Pozitívnak lenni

Nehéz...
(az ide leírtakat szeptember tizedike alkalmából kitöröltem)
pozitívnak lenni ebben a bizonytalan és hazug világban.

Amikor kora reggel a madarak csicsergése beleszövődik az álmomba, érzem, ahogy a langyos, hajnali szellő végigsimogat a perzselően melegnek tűnő éjszaka után, résnyire nyitom a szemem, látom a fák zöldjét, az ablak párkányán bólogató virágokat, olyan hálát érzek a szívemben. Velem együtt, újra ébred bennem a remény is. Túl leszünk ezen az időszakon is, ugye? 

Hajnali négy előtt

Mindjárt fél négy, valahol a távolban megszólal az első kakas. Üldögélek az ágy szélén, képtelen vagyok elaludni. Nézem, ahogy a szomszéd udvarán felaggatott lámpa fénye bevilágítja a a teraszt. A fenyőfa ágainak hosszúra nyúlt árnyéka rávetül a hálószoba függönyére, ahogy az ablakra ragasztott, ott feledett hópelyheké is. Lágyan egymásba simulnak. Olyan, mintha saját, titkos karácsonyfám lenne a nyári éjszakában.

Telemarketing

Ordít a telefonom a süket csendben, budapesti szám. Idős, rekedt női hang szól bele. Kozmetikai termékcsomagot kínál. Monoton hangon sorolja a termékeket, megemlítve azok előnyeit. Eszembe sem jut elfogadni az ajánlatot, mégis végighallgatom. Próbálok segíteni neki, ha elakad, szájába adom a szavakat, amikor kifogy a szóból. Mivel elutasítom a felkínált vásárlás lehetőségét, felajánlja, hogy visszahív, hátha addigra meggondolom magam. Képtelen vagyok azt mondani, hogy ne tegye. Miért pont én vegyem el tőle a reményt? Vagy éppen most veszem el tőle, mert már most tudom, hogy nem fogom felvenni a telefont?

Eddig csak a szánk járt

Mikor a közeli szarvasfarmon elcukiskodunk a csacsikkal, szürkemarhákkal megsimogatva a kobakukat, majd meg-megállva gyönyörködünk a dombokon legelésző szarvascsordákban, tőlünk pár méterre pihenő, lombok alján megbúvó őzsutában, a virágos mezőn legelésző lovakban, mindig elhatározzuk, mi többé nem, mi aztán NEM eszünk húst, mert éljenek csak minél tovább és különben is gyalázat, ami folyik a világban a hústermelést illetően. Ez a nagy elhatározás hetek óta tart, de tett nem követi, csak a szánk jár. 

A csütörtöki érsebésznél tett látogatásom azonban felette az i-re a pontot:
- Judit, azzal tenne magának legjobbat, ha ezentúl kerülné a húsok és állati eredetű zsírok fogyasztását!
Hát ennyi. 

Miért gondoltam...

... hogy ötven felett béke és nyugalom vár rám? Újra rajzolni és festeni, olvasni rengeteget, szöszmötölni a kertben. 
Bár hosszú éjjelek és nappalok, örökkévalóságnak tűnő percek követik egymást, mégis úgy tűnik, mintha elrohanna mellettem az idő. Hallgatom őket, hogy betegek, hogy mindenhol fáj, hogy nem jó most semmi, oldjam meg. S minden héten van egy-egy ismerős, aki elmegy. Most kellene egy csomó plusz energia, ehelyett fáradtnak érzem magam, nagyon fáradtnak.
Jó most a tavasz. Az sem érdekel, hogy ilyen hideg és felhős, szívom magamban a színeket, illatokat, mosolyt csal arcomra a reggeli madárcsiripelés. Elfeküdnék a virágzó domboldalban a mezőn, bámulva az égen sétáló felhőket nem törődve semmivel.
Hányszor gondolok ilyesmire nap mint nap, illúziókban ringatom magam, miközben halkan nevetgélek a saját kínomon, leguggolni sem bírok jó ideje, nemhogy elfeküdni a mezőn. 

A covidból meg elegem van, hihetetlenül elegem, az oltásból még inkább. Nem, nem oltatom magam, kövezzen érte bárki is, még mindig nyögöm a postcovidot,  jelenleg egy esetleges oltás akár végzetes is lehet.

Szeretem, hogy fehér minden

Most is olvad, pedig annyira szép a fehérbe öltözött kiskert. Ennyit látok most a télből, de ezért is hálás vagyok. Járhattam volna sokkal rosszabbul is. 

Csütörtökön voltam vérvételen (postcovid nagylabor), másnap kardiológusnál. Persze mindezt magánklinikán. Nagy megkönnyebülés, a szívemmel minden rendben, viszont a vérképem borzalmas. Magas vércukor, rossz májfunkció, magas értékek, amik gyulladást jeleznek. A tanár úr szerint ez még mindig a covid, nem gyógyultam meg. Most két heti kényszerpihenő sok fekvéssel. Maroknyi gyógyszer reggel és este. Hat hét múlva újabb labor. Csodás. 

