nem vállalnám be. Te jó ég!

Medve vér

Ittál már medve vért? Számomra teljesen új volt... Ötletes a név.

Gift from Ukraine.

Ajándék

Már napok óta le szeretném fotózni, most végre elérkezett a pillanat...

Pár napja kaptam egy meglepetés csomagot Katától, ami mindenféle apró kincseket rejtett: horgolt gömböcskéket, angyalkát, apró díszeket,  frivolitás csipkéket. Ez utóbbiaknak talán azért is örültem annyira, mert bizony én még soha nem láttam ilyesmit ilyen közelről. Annyira szépségesek.
Köszönöm!

Nem tudtam mindet lefotózni.

De ez más

- Húzzanak vissza a k... anyjukba innen! Miért nem volt ott jó nekik?
- Te tisztában vagy azzal, mi folyik ott?
- Csak hőbörögnek, meg azt hiszik itt nem kell dolgozni... Mi lenne ott? Semmi.
- Te tisztában vagy azzal, mi folyik ott?
- Jaj, azért mert van egy kis csetepaté... Miért nem fognak össze és döntik meg a kormányt?
- Te nem vagy azzal tisztában, mi folyik ott.
- Akkor se jöjjenek ide, maradjanak az országukba! Ki a k... anyjuk hívta ide őket?
- Nem kell visszamenni a világháborúkig, hogy találjunk olyat a történelemben, mikor ezt az országot is tömegesen hagyták el...
- De az más.
- Miért más? Azok nem migránsok voltak?
- Mi európaiak vagyunk... Mi nem vagyunk migránsok.
- De nem amerikaiak, ugye? Jut eszembe, a te fiad hol is él? Angliában?
- De az más. Ő nem migráns.
- Miért, mi is ő?
- Ő dolgozni ment oda.
- Ott él? Elveszi a munkáját egy angolnak? Tehát gazdasági migráns? Még csak nem is az életéért futott?
- Ott él. De az más. Különben is, hogy képzelik, hogy eljönnek, mikor egy csomóan ott maradnak a sz...ban. Oldják meg maguk között!
- Ember, te tudsz valamit ezekről a dolgokról? De ha már ez probléma, akkor megkérdem, ha holnap itt háború lesz, akkor te itt maradsz, mert a szomszédodnak nincs pénze elmenekülni innen?
- IGEN.
- Akkor te egy jó nagy hülye vagy!
- De az itteni helyzet más.
- Minden más?
- Te ezt nem érted. Különben is mennem kell már.
- Rendben. Akkor úgy búcsúzom, ahogy most letesszük a telefont, az is más lesz.

Mert elegem van a "mások dögöljenek meg" kijelentésekből, a "zsidóknak kell az országunk a vizünk miatt"-ból, meg a "rohadjon meg az összes cigány"-ból, hangoztatja mind ezt úgy, hogy a tájékozottsága bármiről is a tévére és a nagy magyar haverjainak mendemondáira korlátozódik. Kitöröltem a számát.

Érnek így véget barátságok

Amikor a barátságunkra hivatkozva (vissza)él a segítségünkkel, majd tesz egy vargabetűt, miközben azt gondolja, úgy sem jövünk rá semmire, amíg nem veszi fel a telefont, s ki nem bukik a dolog. Kisstílű és szánalmas.

Nem szeretnék róla hallani és tudni. Semmit. Nem is dühöt érzek, inkább hatalmas csalódottságot. De is miért? Hisz tisztában voltam azzal, hogy ő ilyen.
Eszembe jut az is, meg kell tanulnunk így is elfogadnunk valakit. De ez annyira nehéznek tűnik most.

Nem kell, hogy ez fontos legyen. Mert van, annyi minden más... Ami jó. Ami szép. Amivel érdemes foglalkozni. Amivel érdemes törődni. Magyarázom magamnak, miközben újra elmosolyodom a makacsul hosszúra nyúlt, borús percek után. Késő este van, holnap új nap virrad.