A tegnapi nap margójára

Szinte észrevétlen száll az idő. Huszonegyedik század, huszonegyedik év, huszonegyedik nap. Édua lányom betöltötte a harmincadik életévét.
Még nem sejti, de élete talán legszebb évei következnek. Évek, amikor végleg magunk mögött hagyjuk a gyermekkort, s elindulunk az önazanosság útján, hogy évek múltán megállapodjunk egy újabb korszak előtt. Ekkor teljesedünk ki nagybetűs Nőként, teljes egészében élhetjük meg a nőiségünket. Szerettem ezt az időszakot. 

Azok a fránya E betűk

Munkatársnőm reggelire eszi a párizsit, délben a virslit tömi magába. Meglátja a végszükség esetére félretett Knorr fokhagyma krémlevesemet, s megjegyzi:
- Judit, te tényleg megeszel ilyen szarokat? Ki tudja, mi van benne, teli van mindenféle E-vel.

Október

Tegnap, munka után Zé kivitt a közeli parkerdőbe. Idén számomra észrevétlen öltötte magára aranyló színes ruháját a természet. 

Szálltam volna ki az autóból, de úgy éreztem, jártányi erőm sincs az elmúlt heteknek köszönhetően. Össze kell kapnom magam. Mivel a munkahelyemen egész héten egyedül vagyok, ezeréves Modern Talking (No Face, No Name, No Number - ezt a dalt a maga kis bugyuta szövegével még szeretem is tőlük) nótákra táncikálok, bárhol is van dolgom az épületben. Ezt is felfoghatjuk mozgásnak, ugye? 

Van az a középső ujj

 Azért, hogy ki lett ez találva. Koronás leszel, egészségügyi ellátást nem vehetsz igénybe, csak órákig tartó próbálkozás után éred el az orvosod, aki a tizedik napon teszteltet, mert akkorra derül ki, hogy vannak igazolt kontaktjaid, "letiltanak" a világról, mindennap ellenőriznek, és mivel becsületes voltál, átírják a táppénzes kategóriád nyolcasról hetesre, így betegszabadság és teljes táppénz sem jár.

A nyomdafestéket nem tűrő mondat csak gondolat szintjén suhan át a fejemen, miközben a középső ujjam mozdulna, de minek, úgysem ül velem szemben senki...

Egy hónap után szabadon

 Az október tizedikei pozitív teszt eredménye után múlt szerdára meglett a második ellenőrző tesztem eredménye is, mindkettő negatív. Hurrá! Egy hónap után szabad vagyok, gondoltam naivan. Másnap a rendőrségtől közölték velem, ki ne merjem tenni a lakásból a lábam, míg nem kapom meg a határozatot a a karantén feloldásáról.
Négy nap csend. Először ráfogtuk a sok betegre, aztán a hosszú hétvégére. Ma a házi orvosom asszisztense "rám" kérdezett az ántsz-nél, nem találtak a rendszerben, elmondásuk szerint az orvosom nem küldött kérvényt feléjük. A tegnap írt mailemet el sem olvasták, több száz érkezik egy nap. Az asszisztens kételkedett és ránézett a házi orvos által elküldött dokumentumokra, csütörtök délben lett elküldve a kérelem, amit a Zének ki is nyomtatott. Rohanás az ántsz-hez, szerencsére ismerős jött a férjem elé. Rácsodálkozott a "nem létező" dokumentumra, de legalább a férjem kapott egy ígéretet, miszerint még ma kiállítják a határozatot. Délután ötkor kaptam meg.  

A férjem rám szólt az előbb:
- Most miért táncikálsz itt hálóingben? 
Miért, miért? Boldog vagyok, szabad vagyok. Végre.

Koronás buli

Egy hete még az járt a fejemben, mit írok Timi barátnőm most megtartott, tavaszról elhalasztott születésnapjáról, de hazaérve lebetegedtünk. Eddig nyolcan a csapatból. Igen, koronavírus.

Nem nyálaztuk össze a másikat, nem ültünk egymás ölébe, odafigyeltünk. Na, így terjed ez, nem lehetsz elég óvatos, a föld alól is...

Még, hogy nem fontos

Rohanok a munkahelyemre, nyitom az ajtót, jesszus, be fogok pisilni, lehajítom a táskámat az asztalra, ütöm a biztonsági kódot, hát persze, hogy megcsúszik a kezem, a riasztó visítani kezd, próbálom újra és újra beütni a számokat, semmi. Ó, most hívni fognak a biztonsági cégtől, s ebben a pillanatban már csörög is a telefonom, de nem tudnak segíteni. Három helyen három telefonszámot tárcsázva hadarom el a problémámat, utolsóként egy nagyon kellemes férfihang közli velem, valószínűleg kizárt a rendszer, tíz perc múlva újra be kell ütnöm a kódot, de addig meg ne mozduljak, hogy a riasztó ne visítson fel újra. 
- De akkor be fogok pisilni! - tör ki belőlem.
- Ja, hát az baj! - mondja és visszafogottan elröhögi magát, de én eközben már vágtázok a konyhán át, közben a riasztó visít és újra cseng a telefon:
- Riasztást észlelt újra a rendszerünk...
Hát menjetek ahová akartok, de tényleg! Beütöm a kódot, végre csend van. 

Kétszer is öt

Ötödikén volt a születésnapom, annyi minden járt a fejemben, amit szerettem volna megosztani, az idősödésről, a bölcsülésről, a bennünk lévő megnyugvásról, de hogy is írhattam volna minderről, mikor feszült voltam a vizsgáim miatt, mivel a tanulásra szánt napokat szinte semmittevéssel töltöttem, későn eszméltem, s csak csendben, hogy senki ne lásson, nyeltem egy hatalmasat, mikor olyan tételre akadtam, aminek tartalma  egy nagy fekete lyukként jelent meg a szemeim előtt. Mert ki, ha nem én voltam az, aki ennyi idős fejjel, az előadások alkalmával legtöbbször rákattintottam a felvétel ikonra, s nem törődtem az egésszel? 
Mondtam is Zének, a gyerekeimnek, ha még egyszer ilyen eszembe jut, verjék a fejemet a falba, vagy ássanak el, már képtelennek érzem magam a tanulásra. 

Igen, azért ötösre vizsgáztam. S jelentkeztem egy, a mostanira épülő képzésre. 

Inkább ne egyél semmit

Amikor a Balaton partján üldögélve, az árnyat adó fa még zöldellő lombjai közül épp a tányérodon pihenő halszeletre libben egy elszáradt falevél, majd ezt követően, hazaérve rohansz a mellékhelyiségbe, órákon át fetrengesz a hasgörcstől, mert valószínűleg valami nem stimmelt azzal a pontyszelettel, amit ettél, na akkor visszavonhatatlanul és mindent kétséget kizárólag megérkezett az ősz.

Már megint szórakozott

Amikor hazaérve megszabadulsz a melltartódtól és észreveszed, hogy az egyik melled teli van apró fehér pöttyökkel. Gondolkodóba esel, s rájössz, ez bizony nem lehet más, csak a reggeli fogkrém, amit a lefolyóba próbáltál beleköpködni... Szexi.

Kettesben

Voltaképp mindannyian vártuk, hogy Félix megkezdve egyetemi tanulmányait kirepüljön otthonról. Az utóbbi évek nehezen teltek, sokszor volt szemtelen és nemtörődöm, az a tipikus "legkisebb elkényeztetett gyermek". Hányszor mondták a nagyok, majd megtanulja, milyen az élet, akkor majd nem lesz ilyen arrogáns és öntelt. Igaz. Nekem most mégis hiányzik, mert érzem az érzékeny lelkét, a személyiségéből fakadó örök magányosság érzését, ami bennem is ott van. Talán az egyetlen voltam, aki próbáltam érteni őt, az egyetlen, aki azt nézte, kit rejt az álarc. A fiam, szeretem őt. 

Ketten maradtunk, nem is gondoltuk, de most ezt az életformát is szokni, tanulni kell.

Nekünk még mindig a Balaton

Üldögéltem a tó partján, körülkémlelve, mit fotózhatnék le, mert ne már, hogy megint a vízben fürdőzőket. A tavaly vásárolt összecsukható, pozícióba állítható székemben terpeszkedtem, felülről szemlélve a parton pihenőket, ahogy eddig még sosem. Eszembe jutott a minden év augusztusában, szeptemberében leírt levegőben terjengő fáradt őszillat, a kései langyos szellő susogása, a sirályok vijjogása a víz felett... És amit nem írtam le soha, mert valamiért sosem tűnt lényegesnek, most mégis olyannyira szembeötlött: a színek, a strandtörölközők, a labdák, úszógumik, napernyők, sátrak színeinek hiánya, ami most még ott volt. Olyan erősnek éreztem a megannyi színt, mint még soha.

Az esélyesek nyugalmával

Napjaim:
"Nem, nyugi, még én sem írtam meg a dolgozatot. Menni fog, ne izgulj és legfőképp ne csüggedj el!"

Az ember azt gondolja, rajta kívül senki nem hajlamos arra, hogy a végtelenségig halogassa a dolgokat, mindenki más lelkiismeretesen és szorgalmasan időre lead mindent, tanul éjt nappallá téve. Pont így gondolom ezt én is.

Miért?

- Nem fogok sírni - suttogtam magam elé, de a könnyek csak utat engedtek maguknak.

Egy napra két kedves ismerős halálának híre. Felettünk fénylő csillagokká váltak...